VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomHérakleitosz dilemmái A végtelenség egyetlen határvonal. S a végtelenség rengeteg határ. S az Univerzum szétterül egy gömbhéjban – S jutalmakat oszt szét. Itt egy labda, ott egy pumpa. A Gellért téren találkoztunk. A Zsolnay kút mellett állt, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Menyasszonyi ruhában jöttél, mondta, és adtunk egymásnak két puszit. Valóban fehér, földig érő ruha volt rajtam, a munkahelyen azt mondták rá, tóga. Megpróbáltam benne átlépni a szökőkutat övező keskeny vizes árkot, de az alja beleért a vízbe, és a bokámhoz tapadt. Mi legyen a program, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy sétáljunk fel a Gellért hegyre, felelte. Elmondtam neki, hogy a baleset óta nem jártam hasonló helyeken, ám tetszik az ötlet, próbáljuk ki, bírom –e. Ő azonnal visszakozott, de én hajthatatlan voltam, elindultam felfelé az aszfaltjárdán, ő utánam. Alig bírom tartani a lépést veled, nevetett. Egy lépcsősor aljához értünk. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Nem tógában és szandálban jött, mint én, hanem szépen vasalt ingben és nadrágban. Megadta a módját, mint mindig. Talán túl csinos is volt. Ne rohanj már. Kaján mosollyal hátranéztem. Mi az, nem bírod? De, én bírom, csak arra gondoltam, hogy megárthat a lábadnak. A nála lévő bőrtáskából elővett egy fél literes ásványvizet, megitta a felét, majd engem is megkínált. A nap tűzött, július volt, délután egy óra. Már nem mégy vissza, nincs is már hova, egymásba bújva mill’jó tűlevél csonkodnak könnye gyanta, ráragadt fekszel, mint a harcmezőn elestek, talpra állsz még, ünnep –vasba vernek, s tűzre halni tested úgy eresztik; Pörölyként emelkedik és zuhan a csizmájuk – állapította meg mély értelműséggel Zé a régi találkahelyen, a Kossuth tér sarkán megállva. Díszőrök. Szolgálat. Szolgálnak. Bárkit, bármikor. A reggeli szürkületben a galambok már belefagytak a félcentis hóba. A karácsonyi kalácsillat itt felejtett maradéka rádermedt a hegyláncként tornyosuló országház zuzmóira; az ablakok barlangnyílásokként sötétlenek, bennük itt-ott tüzek fénylenek. megindító a járműosztályozóban A lány fellépett a villamos lépcsőjén, és körülnézett. A zsúfolásig megtelt kocsiban nem számított ülőhelyre. Megállt az ajtó melletti ülésnél, és megkapaszkodott a hideg fogantyúban. Az eső reggel óta szakadt, és az úton keletkezett hatalmas víztócsák megnehezítették a közlekedést. Nem volt rosszkedvű, inkább kellemesnek nevezhető érzések járták át egész nap. Nem tudta az okát, de ma korán, és vidáman ébredt. Még a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvét a délutáni sétától. „Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak – legfeljebb torony, oszlop… de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.” Rainer Maria Rilke
„A szobor ajtó az általa megidézett valóságba.” Kalmár János
Kalmár Jánosnak a lét villanásnyi keresés a hős leszáll csodaszarvasáról lehajtott fejjel – ahogy illik – lép át ami bár nyitva áll mindenki előtt Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét. Akkoriban még volt háromezer dollárjuk a bankban, s legalább a feléért vehetett volna majdnem kétszáz részvényt. De nem vett. A részvénytőzsdét mindig is afféle szerencsejátéknak tartotta, ahol az ember többnyire veszít, s ahonnan csak nagyon kevesen távoznak nyereséggel. Larry Allen a kevesek közé tartozott. Nemcsak beszélt, de ő maga vásárolt is ötszáz darab United Works részvényt. És igaza lett. Több mint tizenötezer dollárt keresett alig egy év alatt. Ma kell történnie annak, amire ugyan számítottam. életemet, kimozdít rezignáltságomból. /részlet Abdul „Kovács” Farakh naplójából/
December 24.
Hallom, hogy 10 centis hótakaró borítja a kabuli mecset tetejét. Szomorú vagyok. Nem a rendkívüli klímaváltozás miatt, azt már megszoktam, mert egye fene, legyen fehér dicső Afganisztánunk, a gyerekek imádják a havazást. Engem az európaiak elégedetlensége zavar. Már 200 éve, hogy Európa az Iszlám Állam zászlaja alatt egyesült, a maradék keresztények mégis mozgolódnak, zúgolódnak, semmi nem elég nekik, pedig kaptak a forró budapesti decemberre légkondis sátor-templomokat, hordozhatót, kerületenként egyet. Ott karácsonyozhatnak. Mit akarnak még? Újabb fejvesztést? Esküszöm, ezek szeretnek a tévében szerepelni. Már annyi a kivégzés, hogy szinte csak az tölti ki a Déli Müezzin teljes adásidejét! A próféta szakállára mondom: nem értem. A hamburgi, a párizsi, a bécsi és a genfi keresztény-sejtek csendben ünnepelnek, béke van, nyugi van, de a magyar keresztények képtelenek erre. ablaknyi keretbe zárva nem számít napsütés se köd ablaknyi keretbe zárva ne gondolj most a régre kérlek Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.
HURKOT VETNEK Helyszín Nagyvárad a ’80-as évek körül. Itt, helyesebben, Várad környékén dolgoztam magyar- és romántanárként. Húsz-negyven kilométerre a lakásomtól, vagyis viszonylag messze és mindig másutt keringtem-forogtam az akkor divatos rotációs elv törvényei szerint. Hogy mi a rotációs elv? A néhai diktátor egyik találmánya, melynek értelmében időszakonként mindnyájunkat áthelyezett, megingáztatott, vagy átképezett. A tanárt tanítóvá, a tanítónőt takarítónővé, szövőmunkássá... így lett belőlem is tanító, idegenvezető, gebines, aminek persze sem a tanulók, sem én nem sok hasznát láttuk. Eltekintve a tanfelügyelőségtől, aki, kihasználva a munkanélküliségben rejlő lehetőségeket, minden katedrát áruba bocsátott. A nők természetben fizettek, a férfiak pénzben, elsősorban a szuplinitorok (ideiglenesen helyettesítő tanárok), akik, noha ugyanolyan diplomájuk volt, mint bármely „befutott” pedagógusnak, az oktatók legkiszolgáltatottabb rétegét alkották. És alkotják ma is Romániában, főleg az, akinek se pénze, se protektora, ezzel szemben gerinces és magyar. In memoriam K. Az ember megáll egy idegen városban, Kik ezek az emberek? Nem emlékezett arra, hogy társaságot vár. Igaz, mostanában egyre nehezebben emlékezik. A múltkor is... Mikor? A napok olyan egyformák. Talán valakinek a születésnapja… Igen, ez lehetséges, összejött a család, ünnepelni. Kiét? Az övét biztosan nem, neki ugyanis októberben van. Most pedig május. Hársfavirágzás. Szegény, megboldogult ura, mennyire szerette a hársvirág illatát! Esténként kiültek a kertbe a csillagos ég alá… Itt hagyta egyedül. Idejét sem tudja, mióta él egymagában. Talán az egyedüllét miatt. Rokonok, akik úgy gondolták, megtörik az egybemosódó napok monotonitását. Milyen figyelmesek! Körülötte állnak. A magas fiatalember. Valamit magyaráz. Mit mond? A ház már az övék? Miféle ház? Egy papírt lobogtat a kezében… „Valami ajtót bezártak örökre…” Mihez is kezdhetnénk tanult A fák korán reggel még csak Ott állok a polc előtt és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.
A monitor újra zsizsikes, a szemüveges, kissé verejtékszagú alak rákönyököl az asztalra, nem kér, inkább utasít, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, akkor elengednek, úgyis minden ellenem szól, nem úszhatom meg, de ugye, az enyhítő körülmények. Én mondom, hogy a felvételen nem látszik semmi a feltételezett lopásból, meg nálam sem találtak semmit, még táskám sincs, amiben rejtegethetném a holmit, csak egy bankkártya volt, és van a zsebemben, tehát nem írok alá, és engedjenek el, vagy hívjanak rendőrt, de akkor ügyvédet is, mert vegyék tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban. Némileg kifulladtam, így, egy szuszra kicsit hosszú volt, de érzem, hogy nyeregben vagyok, ezek csak kekeckednek. Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal, Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag, Műjégpálya fagypont alatt de most már csak amikor kiszellőztetek 
|
