Szépirodalom

válság

válságos időket élünk:
a barátság ára is gyorsan zuhan
s az eltaszított kezek aggodalma
ráég lelkünk felszínére
elfogynak a közös nevetések
a legtöbben semmit sem szólnak
csak keresik a félreérthetőt
elég csak egymásra néznünk
s már látjuk mint szűkíti
a teret az ismeretlen megrendelő
– van hát mitől félnünk

Az ezúttal következő négy verset a Vakondösveny, minőt a littera túra nevű patinás irodalmi lap tematikus felhívására nyögte ki magából, mint Mátyás bús hadától egykor nyögtek, na majd mindjárt megmondom kicsodák.

Ballada az Özönvíz Világnapjáról és a néniről,

aki nem Utnapistim-Úm’napisti-Utana’Istim

A néni leült.

Az arcára kiült,

hogy leült.

A néni felállt,

arcába görcs állt,

az eső meg elállt.

FAL. PONT. ÚT.

Most végre el. Egész a falig.
Innen nincs tovább előre.
Rükverc is csak alig-alig —
már benne állsz, és nem előtte.

Vagy fordítva: te tornyosulsz ott
falként. (Sokkal rosszabb üzlet.)
Minden esély elúszott, hogy
háríts. Nincs folytatás. Kívüled.

Az összes út egy pontba tartott,
s pont ez lett az egyetlen út.
Hogy hová visz, nem tudhatod.
Hisz te viszed őt, tebenned fut.

Na, ez még jó, ezt még elmesélem, míg várjuk a buszt...

Egyszer türelmesen jártam egy űrhajóssal. Egy Cape Canaveral-i kocsmában futottunk össze, amikor 2009 nyarán Floridában hakniztam. Azt mondta, most nem szexelhet prostikkal, mert tiltja a kilövési szabályzat, hogy űrutazás előtt 24 órával örömlányhoz nyúljon. Ugyanis reggel fellövik. És majd utána folyamodik, addig várjam meg itt és igyak valamit a számlájára. Mire én: „akkor veled tartok. Szexeljünk az űrhajódon!” - javasoltam. Erre azzal jött, hogy nem lehet, mert ezt is tiltja a szabályzat, meg aztán csak unatkoznék odafent és a női hülyeségeimmel nyomasztanám, amúgy is csak egy szokványos űrséta lesz, aztán jön haza. „Kötöm az ebet a karóhoz – mondtam –, megyek veled!”

A tökéletes első randi  

Árut az alsó polcról, nőt a felsőről.
Esetleg lehúzni magamhoz,
a szart eladni aranyáron.
Nincs annyi ujjam ahány jegygyűrűm.  

Az első randinkon rímeket szőttünk hányadékod köré,
verstanilag elemeztük, mit tartalmaz,
mert magad sem emlékszel mit ettél utoljára,
csak arra, hogy finom volt, mert én adtam a szádba.  

Anya és lánya fáradtan vonszolták magukat haza a vásárból. A nap lehajló félben volt, az utcán nem sok ember. Betértek a közeli ivóba. Mária egy pohár sört kért, lányának meg egy pohár kólát. Az asztalnál egy középkorú férfit pillantottak meg. Magába roskadt, valami nagy bánata lehetett.

A kislány látta, hogy ez az ember nagyon szomorú.

– Anya, miért horgasztja le fejét az az ember?

– Csendesebben! Mit tudom én! Mi közünk hozzá?

a mese

a hét törpe egy szíve vagyok
magházig rágtam a várakozást
szorosabbra vontam magamon az irhát
tágranyílt szemekből mégis nyakamba
csorgott vizével a biztos eső-halál
talán most talán később lesz hatás

Nyilas Atillának

A barlang résén valahogy
kibújtam, elég volt mára.
Egész nap lestem a műszereket,
még mindig káprázik a szemem,
ideje már pihennem egy kicsit –

Tompa puffanásra ébredt. Nem, nem eshetett le megint!

Oldalra fordult, könyökére támaszkodva próbálta feltolni elnehezült törzsét az ágyban, – csak most ne essen ki, miért is nem kötöztem le éjszakára, ahogy Magdika ajánlotta? Az ágy szélén ülve erőt gyűjtött a felálláshoz. Nyöszörgést hallott a szomszédos szobából. A két szobát összekötő ajtót mindig nyitva hagyta, de a kis lámpát lekapcsolta. Csak az ablak előtt álló köztéri kandeláber függönyök közt beszűrődő fénye rajzolta körbe a földön fekvő, magatehetetlen testet. Az idős, vékony asszony kétségbeesetten állt a férje felett.

(Elázott jegyzetek)

Nem így akartam, csak alakult.
Telefon nélkül se jövő, se múlt.
Igaz?
Vagy nyugalom. Olyan végtelen és csendes.
A táskámnak még kutyaszaga van.
Talán hiány.
Tárcámban ázott pénzjegyek, lehet
szándékoltan nem szárítottam ki.
Kell valami emlék. A képek eláztak,
amúgy modernül, telefonba zárva.
Indulni kéne, de alattam mozdulatlan
olvad a vonat negyven fokon.
Talán rosszra szálltam, nem tudom.
Szünet, aztán kis késéssel lódul alánk a sín.
Ringat, csak a váltónál dob nagyobbat,
hunyt szemmmel hiszem, elment mellettünk
egy motorcsónak, így dob meg bennünket
az élet, ha elmegy mellettünk egy nagyobb
valami- bármi, ahogy mellettünk elhúz
most egy kecsesebb vonat, de nekem így jó,
visz a Kék hullám, s majd nemsoká elkap,
megpörget, leteper.

Kontaktok nélkül, csak vályogházat akarok.

Nem vette észre, mikor fészkelte be magát a fejébe, de már tudta. Egy férfi sem zárta szelíd szavakba. Minden szakítás után vett egy kalapot. Egy híján megszámolhatatlan. Mégis folyton kísérletet tett arra, hogy összeadja azt a fekete karimájút a türkiz tollassal vagy a bíborszalagossal... velük volt egyedül. Legalább egy meleg fia lenne, akit úgy szeretne, mint ahogy a sziklákat szeretik nyaldosni az északi tengerek.

- És valami okosság nincs nálad? Na, ne szórakozz!... Olyan vagyok, mint a finánckutya, egy kilométerről kiszagolom. Egyébként meg csak rád kell nézni: barátnőd a mariska, jól ismered a haska nénit, mi? Elég lenne csak egy gé, az se baj, ha nem túl tiszta. Profin megtekerem a tiedet is. Most azt hiszed, tuti elbénázom, mert hússzal idősebb vagyok? Komolyan? Apa, te még meg se születtél, amikor P. Mobilon meg Beatricén én már sör meg Parkán... Az egy gyógyszer. Mindegy, hagyjuk. Jó, akkor legyen még egy feles. Csak úgy magában. Nem ilyen baromság, amiket ti nyomtok. Búvár... – egy feles poharastul a sörös korsóban. Röhej! Megjegyzem, ezt se ti újítottátok. Nyolcvanhétben a Kéri Frici a Fazekas-kocsmában. Na, az ivott először ilyet. Mert a pultos a mosogatásnál bent felejtette a stampedlist a söröspohárban. Arra csapolt rá. Majdnem gégemetszeni kellett a Fricit... A pultost meg újraéleszteni. Hát a Kéri Frici nem szerette, ha szórakoznak vele. Isten nyugosztalja. Na jó, akkor legyen feles. De kettő. Tudod, mint a Moldovánál: egy rész rum meg két rész rum, de jól összerázva. Az egy könyv. Lapozzunk. Akkor két cseresznye, és gyere, üljünk inkább le, már fáj a könyököm a támaszkodástól. Teniszkönyök, golfkönyök, sörkönyök... Ott éppen felszabadult két hely.

kis márkaépítő

sose halunk meg mondja a boncolóorvos

rakás szar ül a küszöbön
momentán márkázatlanul

rosszul kezdi ostoba lúzer
nem tudja még
a brendingelés mindent megold

nincs rajta semmiféle
végérvényes visszavonhatatlan
kód pedig illene

feladatom önként vállalt
illatos hazug
lobogókat tűzni rá
cifra címkéket

Egész nap esett az eső. A kert örült az égi áldásnak. Virág már nem jutott ide, a kerítés tövébe, de hát elég szépek a fák is. Nem törekszenek föl a magasba, inkább többször is meghajlítják göcsörtös ágaikat, keresik a földközelt, ahol Anteus az erő forrását megtalálta. A teraszfélén egy nyúlánk fekete cica sétált. De igazán furcsa terasz volt ez, négy-öt lépcsőfok vezetett föl a kertből, aztán csak a vörös téglafal. Ajtó nem volt; a teraszról csak a kertbe lehetett visszajutni.

Semmiből valami

Mikor a semmit megidézed, hogy
Legyen belőle valami,
A fénylő cseresznyefát. A hangot
Súgja a sírnál valaki,

Mint a lencse megélesíti
A furcsa kettős csillagot,
Hozzákapcsol a mindenséghez,
Nincs külön élő és halott,

Minden kis részlet összeolvad,
Minden kis részlet összeáll,
Harangoznak az égi dómban,
A háromszög fehérre vált,

Készülsz a nagy találkozásra,
És jól tudod, hogy kit keress
A mennynek zsúfolt pitvarában,
Míg idelenn neszez az est.

Mindig őt választották. Hagyta, sőt elfogadta. Sodródott, mert ez megfelelt neki. Királylány volt. Amit a lába elé hozott az élet, azért csak lehajolt és felvette: a sikereket, a munkát, a pasikat, a férjet. Nem tett érte, de élvezte. Kockázat nélküli, viszont kényelmes volt így az élet. Nővé érésétől ezt szokta meg. Most már azonban ezt is unta. Úgy érezte, ideje váltani, valami mást kipróbálni. Azért nem nagyon újat, és csak úgy, hogy ami már megvan, ne vesszen el. Ezúttal is biztonsági játékot akart. Ő semmiképpen se sérüljön – és talán – más sem. Önző volt, mint mindig.

Tűzvirág szonett

Furcsa így, a vak decemberünk után
ködre felköhögve némi füstös ízt,
hogy kezemre láthatatlanul simíts,
míg körömre ég a félbetört gyufám.

Úgy aludtak itt a varjak ülte fák,
mint a régi sztárok ósdi filmeken,
míg a fényre rebbenő szemek felett
lángszirom hasítja át a félhomályt.

Szmogba festve, színre bontva fényhidak
húznak át, jövőbe nyitva új utat,
míg a völgy felé lenézve megszakad

most a gondolat. Hisz így: a tél mulat.
Bár az évutó petárda tűz alatt,
bennem egy kevéske... sárga nyár maradt.

Amikor az intellektus az ösztönök fölé nő

Amikor az árnyak a függönybe bújnak és az éj ajka vérbő,
az intellektus az ösztönök fölé nő.
Pedig itt ölelsz almazöld hálóingben, elpilledsz –
a talpad a combomon hideg pille.

Nekem a szemhéjam alatt egy vers van kivetítve.
Mint akinek a hattyú húsa kell, nem a fensége, eleganciája,
s vágyik egy egyszerű sült libára,
s mint aki a csókok tavából szavakat meríthet.

S akinek csak szemantika a nyelvek orgiája,
azon csak egy csinos, esztétikai szótár segíthet.
Mert úgy keresem, szomjasan, a bőröd alatt a rímet,

mint akit leigáz s megigéz a Logosz ornamentikája.
S közben szerelmünket a lelkiismeret abálja.
Hogy a mű felfalhassa majd, mint ejaculatio a vágyat.

Így lesz a test: írás. Telitalálat.

(„I hope someday you’ll join us

And the world will be as one”)

Közönséges, szürke, városi galamb volt, az a szemtelen fajta, ami csapatokba verődve lepi el a járdát a cipőd orrától néhány centire, és bosszús megtorpanásra késztet, mindig olyankor, amikor ziháló tüdővel rohansz a munkahelyed felé, igaz, te mindig rohansz, ziháló tüdővel, a munkahelyed felé, imagine no possesions, i wonder, if you can…. Rohansz, mert az ügyeskedő lógás és a trehány, összecsapott munka néha még megbocsátható, de a késés bűn, főbenjáró, látványos, dokumentálható bűn, ami azonnali munkahelyvesztést von maga után, és ez a te esetedben egyenlő lenne a hajléktalansággal és az éhhalállal, wisst ihr, wie einfach es ist, ohne Geld zu leben, man muss nur Brenneseln essen, micsoda képtelenség….(?)