VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalomszemétből kiszedett madár jaj látja-e édesapám Menekülés
Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből
Másnap, 2030. március 15-én hajnalban esni kezdett az eső. Alig több mint egy hét telt el az Áramszünet Kezdete óta. Attól fogva mindig így neveztük azt, ami 2030. március 5-én kezdődött, majd 7-én beteljesedett: Áramszünet. Így, nagy kezdőbetűvel. Március 5-ét és 7-ét pedig az Áramszünet Kezdeteként emlegettük. A későbbiekben találkoztunk olyanokkal, akik Végnek, Összeomlásnak, Nagy Romlásnak, vagy éppen − holott nem egy, de két napon történt − Annak A Napnak nevezték a civilizáció egyik pillanatról a másikra bekövetkező megszűnését, mi azonban Kírával mindvégig megmaradtunk az Áramszünet kifejezésnél. Itt, Menedéken is ezt a szót használja mindenki. Találó, pontos és hiteles szó. A tapasztalat bebizonyította, hogy kizárólag az áram tartotta életben azt a régi világot... Álltam Kíra szobájának ablakában és bámultam az esőt. Világéletemben szerettem bámulni az esőbe. Élveztem, ahogy csorognak lefelé az esőpatakocskák az üvegen, egymásba futnak, egyesülnek, szétválnak, tavacskákká duzzadnak, hogy pár másodperc múltán több ágú csermellyé szakadjanak szét. kit elkapott valaha forgatag
tudja hogy az előrehaladás
egyszerre visszatérés is
folyton ugyanabba a pontba
helyzetbe
állapotba Gyermekkorom kézzelfogható bizonyítéka Isten létezésére a dombtetőn állt, a templom előtt. A lemenő nap fényében vörösen izzott. Magas volt, masszív, vörösfenyőből ácsolták. Dúsan faragott díszítése, titkosírással készített fába vésett üzenet. Angyalok szerelméből születhetett. Ehhez foghatót, még soha nem láttam. Egymillió kereszt közül is bárhol felismertem volna.
A faluban takaros kis kerítések sorjáztak, úgy díszítették a portákat, mint csinos gyöngysor a szépasszony nyakát. Amikor a nagyvárosból hazatértem, mindig megszámoltam, hogy az utca elejétől hány kerítésléc szegélyezi az utat a házunkig. Gyerekkoromban szintén ezt csináltam. Terápia volt, megnyugtatott. Az utca elejétől a házunkig pontosan ötszázharminc léc mutatta az utat. Miután elszakadtam a szülői háztól, pánikrohamok gyötörtek. Ilyenkor lehunytam a szemem és számolni kezdtem a kerítésléceket. Tökéletes terápia, tökéletes biztonság: az anyai ölelés, édesapám simogatása, testvéreim kacagása. Prágai Tamás emlékére Ő elment – átkelt a szivárvány alatt. Félünk-imádkozunk szédülő fejjel, Percből nyílt neki örökkévalóság, Számunkra pedig bizonysággá vált hit – Bogáti végighúzta tenyerét borostás arcán, azon töprengett, vajon megúszhat-e még egy napot borotválkozás nélkül? Kézfejével is megsimította az állát, igen sercegtek azok a borosták. Vágjon bele a villám! Utálta a reggeli tortúrát, de muszáj lesz megnyúznia magát, mert az asszony nem állhatja, ha szőrös. Erőgyűjtésképpen a kredenchez óvakodott, csendben kiemelte a zöld, literes üveget, kihúzta belőle a dugót. Az halkan cuppanva csúszott ki az üveg száján. Óvatlanságáért komoly árat fizetett. Az elsötétített szobából felharsant felesége hangja: - Teszi vissza azt a rohadt üveget? Má korán reggel nem bír magával? Az autópályán Fák üveggömbje Álltam a sír szélén. Körülöttem fekete ruhába öltözött, síró madarak. Embermadarak, akik küzdöttek a fájdalommal, a kétségbeeséssel. Fájt a búcsú nekem is, valahogy mégsem tudtam haladni a szertartás menetével. Egy-egy szófoszlány el-el jutott a tudatomig, de a gondolataim máshol jártak. Álltam a sír szélén és a tekintetem a távolba révedt. Mennyire kicsiny vagy gyermekkorom faluja! Hány évet, majd nyarat töltöttem el itt, ezek között a házak között, a dombok között. Ismertem itt minden szegletet, minden kaptatót, minden botjára támaszkodó öreget. Rálel, nyugszik, elsirat a fácán kéri, menjünk templomba. Katalógus cédulák Abdulah Sidran A határőrök mindig megbámulták az útlevélképemet, ~ Az ágy=sziget (M. Leiris) kijelentésen töprengeni ébredés után. Utána azon, hogy milyen lehet az élet saját ágy nélkül. Ezután azon gondolkodni, ki mindenki aludt ebben az ágyban, lakásban... Halt-e meg valaki a szobában? Igen? Mit láthatott a haldokló? Egyedül volt-e, vagy orvos, rokonok álltak az ágy mellett? Közben a mennyezet nézni. ~ Felkelni, felöltözni. A fürdőszobában nem nézni a tükörbe, arra gondolni, hogy ma egész nap nem tudom, milyen az arcom. mi marad amit hazavihetnénk Azt hitte, hogy egészen egyedül van az örök hó világában, ahol minden csendes és fehér. Szerette volna elhitetni magával, hogy egyedül van, nem várja lenn a völgyben fegyveres kíséret, díszes gyaloghintó és királyt megillető pompa. De azon a ponton, ahol most állt, valóban nem látszott semmi, csak a hó. Egyedül vagyok, gondolta. Kicsit fájt a szíve, ugyanakkor elégedett volt. Valamennyi ellenségét legyőzte. Megérdemli ezt a kevés nyugalmat, a hóország magányában. A három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat, „Szegletfa...” ismételte háromszor, majd folytatta. „Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek találta közölni.Leugrottak, bizonyos társaságban húsz éves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje. Pánik Újhold, Lemosom a tűzfoltot, – Kell egy csésze kávé? – kérdezte Emília Nem, inkább egy forró tea! Emília hozzálátott a tea elkészítéséhez. Reggel volt, kilenc óra körül járt. Zoli éppen munkanélküli, Emília meg náthás volt, ezért volt betegszabadságon. Reggeliztek. Zoli minden falatot alaposan megrágott. Együtt végezték a háztartási munkát is. Nemcsak Emília mosogatott és főzött, hanem Zoli is besegített. Jól elvoltak kettesben, így jobban odafigyelhettek egymásra, hiszen egyikük sem dolgozott. – Remélem nem kapom el tőled a náthát! – mondta Zoli. – Ne aggódj, holnapután már úgyis dolgozol, és a náthám nem veszélyes! Felülről, ferdén, mint az orvlövészek, Az öreg minden szerszámát a kocsiderékba pakolta, amikor elindultunk a tanyavilágba. Nem volt sok belőlük, csupán egy negyven centiméternyi vasútsín, az volt az üllő, két-három kalapács, egy kecskebőrből készült fújtató, meg különböző formájú reszelők és harapófogók. Ezek voltak a kenyérkereső eszközei. Szaktudását elismerték az apró falvakban, a távoli tanyákon és a majorokban.
Fúrókészítő mester volt, az én megfogalmazásomban igazi művész, aki úgy formálta a vasat, mintha gyurmából lett volna az anyag. Aztán csodálatra méltó ügyességgel borotva élesre reszelte a fúró orrát, annyira, hogy amikor bele fúródott a fába, szinte harsogva sodorta ki a faforgácsot maga után. Nem volt olyan fa, amelyikben elgörbült volna a fúró hegye, még a legkeményebb akácfa is engedelmeskedett. Barack szedés Fényömlés kápráztat. Rózsaszín-fehér bimbók. 
|
