Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Hérakleitosz dilemmái

A végtelenség egyetlen határvonal.
S ezen az egyenesen fut át a dal.
S a derékszög a két oldalán ott van.
Mert kromatika van a húrokban.

S a végtelenség rengeteg határ.
Benne van a kör. Egy dagerrotípia. A nyár.
S a nap a sugarait szúrja le a földbe.
Lesz gyümölcs. Semmi nem megy tönkre.

S az Univerzum szétterül egy gömbhéjban –
Valaki a tenyerén tartja. Dél van.
Isten megnézi, ki gondolt most az evangéliumra?

S jutalmakat oszt szét. Itt egy labda, ott egy pumpa.
A szektáknak nem telik harmóniumra.
Ők belül, a lelkük városában, mennek a templomba.

 

A Gellért téren találkoztunk. A Zsolnay kút mellett állt, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Menyasszonyi ruhában jöttél, mondta, és adtunk egymásnak két puszit. Valóban fehér, földig érő ruha volt rajtam, a munkahelyen azt mondták rá, tóga. Megpróbáltam benne átlépni a szökőkutat övező keskeny vizes árkot, de az alja beleért a vízbe, és a bokámhoz tapadt.

Mi legyen a program, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy sétáljunk fel a Gellért hegyre, felelte. Elmondtam neki, hogy a baleset óta nem jártam hasonló helyeken, ám tetszik az ötlet, próbáljuk ki, bírom –e. Ő azonnal visszakozott, de én hajthatatlan voltam, elindultam felfelé az aszfaltjárdán, ő utánam. Alig bírom tartani a lépést veled, nevetett. Egy lépcsősor aljához értünk. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Nem tógában és szandálban jött, mint én, hanem szépen vasalt ingben és nadrágban. Megadta a módját, mint mindig. Talán túl csinos is volt. Ne rohanj már. Kaján mosollyal hátranéztem. Mi az, nem bírod? De, én bírom, csak arra gondoltam, hogy megárthat a lábadnak. A nála lévő bőrtáskából elővett egy fél literes ásványvizet, megitta a felét, majd engem is megkínált. A nap tűzött, július volt, délután egy óra.

 

Már nem mégy vissza, nincs is már hova,
halomba hajt a spárgák ostora,

egymásba bújva mill’jó tűlevél
erdőt sóhajt utószor, s már nem él,

csonkodnak könnye gyanta, ráragadt
papír zizeg karácsony-árnyakat,

fekszel, mint a harcmezőn elestek,
egyhúsz vagy, s eladnak másfelesnek,

talpra állsz még, ünnep –vasba vernek,
holtodban kapsz néhány nap figyelmet,

s tűzre halni tested úgy eresztik;
szép volt idén. Bírta vízkeresztig.

 

Pörölyként emelkedik és zuhan a csizmájuk – állapította meg mély értelműséggel Zé a régi találkahelyen, a Kossuth tér sarkán megállva. Díszőrök. Szolgálat. Szolgálnak. Bárkit, bármikor. A reggeli szürkületben a galambok már belefagytak a félcentis hóba. A karácsonyi kalácsillat itt felejtett maradéka rádermedt a hegyláncként tornyosuló országház zuzmóira; az ablakok barlangnyílásokként sötétlenek, bennük itt-ott tüzek fénylenek.

 

megindító
mint egy keresztes hadjárat
bejárni az összehányt utcákat
öklendezés hozhat szerencsét
s tartalék fogsor
ha már a régi
csatornák vizében úszik
a tenger felé

a járműosztályozóban
még kaphatunk ötöst
s az igyekezet nem volt hiába
ha jutalmunkat
majd postán küldik el
és mi is trombitálhatunk

 

A lány fellépett a villamos lépcsőjén, és körülnézett. A zsúfolásig megtelt kocsiban nem számított ülőhelyre. Megállt az ajtó melletti ülésnél, és megkapaszkodott a hideg fogantyúban. Az eső reggel óta szakadt, és az úton keletkezett hatalmas víztócsák megnehezítették a közlekedést. Nem volt rosszkedvű, inkább kellemesnek nevezhető érzések járták át egész nap. Nem tudta az okát, de ma korán, és vidáman ébredt. Még a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvét a délutáni sétától.

 

„Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak – legfeljebb torony, oszlop… de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.”

Rainer Maria Rilke

 

„A szobor ajtó az általa megidézett valóságba.”

Kalmár János

 

Kalmár Jánosnak

a lét villanásnyi keresés
jelhagyás a megtalálás reménye

a hős leszáll csodaszarvasáról
nyelve alól a heroikus sípot kiköpi

lehajtott fejjel – ahogy illik – lép át
a kaputlan Nincs-Kapun

ami bár nyitva áll mindenki előtt
átjutni rajta lehetetlen
bezár ösztönvilágba képzeletbe
szorongásba, gyűlöletbe

 

Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét. Akkoriban még volt háromezer dollárjuk a bankban, s legalább a feléért vehetett volna majdnem kétszáz részvényt. De nem vett. A részvénytőzsdét mindig is afféle szerencsejátéknak tartotta, ahol az ember többnyire veszít, s ahonnan csak nagyon kevesen távoznak nyereséggel. Larry Allen a kevesek közé tartozott. Nemcsak beszélt, de ő maga vásárolt is ötszáz darab United Works részvényt. És igaza lett. Több mint tizenötezer dollárt keresett alig egy év alatt.

 

Ma  kell  történnie  annak,  amire   ugyan számítottam.
De amire   legvérmesebb    álmaimban   sem   mertem
gondolni,  úgy fog bekövetkezni! Megváltoztatja  

életemet,  kimozdít  rezignáltságomból.
Egy  szempillantás  alatt  elsöpri  a  deka-
denciát, a depressziót, megszabadít  az  életuntságtól,
a  lelki  nyomortól,  elűzi  halálfélelmem, emelkedetté
tesz,  kiegyensúlyozottá,   derűssé,  sugárzóvá,  ez  a
történés  ad most lehetőséget  minden  eddig  rejtve maradt
képességem,   adottságom   optimális

 

/részlet Abdul „Kovács” Farakh naplójából/

 

 

December 24.

 

Hallom, hogy 10 centis hótakaró borítja a kabuli mecset tetejét. Szomorú vagyok. Nem a rendkívüli klímaváltozás miatt, azt már megszoktam, mert egye fene, legyen fehér dicső Afganisztánunk, a gyerekek imádják a havazást. Engem az európaiak elégedetlensége zavar. Már 200 éve, hogy Európa az Iszlám Állam zászlaja alatt egyesült, a maradék keresztények mégis mozgolódnak, zúgolódnak, semmi nem elég nekik, pedig kaptak a forró budapesti decemberre légkondis sátor-templomokat, hordozhatót, kerületenként egyet. Ott karácsonyozhatnak. Mit akarnak még? Újabb fejvesztést? Esküszöm, ezek szeretnek a tévében szerepelni. Már annyi a kivégzés, hogy szinte csak az tölti ki a Déli Müezzin teljes adásidejét! A próféta szakállára mondom: nem értem. A hamburgi, a párizsi, a bécsi és a genfi keresztény-sejtek csendben ünnepelnek, béke van, nyugi van, de a magyar keresztények képtelenek erre.

 

ablaknyi keretbe zárva
tavasz-nyár-ősz-tél éjszakába
hol nem változnak soha a fények
kicsit meghal az ember kicsit ébred

nem számít napsütés se köd
állok a csukott ablak mögött
szél susog avar zörög

ablaknyi keretbe zárva
várok hóra várok sárra
öltözöm fekete fehér szárnyba

ne gondolj most a régre kérlek
a vers csaló s csak sírok érted
ki becsapott megcsalt elszökött
kit hiába várok a zárt ablak mögött

 

Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.

 

HURKOT VETNEK

Helyszín Nagyvárad a ’80-as évek körül. Itt, helyesebben, Várad környékén dolgoztam magyar- és romántanárként. Húsz-negyven kilométerre a lakásomtól, vagyis viszonylag messze és mindig másutt keringtem-forogtam az akkor divatos rotációs elv törvényei szerint.

Hogy mi a rotációs elv? A néhai diktátor egyik találmánya, melynek értelmében időszakonként mindnyájunkat áthelyezett, megingáztatott, vagy átképezett. A tanárt tanítóvá, a tanítónőt takarítónővé, szövőmunkássá... így lett belőlem is tanító, idegenvezető, gebines, aminek persze sem a tanulók, sem én nem sok hasznát láttuk. Eltekintve a tanfelügyelőségtől, aki, kihasználva a munkanélküliségben rejlő lehetőségeket, minden katedrát áruba bocsátott. A nők természetben fizettek, a férfiak pénzben, elsősorban a szuplinitorok (ideiglenesen helyettesítő tanárok), akik, noha ugyanolyan diplomájuk volt, mint bármely „befutott” pedagógusnak, az oktatók legkiszolgáltatottabb rétegét alkották. És alkotják ma is Romániában, főleg az, akinek se pénze, se protektora, ezzel szemben gerinces és magyar.

 

In memoriam K.

Az ember megáll egy idegen városban,
épületek formáját, emberek tekintetét
fürkészi, negyedosztályú kocsmák
asztalaira könyököl, aztán
elmegy a temetőbe,
fejfákat, sírköveket bámul, leül
egy padra és saját, évekkel pazarló,
nagyképű életére gondol,
egy szétrobbanó szélvédő üveg
cserepeit látja megcsillanni a napsütésben
egy frontális összeütközés robaját
véli hallani a délutáni csöndben,
egy félig olvasott könyvre gondol, miközben
friss vizet visz a virágokra, melyek alatt
gyökeret eresztett egy szőke hajszál.

 

Kik ezek az emberek? Nem emlékezett arra, hogy társaságot vár. Igaz, mostanában egyre nehezebben emlékezik. A múltkor is... Mikor? A napok olyan egyformák. Talán valakinek a születésnapja… Igen, ez lehetséges, összejött a család, ünnepelni. Kiét? Az övét biztosan nem, neki ugyanis októberben van. Most pedig május. Hársfavirágzás. Szegény, megboldogult ura, mennyire szerette a hársvirág illatát! Esténként kiültek a kertbe a csillagos ég alá…

Itt hagyta egyedül. Idejét sem tudja, mióta él egymagában. Talán az egyedüllét miatt. Rokonok, akik úgy gondolták, megtörik az egybemosódó napok monotonitását.

Milyen figyelmesek! Körülötte állnak. A magas fiatalember. Valamit magyaráz. Mit mond? A ház már az övék? Miféle ház? Egy papírt lobogtat a kezében…

 

„Valami ajtót bezártak örökre…”
(J. L. Borges)

Mihez is kezdhetnénk tanult
tehetetlenségünkkel? Semmibe
nyúló mozdulatainkkal? Falhoz
verődő mondatainkkal?

A fák korán reggel még csak
a vállukat vonogatják. A madarak
meg csak a magukét fújják napestig.
Valami ránk gördül, mint a kő.
A visszájára forduló idő.

 

Ott állok a polc előtt és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

 

A monitor újra zsizsikes, a szemüveges, kissé verejtékszagú alak rákönyököl az asztalra, nem kér, inkább utasít, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, akkor elengednek, úgyis minden ellenem szól, nem úszhatom meg, de ugye, az enyhítő körülmények. Én mondom, hogy a felvételen nem látszik semmi a feltételezett lopásból, meg nálam sem találtak semmit, még táskám sincs, amiben rejtegethetném a holmit, csak egy bankkártya volt, és van a zsebemben, tehát nem írok alá, és engedjenek el, vagy hívjanak rendőrt, de akkor ügyvédet is, mert vegyék tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban. Némileg kifulladtam, így, egy szuszra kicsit hosszú volt, de érzem, hogy nyeregben vagyok, ezek csak kekeckednek.

 

Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap
Sápadt szenteste előtt. Nyirkosak a háztetők.

Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal,
Meg-megáll egy kirakatnál, sóhajban szíve kalimpál.

Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag,
Vállán súly e csúf Karácsony – görnyedt pára leng a fákon.

 

Műjégpálya

fagypont alatt
behullnak az emlékek
mennyire szerettem volna
titokban jégpályát
rajzoltam a becsukott
ablakra

de most már csak
az ünnepek és a fagy

amikor kiszellőztetek
szétcsúsznak ők is
a korcsolya élén

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal