Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé ül le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.

 

Rege

Az ezernyelvű tűzből
folyvást duruzsol
szétszéledt bútorokat
kihűlt szobába visszahord,
elveszített gyémántját
a lüktető foglalatnak
visszaadja, miképp
az éden felejtésre ítélt ízeit
a nyugtalan nyelvnek
az ezeregyediket követő
üres éj után,
riadt folyónak a hömpölygést
az elégiaködben úszó partok között
követve a szarvas el-
halványuló lábnyomát,
az esték veszélyes magányában
tart az áldozat,
tüzet gyújt, füstje köhögtet,
szinte fojt,
boldog a céltábla bábja:
hisz mozdul a lélek akkor is,
ha már a kéz halott.

 

A polgármester ránézett a naptárára, és ott állt feketén-fehéren: Hanga 100. Megdörzsölte a szemét, de az írás nem akart eltűnni. Ott virított a Jucika gyöngybetűivel: Hanga 100. Mit lehet tenni? Ez az a nap, a jubileum. Hanga néni ezen a napon tölti be a 100. életévét.

 

Holinak

az esőnek esnie kell

ócska kép

vacak szorongó
hangulatjelentés

feljelentés
névtelen
valami rég nem létező

tán sosem létezett
hatóságnak

 

Fekete doboz

Olyan hatalmas a gép,
hogy minden embernek, aki a Földön él,
kötelező lesz a jegyváltás, ennek a nagyon
kedvező üdülési ajánlatnak az elfogadása.
Kivéve egy bizonyos közösség tagjait, akiknek
maradniuk kell. Ők nem utazhatnak.
Ők hozták miértünk az áldozatot.
Hasonlítanak egymásra, de önmaguk
kiválasztása során nem törekedtek arra,
hogy minden hozzájuk hasonlót
azzal büntessenek, hogy fölmentik az utazástól.

Olyan hatalmas ez a luxusgép, a legmodernebb
biztonsági berendezésekkel ellátva száll fel velünk,
s a peronról mosolyogva integetnek
az ittmaradók.
Érdekes, mondom a mellettem ülőnek,
egyik sem sajnálja, hogy nem jöhet velünk.

 

Fűrészek rágják szét az éjszakát.
Tengerlenek vízparti betonsávok.
A lisztként őrölt homoknak az izgalomszag árt,
elgereblyézik a boronások.

A kabinok közt rend. A fű kövér.
hol nyárfák alatt megtapadva
 a vadcsalán a combközödig ért,
s én beleimádkoztam magam aranyderekadba.

Nadrágszíjamra fűzött kulcscsomóval
árultam ott a lángoló nyarat,
s a hazudás emléke is felforral,
mert te is másnak mutattad magad.

 

A Nap sugarai szikrázva pattantak vissza a frissen hullott hóról és a fák ágain ugrándozva kergetőztek, mint afféle tavaszi részegségre ébredt fenyőrigók. Vagy cinegék? – gondolkodott el az ablak előtt állva Baranyai, az író. Igen, ezek a kis sárga hasú tollgombócok, amelyek az ablakpárkányon csipegetik a kiszórt szemet. Durci, a jóllakott tigrisbundás, lusta járású – mit járású, vonulású – házi kedvenc meg ott lapul a belső párkányon a meleg radiátor fölött, és izgalomtól remegő szájjal, nyafogva figyeli őket. Úgy tesz, mintha bármikor átnyúlhatna értük az üvegen. Mintha csupán az ő akaratán múlna a létük vagy nemlétük. Igen ám, de valamennyien tudják, hogy az üveg bár átlátszó, mégsem átjárható.

 

Golyószaggatta
lyukak a világ falán.
Krisztus sebei.

Bábel. Égig csap
az ár. Elmossa a víz
a közös partot.

Segélykiáltás.
Fennakad a félelem
szögesdrótjain.

 

Tüzy, Vizzi és Földi, hajnalban távozván Leég-Váry legénybúcsújáról, Göd város felfedezését határozza el. Pitymallatkor, a váci vicinálisról lekászálódva, hamar rábukkannak a Duna csárdára, ahol kupaktanácsot tartanak. A már összeverődött törzsközönségtől bőséges turisztikai információt nyernek, a sekrestyés a közeli Jézus szíve plébániát ajánlja, Bakó gazda a ló-szépségversenyt a Gusztosi Méntelep és Kancászatnál, míg a már kissé fogatlan és teljesen fehérneműtlen Rózsika kiérlelt, kisüstiben tartósított bájait. A csapos könnyű homoki vinkót és egy szakajtónyi madárcseresznyét, mindkettő biotermés, az öccse kertjéből.

 

Goethe-parafrázis

A hegy közel van
Mégis olyan messze

A vándor sóhajt
Hosszú még az éj

Csillag zizeg a világfa ágán
Az égbolt pattog

Már mondtam
Ne félj

 

Hun vót, hun nem vót, élt eccer egy dicsősséges hadvezér ebbe a dicsősséges országba, ebbe a fényesnagy Magyarországba, ki Máttyás királyunknak igen hív szolgája vala, s mint ember es igen becsülettes, értékes vala. Magyar Balázs vót a neve, hogy maguk es tuggyák, kirül beszélek, ha még ennyibül nem gyöttek reá!

 

Pessoa-triptichon

hangomból díszes harangot öntenek valahol
sétám szilánkjai kaleidoszkópomba vándorolnak
olyan így mintha nagy utazó volnék
de minden séta ugyanaz
oda és vissza
legtöbbször képzeletben mikor hallom
ablakok nyílnak mögöttem
az emberek átkiabálnak egymásnak
nézzétek ott megy Pessoa
pedig árnyékom sem az enyém
(Álvaro hajólámpája másképpen világít)

 

Negyedik napja esett. A hideg esőcseppek monoton egymásutánban kopogtak a párkányon, szél tépázta az alig sarjadó muskátlikat az ablakban. Hajnal volt. Sötét és nedves hajnal. Nem mozdult semmi, csak az eső szakadatlan dobolása hallott, meg egy egér neszezése a kamra felől.

Az öregember feküdt az ágyon. Fejét a tarkója alá kulcsolt kezén nyugtatta. Hallgatta az esőt. Gondolkodott. Fel kellett volna kelnie, a nap már régen felkelt, enni kellett volna adni a jószágnak, de nem akaródzott megmozdulnia. Húzta az ágy. Vissza a dunna alá, a száraz melegbe, vissza az emlékek közé, oda, ahol még nem látszott a gond! Ideje lett volna felkelni, begyújtani, hogy a szomszéd ágyon alvó gyerek ne a fogvacogtató hidegre ébredjen fel, de minden mozdulat fájdalmas volt, mintha éles késsel szurkálták volna az oldalát, még a levegővétel is kínkeserves harc volt a saját testével. Mindennek az átkozott eső az oka – gondolta –, miközben mégis megmozdult, hogy szép lassan felöltözzön, magára kanyarítsa a vattakabátját és a jószágok után nézzen.

 

1
mért nincsenek most bennem felszabadult érzések
lebegő párásodó tekintetemet
mért nem követik a házak
a közéjük préselt utak csak a most történését mutatják
hó esik és azonnal el is olvad

beszáradt telefonhangok a fülemben
tükörből figyelő csend és a
rettegés másodpilótái
amikben mindig tudom hogy több vagyok magamnál
és még sem sikerül átgázolnom mozdulatlanságaimon

 

2200-ban járunk, egy elit tudományos konferencián a természettudományok legnevesebb kutatói mutatják be legújabb felfedezéseiket, találmányaikat, kísérleti állataikat. Fogalmuk sincs róla, hogy valaki odakintről figyeli őket. Egy számunkra ismeretlen lény, aki intelligensebb, mint bármelyikünk; és ugyan nem mindentudó, de el sem tudjuk képzelni, mennyivel több intelligenciával bír nálunk. Úgy látja, hogy az emberi faj végre elérte azt a szintet, hogy érdemes legyen bevezetni őket az univerzum igazi rejtelmeibe.

 

Másnapos vers

kavargó versek szerelmek káromkodások
lerobbant kórházfolyosók
beteljesítik önmagukat az átkok
hitegetem magam nem adom olcsón
de borzalmas fejét a szörny fölemelte
menekülnék csak a kívül-belül-t elírták előlem
van ki istent figyeli mi lehet a terve
az ilyen remény kihalt belőlem
csalogató rím egy könnyű álmot ígérő este
ma enyhébben hunyorít a nyár
ez nagy szerencse
túl a hét ikszen milyen király
versek éltetnek szerelmek
s még nem mordult fel az utolsó rohadj meg se

 

A dialektika aktja

Égi tinta ömlik.
Zuhog a kék buborék-sziporka.
S az érvek? Legalább egy tonna!
A varázslatot kioltja.

A falióra
elketyegi a lét-esszenciát.
Mint egy szintetikus szimfóniát.
És a reggel teóriáért kiált.

Pedig mindegyik tárgy hallgat.
Mégis egy szóval bíbelődik: keserédes.
A hit a nem láthatóra hallgat.
A remélt entitásba mélyed. –

 

Nem tudta hány óra lehet.

 

Arra emlékezett, hogy javában világos volt már, amikor elindultak, igazán nem volt fárasztó a gyaloglás, a sík vidék nem terhelte őket különösképpen. Csak ez a pokoli, fehér ragyogás ne volna.

Hunyorognia kellett, az állandó homlokráncolástól egy idő után megfájdult a feje. Egyre melegebb lett, a kincstári posztóköpeny alatt égett a háta. Megállt, visszanézett, de nem látta a többieket. Biztosan jól kilépett, és messze megelőzte a társait. Magasra nőtt, nem tehetett róla. Eleget köszörülték rajta a nyelvüket, hosszú lába miatt gólyának csúfolták.

 

(frazémia)

Él olyan magyar ember,
aki a tartalomjegyzékben botorkálva
nem erre a címre lapoz?

Kitört a …
Hogy micsoda? Ne már!
Inkább egy részegen becsapott ablak,
vagy egy mongol bőrkabát fényesre
keményedett, kopott könyöke,
egy felbőszült bika a karámból,
az ujjongó operaerkély tapsvihara…

 

– Nem azért mondom, de kezdek megéhezni – mondta a pipaszár lábú a barátnőjének. – Mindjárt dél, és nem is reggeliztem.

– Valami azt súgja nekem, nem jön el – válaszolta a barátnő, és az asztal alatt megvakarta a bokáját. Éva nem bírta a harisnyát, de ma kénytelen volt magára venni. Kozmetikusnál is volt tegnap, kiszedette a szemöldökét, feldobatott egy arcpakolást is, mert Sára meghívta őt ma ebédre. No, nem Sára miatt, aki a legkedvesebb barátnője, de Károly miatt, akivel találkájuk volt. Éva tudta, az ilyen titkos találkozók milyen romantikusak, megédesítik az asszony életét, izgalommal töltik el hétköznapjait, akinek a csalás teljesen természetes volt. Károly nem az első barátja, amióta hozzáment Gézához, de biztosan nem is az utolsó. Sokat hallott a férfiról, de még soha nem találkoztak. Tudta, Sára igényes, válogatós nő, a férfi, akit kiválasztott legújabb áldozatának, nem is lehet akármilyen. Biztosan, a legkényesebb ízlést is kielégíti.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal