Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A nyitott ajtó előtt beszélgetünk Durcival. Mint szinte minden éjszaka, ma is fölébresztett hajnali négy órakor, mondván, hogy neki sürgősen ki kell mennie. Rendben van, jól nevelt cica, én meg jól nevelt gazdi vagyok, teljesítem az óhaját, még ha magamban gondolok is egyet, s mást erről a hajnali kivonulásról. Neki persze nem tetszik az ódzkodásom, hiszen szerinte örülnöm kellene, hogy nem bent akar kimenni, és úgy néz az álmosságtól eltorzult ábrázatomba, mintha legalábbis megszidtam volna.

─ Na tessék, nyitva az ajtó, mehetsz ─ mondom neki két elharapott ásítás között.

 

Szinnai Gyulánénak

 

Korán keltem.
A nap már jött fel, mint elhagyott tájait
köszöntő áradó dallam, terein végigsuhanó
lüktető zene, játékra intve
teljes zenekarát: az arany fürtjeit fésülő
fényeket, homályból előlépő színeket, lágyan
simogató tapintásokat, jószagú szellőit, ízeit
és zamatait.

 

Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.

Pillangós, furcsán lebegős érzés. Mesélték. Mások. Persze az teljesen más, mint amikor. Mint most. Biztosan emlékszel. Beszélgettünk erről. Az elomló édes kajszibarack közben. Hevertünk a kockás takarón. Mi ketten és a könyv. Viccesen felugró, papírokból szétcsusszanó képek. Lelkesen mutogattad a részeket. Engem az érdekelt, hogyan szerezted azt a tenyérnyi, mély sebet, a térdeden. Rákérdeztem. Zavartan nyúltál oda. Megérintetted. Habogtál. Egyetlen szót tudtam kihámozni. Kerékpár. Soha nem tanultál meg biciklizni. Nem hordtál többé rövidnadrágot. A heg. Örök mementó. Nem vagy tökéletes.

 

A mai napon komoly esemény rázza meg a vén iskola sokat látott falait. Vizsga. Mégpedig komoly igazi vizsga.

Tanári pillantást szórók már az asztalnál, (Tanári pillantás nem összetévesztendő a hétköznapi pillantással. Jellemzője a szúrós tekintet, és a ráncos homlok.) a padokban ijedt tekintetű diákok, (Manapság egyre ritkább az ilyen.), a folyosón már korareggel óta strázsál az ügyeletes tanár.

 

mint kiszúrt szemgolyó
lecsorog a föld arcán a napkorong
s vörös könny-szikrákat
hullajt az űrbe
emlékcseppek a feledésben
melyek halvány csóvát
vonnak maguk után fáradtan
s az is szertefröccsen később
mint a szenvedő velő
utána már bekap bennünket
az üres sötétség
hiába tapogatódzunk
egy ködös emlék kísért még
ujjaink hegyén
szemüregünk viszket
előrekúszik orrcimpánk
s hangforrást kutatva
kicsorbul fülünk
félelmünkben lerágjuk körmeinket
- csak csend és sötétség -

 

Ádám az író utóbbi időben alig, szinte semmit nem nézett a tévében. Lívia a neje ezt megsokallta. Szerkesztőségben dolgozott s a szürke vagy fekete dobozt figyelembe se vette. Lívia a szokásos romantikus filmeket mindig megnézte. Hogy Ádám mennyire utálta őket! De ő meg azt hogy ez az író még az irodalmi műsorokat sem nézi.

Egyszer mikor hazajött a munkából, s nekiült írni, felesége arra kérte, hagyja most az írást.

-De ezzel készen kell lennem!

- Kérlek, nézz egy kis tv-t!

Ádám belátta úgynevezett hibáját s mert felesége annyira noszogatta, hát elkezdett tv-t nézni. Beültek mind a ketten a fotelbe s egy állatokról szóló dokumentumfilmet néztek. Egy kis ideig élvezte is. Megjött a kedve. Felesége egy ropi csomagot tett elébe. Jókat nevetett.

 

TŰZKÉVÉT VET A HOLD

tűzkévét vet a hold
s én mégsem alszom
fehér csend zizeg
fehér csend takarja arcom

egyedül volnék
ha rám nem festene
egy rigó rézgyűrű szeme
fekete leplet
és sárga íveket
repülni hív
talán vele megyek:
szeret

 

Csontig hatoló, nyirkos délután volt, s az autóbusz bepárásodott ablakán keresztül még fenyegetőbbnek látszott az előttünk felbukkanó temető, oldalában a fogházzal, szögesdrótokkal tűzdelt kopár falaival. Akkoriban szándékosan messze állt meg az autóbusz, hogy hosszan kelljen gyalogolnia annak, aki ide látogatna. Én is csak többszöri nógatásra szántam rá magam, hogy elkísérjem unokahúgomat erre a hátborzongató kirándulásra.

Már sötétedésre hajlott a délután, amikor a rövidnyelű kerti szerszámokkal a temető oldalkapujához érkeztünk. Megszeppenve forgattam a fejemet, de egyetlen eligazító feliratot sem sikerült felfedeznem. Zsuzsa ismerte a járást, noha alig lehetett látni, ösvényen lépdelünk vagy épp egy sírhalmon taposunk, ő határozottan vezetett a hátsó fal irányába, egy, a bokrok között elvadultan tekeredő orgonafácskához.

 

Lepréselt lepke

Egy pók mászkál a remekművek között, üvegszálakból. Gusztusos pedantéria. Thomas Mann kemény táblás könyvét ott hagyja és áttelepül a kartonált Tandori Dezső opusra. „A meghívás fennáll”. Titok felhasítva. Ahogy kinyitom fölötte a Jónás könyvét, megszeppen. Ne a törvényt vegyem figyelembe, arra kér. A kegyelem korszaka jött el. Egy hal vergődik bele a versbe az akváriumból. Összecsapkodja a csendet (a rendet). Cseppbe zárt űr. Nagy fikció (egy nagy fickó ez a ki piros harcsa). Teória és teketória. (Beck András jut az eszembe.) Az Ínség Émelygése a relatív baracktól. Ez már egy apokrif, szókratészi sziluett. (Ráadásul Márton László gondolta el így legelőször) Kolloidok. Fut a tekintetem végig egy Perneczky Géza cikken. Artikuláció és differencia. Sok kösöntyű, smaragd. Könnyű. Ezt a szót akarom leírni egy órája a kezemmel. De nem fog a tollam. Az időbe fogalmakkal térek vissza. A ritkán elővett fogalmak is öregszenek. Empirikusan megeshet, hogy egy kifejezés kifejezetten megfiatalodik. Például itt a sperhakni. Egy álkulcs, amivel behatolok minden hagyományos zárral felszerelt ajtón. S itt a bökkenő. Már nem tradicionális szinte egyetlen zár sem. Ámen.

 

SÉTA HELYETT SÉTA  

Néha úgy szeretnék valami idiótaságot csinálni;
kiborítani az elmém,
vagy forró szósszal leönteni egy sirályt.

De nem,
de nem.  

Félek, ha kezem dugom az odúba, megsül,
ilyenkor pazarló képességeimmel felnyújtózom
a létra legmagasabb fokáig. -  

Ha nem matatnék annyit, kihűlne a vérem,
ha nem cirógatnám eleget a virágokat,
felkérdezném a tanároktól a leckét.  

 

A kávéház ablakán át homályos fényben emberek ülnek kerek asztaloknál. Hajlított fatámlás székükre akasztva kabátjuk a földig ér. Karomba tartva Ramónát, súlya húzza a vállam. Nyakamon lóg. Fényes szemével bámul a benti fények melegébe. A városi rendelőbe az önkormányzati mikrobusz hozott. De sokan voltak és a sofőr nem tudta kivárni. A Volán busz vissza csak késő délután indul.

Benn a cukrászda melegében a tea a csészében amit a hosszú feketekötényes felszolgáló a fiúsan rövidrevágott hajú zöldruhás hölgy elé helyezett az utcafelőli asztalra szürkés-fehéren gőzölög, bepárásítva az ablaküveget.

 

A pronyó arisztokraták

A.E. Emlékére

Bukott nemesek vagyunk mi mindannyian!
(armálisunk vagy zugkutyabőrünk van,
de mégis: régente mi voltunk az elit!)
(vagy legalábbis valamelyik ősünk,
szép- vagy épp csúnyább öregapukánk)
Közben plebejus pénzemberek számolják
a dohányt és a kamatokat hozzá.
(a kutyabőrünkre ők zsírosodnak)

Ráadásul: elvárják a tiszteletet!
Bennünk meg: dühöng a kisúri öntudat!...
(mintha mi is Julius Caesar vagy
Esterházy Pál herceg rokonai
lennénk – csak épp: le vagyunk gatyásodva)
Hiába nézzük le a plebs pénzeseit,
mindenütt ők diktálnak, minden helyen:
ez az újgizda pénzeskancsók klubja!

 

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető –, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.

 

Látod-e még odafönt, ahogy intek és a vonatsín
felnyüszít. Indul a táj, de én maradok még.
Kéznyomomon csak homlokod izzik az ablak
fémkeretében, sápadt sóhaj az arcod.
Látod-e, esteledik már ránk is. Elindulsz.
Kis noteszed csak, más nincs semmi zsebedben.

Sóhaj a táj is és érzem, tán az utolsó
kép ez a bús bucsú tőled, az égen
két kicsi felhő összesimul még, hold pirosítja
arcod, az arcom, menny dörög, és már
könnyes az ég is, mossa az arcod, mossa az arcom.
Kéznyomomon kezed, indul, lüktet a pálya,
dobban a sín és a szívünk, itt leszek érted,
szűk a pupilla, a hold is reszket utánad.
Látod-e, esteledik most ránk, ahogy indulsz.

 

– Cilám! – csapta ki Mari néni nagyhangosan a fodrászüzlet ajtaját.

 

Ugyan tudta, hozzá kellett volna tennie a drágámat is, de valahogy ezzel a szóval csak nem tudott jóbarátságba keveredni, illetve nem is a szóval, hanem azzal, hogy mindenki fűnek-fának mondogatta, Olyan, mint amikor Áron, az agronómus udvarolt neki, de hát ő akart volna tőle valamit ugye, de mondjuk Cila (akinek a rosseb tudja, honnan származik a beceneve), mit akarhatott volna tőle a nagy drágámozással? Meg hát nem is csak tőle, mert hiszen minden kuncsaftját drágámozta.

 

– Ajj, de sokat bonyolódott ez a világ!

 

Otthon vagyok

Konyhám penészes kihallgatóterem.
Vallatótisztem
csecsemőkorom óta 
szemmel tart.
fegyelmezett rab vagyok. 
Egy darabig,
amíg ordításom fel
nem veri 
a hideg lépcsőház csendjét.
Ha forradalmár vagy,
a zárt osztályon a helyed.
Mondja a szerető anya. 
Intim kihallgatások
nap mint nap
a nappaliban. 
Láncfűrészem 
a spájzban

 

Kellemes őszi idő volt, még utoljára kint terítettünk a szőlőlugas árnyalta tornácon. Már az asztalon gőzölgött a családi kedvenc, a mákostészta. Míg mind a hat gyereket összeterelte édesanyánk, a muskátlis párkányon heverésző macska kényelmesen nyújtózott egyet, és máris ott termett az asztal közepén. Mikor édesapám kilépett a konyhaajtón, éppen a lábosban állt két mellső mancsával, fehér bajszát lehúzták a rátapadt nedves mákszemek. Ez már megbocsáthatatlan- hangzott a rögtönítélő bíróság döntése- Apu azon nyomban elkapta, elporolta a bundáját, betette egy aktatáskába, az első révvel átvitte a Dunán a túlsó partra, és elengedte. Tudta, hogy befogadja Babi néni, az öreg kitelepített grófnő, már úgyis van huszonnégy macskája, mit számít még egy...

 

hogy kinek mit jelent
az újév hajnalán sparheltre tett fazék
nem tudom
nekem a konyha gőzmelegében anyut
ahogy ilona nénivel nevetnek
a maradék székelykáposztán
mint változik át korhelylevessé
apuék bent góbé nótákat énekelnek
s isszák a hígború fröccsöt

persze buta kérdés kinek mit jelent
nekem a még felhőtlen gyerekkort
hótakarta kerteket
mikor még minden tiszta jó
sütemény- ételillat családmeleg

 

Az elején kezdem. Vagy nem is! Talán a közepén. Vagy valahol a közepe vége felé.

Az úgy volt, hogy élt egy macska, amikor még senki más se élt ezen a glóbuszon, csak fölötte a hatalmas ég, alatta meg végtelenbe nyúló rétek, erdők illatoztak. Ő volt a macska, ennek a glóbusznak a macskája. Legalábbis így képzelte azokon a napsütötte nyári hajnalokon, amikor meztelen hevert az összegyűrt lepedőn. Kávézás közben sose nézett a matracán vádaskodó lepedőkre, csak az ablakot nyitotta rájuk, aztán meg gyönyörűen bevetette az ágyát. Nem, mert a nagyanyja erre tanította, attól csak profibb lett minden. A háborúkat akarta elfelejteni, legalább, amikor a nap fényesen lebeg a függönyök alatt, a szél meg a porcicákkal játszik a padlón. Volt néhány más tabugondolat is akkoriban. Önvédelem. Persze, hogy az.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal