Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Csak a kezemben kellett volna bíznod
de gúnyoltál vékony hangon: tengerpart? akvarell? öböl?
abból a porba fúlt nevesincs faluból?
ahol az ökörvérszagú fahíd korhadt deszkái alatt
kövér unkák kuruttyolják a poézist és esténként
a nap is csak úgy ereszkedik a vízbe
mint hájas szakácsnő fürdik műszak után a főzőüstben

 

K. például mindig azt hazudta, hogy Sashalmon lakik. Valójában nagyiccei volt, de ezt annyira szégyellte, hogy inkább vállalta: egy megállóval tovább utazik, Sashalomig, ha véletlenül belvárosi ismerőssel utazik a HÉV-en, mert Nagyicce nem derülhet ki, az annyira ciki. Fura az elővárosi emberek lelkülete. A strandra elővárosiak jártak.

 

A kocsmárost szabályosan megfenyegették. Pedig csak jót akartak. A szakmabeliek meg a környékbeliek is. Azt mondták, öngyilkosság: otthagyni egy remek borozót (még ha voltak is balhék néha napján) pár hónapnyi bizonytalanságért. Egy strandbüféért. Ahol egyfelől az ember ki van téve az időjárás szeszélyeinek, másfelől meg... És ennél a „másfelőlnél” többnyire csak hallgattak. A kocsmárosnak sok idejébe és még több ingyen fehér borába került, míg végül az egyik törzsvendégből kihúzta, mi az aggódás valódi oka. A törzsvendég, mint egy kalóztörténetet, úgy adta elő a kísértethistóriát. Egy tengerről, ahonnan hajós még nem tért vissza, csak holtan. Szellemként. De legalábbis önmaga árnyékaként. Egy tenger, amelyet túlvilági erők és nagyon is evilági emberek uralnak. Utóbbiak különös kegyetlenséggel, szánakozást nem ismerve, cél nélkül gonoszkodva. Pontosabban van céljuk: maga a gonoszság. Sörmérő héroszok, csatákban edzett csaposok, róka ravaszságú gebinesek vesztek oda, közülük nem egyről a környéken többé sosem hallottak. Az ingyen boros szabályosan beleborzongott, ahogy erről mesélt. A kocsmárosra nagy hatást tett. Döntött: elvállalja.

 

Magánlabirintus

megmutatkozom a fénylő kietlenségnek
mögöttem negyvenhat tömör sziklaoszlop
balról szantálfüst jobbra kút körötte izzó
illatos homok utolsó beavatási rituálé zajlik
áldozati tánc szemben a fal és a kétszárnyú
kapu rajta jel kicsit távolabb isten háta

ez tehát a hely a végső elhatározás helye
személyes bolyongásaim kezdete milyen
régóta énekel a sivatag pirkadatkor milyen
határozottan akarom üdvözölni az őrzőt és
érinteni a bronzkilincset az elfeledett dolgok
labirintusában egyedül leszek és magam

 

A fára mászás veszélyes dolog. A diót leverik, az orrot meg beverik. Talán a lepotyogottból is összeszedhettél volna egy kosárkányit, de vonzott a kiszámíthatatlan időközönként búgó gerle fészke. Úgy gondoltad, ha ő elbírja a magasságot, akkor te is. Most, a szigetelőszalaggal orrodra erősített diógolyóbisokkal már-már olyanná váltál, mint a szándékosan egyenesre faragott fatörzs. Lecsapták koronáját, most áll, nyugodtan mered az ég felé, nincs hová leesnie.

 

NYIKITA MIHALKOV GÉPZONGORÁJA

izgett
mozgott a hegy
mintha már egy
felmálházott szamár volna  

/ Isten bár láthatatlan,
a tükörben sincs /  

 

A lejtő

Ma közel az ég,
füvekre feküdtek
a felhők, még zöldebbre
mosdatják a rétet.
A lábam most a réttől
vagy a felhőtől vizes?
A lejtő körkörös romokhoz
vezet, melyek magukkal
határosak, és nem jelzi
semmi a határt, nem
tudható, hogy hol
vagyunk. Történet nincs
mögötte, csak a Szent
Elme tüzénél melegedő
gondolat. Nyáj keresi
elveszett pásztorát, aki
már nincs, és különben is
láthatatlan.

 

Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban.

A szorongás mindig gondolatok, érzelmek formájában törnek az emberre, és valahogy ezek ott manifesztálódnak minden mozdulatban. A reggeli kávé lefőzésénél a karban, a kenyér vajazásánál a kézben. Görcsös szorítássá válik miden. Egyszer csak megmerevedik az ember minden testrésze.

 

Hagyaték

Nem mondom, hogy szeretlek,
mert az olyan volna, mint mikor
egy kutya csörtet, s végigvizeli
a kerítést, hova bejárása nincs.
Nem jelöllek meg, bár olyan soká
bámultam hűlt helyed, hogy
tükörképeink egybecsúsztak,
s prizmáján a szónak, amit
nem mondok ki, néha azt hiszem,
értelek. De inkább ezt se mondom,
ez a szó is vérmes, kertedbe harapom
vele magam, pedig köztünk nincs
semmilyen kapcsolat. Ami van, nem
beszél, nem függ össze. Csak marad.
Elgyászolatlan, céltalan.

 

─ Az volt a szerencsém, hogy néhány centivel mellettem esett le az a nagydarab vakolat, vagy mi a fene ─ magyarázta az asszony a boltvezetőnek ─ különben akár ott is maradhattam volna alatta.

─ Nagyon sajnálom, asszonyom ─ szabadkozott a férfi ─, de mi nem tehetünk róla. Nem a miénk ez az épület, csak béreljük az üzlethelyiséget az önkormányzattól. Teljesen jogos a felháborodása, és ha netán tanúra lenne szüksége a kártérítési perben, én mindenkor szívesen állok a rendelkezésére. Mi, kérem, már több levelet írtunk a polgármesternek, hogy csináltassák meg a homlokzatot, mert életveszélyes, de hát tudja, mit ér a mi szavunk a politikusoknál? Meg különben is, tudja mi van? Kár esetén fizet a biztosító.

 

Barátok. Számomra mindig sokat jelentett, hogy olyan emberrel barátkozzam, aki hozzám hasonlóan gondolkozik, tanácsot ad, meghallgat, és akinek én is adhatok tanácsot. Legelső petrozsényi pajtásomat Ghiţănak, pontosabban Ţabrea Gheorghenak nevezték. Ott lakott a szomszédban két házzal messzebbre. Termetre, korban és még sok másban is passzoltunk. Szeme, haja barna, csupán a bőre volt sötétebb az enyémnél. Nyáron mindketten mezítláb jártunk, kopaszra nyírt fejjel, gyakran ing nélkül is, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy ő suszter fia és román, én meg egy magyar református lelkész fia vagyok. Tulajdonképpen tőle tanultam meg románul, aminek később igen jó hasznát vettem, mert a románok sok mindent elnéznek egy magyarnak, egyet kivéve: ha törve beszél románul. Ettől egyből megsértődtek, isten tudja, miért. Szomszédok lévén, gyakran voltunk együtt, bejártuk a várost, hegyeket, barlangokat, mindent. Tudtuk, melyik jegyszedő enged be jegy nélkül a futballmeccsekre, moziba, hol lehet fürödni, mikor jár a kisvasút, merthogy akkoriban ilyen is létezett. Ezzel szállították elsősorban a bányászokat a petrillai és lónyai szénbányákba.

 

Automata mán
a vezír s atamán
automata dada
auto Mata Hari
automata tó
ordító
sorsfordító
auto-
atommatató.

Autodidakta
akna alatta
autodidaktikus
adat-tifusz

 

Mindent utált. A metróban a nyakába harapó szelet, a hátán végigcsorgó izzadtságot, a talpa alatt csobbanó, hatalmas pocsolyákat, a magukra hagyott bérházak omló vakolatát, az épületbe merevített szobrok torzóit, a nők kihívó tekintetét, az aktatáska merev fülét a tenyerében. Utálta az arcát a tükörben, a sistergő borosták hangját, ahogyan legyilkolta őket a borotva, a reggeli kávé illatát, a nők alakját a zuhanyzó üvege mögött. A rászakadt szabadság megrontotta az ízeket, a hangokat. Másképpen sercegett a bakeliten a tű, a ruhái bolyhosodni kezdtek a szekrényben, a levelek más postaládákba bújtak. A szexet is utálta. A lábakat, a mell gömbölyű ívét, a bőrredőkbe bújt asszonyillatot.

 

Etűd

megtanultad mi mit jelent
szerelmet halált tanultál
ezer év tegnap a múlt nyár
nem vered át a végtelent

lyukas fitying ez az élet
akarod vagy nem akarod
forgolódnak a tavaszok
hagyd a francba az egészet

 

Kavicshegyek, síkságok, kukoricahalmok, utak, üres földek, távoli tanyák mögött... Az iskola, a táj legvégén, egy kastélyban volt, a kastély halljában plakát fehérlett, a feliratot: MI EMBERT NEVELÜNK, kézzel mázolták a papírra. Az apák terepjárókkal érkeztek, álltak a csarnokban a fiaikkal, hallgattak, az iskola vezetője mosolytalan szemmel nézte őket. Uraim, fordult az apák felé az igazgató, ebben az iskolában nincs internet, a telefont elvesszük a fiúktól, nincs tévé, füves cigaretta, innen nem lehet twitterezni. (Itt mégis felnevetett, az apák is vele nevettek, twitter, wow, micsoda szó!) Nálunk hajnali kelés van, itt sport, fegyelem van, értik? MI ITT EMBERT nevelünk! Kemény embert! Aki tudja, mit akar elérni az életben! Mint önök! Az apák mosolyogtak, aztán visszaültek terepjáróikba, szétszéledtek a kicsike országban. Este már a házaikban, a bőrkanapén töltöttek, ittak, magyarázták a feleségüknek, mennyire elegük van abból, hogy a gyerek délig alszik, válogat az ételben, hogy hiányzik a gimnáziumból. Igen, ők kamaszként vasárnap is dolgoztak, külföldi utakról csak álmodoztak, drága ruhát nem tudtak venni, a családjukért, a cégükért dolgoztak, tettek meg mindent, igaz? És most? Ha a vállalatot át kell venni, mi lesz? Egy ilyen lusta fiú tönkreteszi. Ezért dolgoztam? Ezért? Kérdezték az apák, itták a sört, a whiskyt, bekapcsolták a tévét, a sportcsatornát, tenisz ment, két nő verte a labdát, aztán egymást püfölték a játékosok, valahol Kaliforniában…

 

A szörnyek eltűntek

Eltűntek a szörnyek 
Végre
A szomszéd hajléktalan az erdőben
Vidáman köszönt hajnalban
Próbál pozitív lenni
Mint mindenki úgy általában és mindig
Hiába hasad a faág
Mindennek szépnek kell lennie
Ezt kívánja tőlünk a rend
A csúnya is csodalátos, tudod
Tudnod kell
Különben áldozat leszel
Hűséges lúzer
Láss reálisan, ne álmodozz
Mert a helyes valóságérzékelés
Nagyon fontos, sőt
Hiszen
A szörnyeket már a szigetre szállították
Lúzer vagy, ha azt hiszed, 
A bolt előtt ülnek
A mi kis jólétünket
Nem fenyegetik
Már eltűntek
A szörnyek

 

Kannibál-nagymama altatója

egy gyerekből
két gyerek
fejsze

két gyerekből
négy gyerek
fejsze

négy gyerekből
nyolc gyerek
fejsze

végül aztán
megeszlek
persze

 

Ki vette már észre, hogy az egyik kereszteződésnél újságot osztogató hajléktalan egy fát tanítgat olvasni?

 

Amikor a jelzőlámpa sárgára vált, hogy pillanatokkal később szabadjára engedje az autókat, a kopott ruhás férfi a haját turkálva fellép a járdaszigetre, ahol a fa áll, odabotorkál az ágak alá, és egy fekete kartonból kivágott betűt kotor elő a zsebéből. Kiválaszt egy levelet, egy olyat, amelyikre rásüt a Nap, ráilleszti az írásjegyet, és halkan, mintegy magának, kimondja annak nevét, majd kissé megemeli a papírdarabot, de csak annyira, hogy annak árnyéka ne lógjon túl a falevél szélein, és újra elsuttogja a hangzót. Azután kiszemel egy másik levelet, előkeresi a következő betűt a zsebéből és megismétli az előbbi procedúrát.

 

Helyjegyes intercity járat

Egyetlen ambícióm volt: Hemingway-t megnevettetni,
látni, ahogy ráismer verseimben a saját módszerére
és elmosolyodik, de nem várt meg,
és soha nem mosolygott, csak fejbe lőtte magát.
Mire odaértem, mire benézhettem a verandaablakán,
már csak az a rohadt karosszék maradt. Meg a puska.
Ha erre gondolok, persze, hogy beindul a
cubalibre-mojito, cubalibre-mojito hajtotta járat,
cibalibre-mojito, cubalibre-mojito a helyi Bukowski-expressz,
dübörög, zakatol, dübörög, zakatol, kattog a, kattog a vonat.

 

Babaváró

 

Ma tudtam meg. Csak ma tudtam meg! A lényeg az, hogy úgy fest, gyerekünk lesz. Apuka leszek! Nyugalom. Csak semmi izgalom.

„Nyugodtság, műveltség.” -Mondaná higgadtan öreg barátom. Igaza van. Van még kilenc hónap felkészülni. Különben sem lehet az olyan nehéz!

Semmi különös, sokan átestek már ezen. Apa leszek! El sem hiszem!

A feleségem dolga lesz a nehezebb. Rám szinte semmi sem vár. Ha! Nyugodtan hátra dőlhetek, csak a páromat kell támogatni.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal