Keresés a honlapon:

Pásztor Attila: Fekete Karácsony

 

Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap
Sápadt szenteste előtt. Nyirkosak a háztetők.

Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal,
Meg-megáll egy kirakatnál, sóhajban szíve kalimpál.

Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag,
Vállán súly e csúf Karácsony – görnyedt pára leng a fákon.

Sziréna szól, mentők járnak. Egy öregúr fenyőágat
Kér – nyugdíjból ennyi telik… Ebédet kap és reggelit.

Özvegyen csepp kedve sincsen, gyertyához fácskát díszítsen…
Telefont vár, öccse hívja. Szülőföld, emlékek hídja

Élteti e fáradt lelket s oltára a képzeletnek:
Verset ír szűkös konyháján – pokrócban – tűz sincs a kályhán.

Tányéron pár falat kenyér kiabál, tán vajat remél
Vagy olajat vacsorára s gyógyfüvet forró teákba.

Sorvégre cseppen a tinta, foltja kéklő vérkép, s mintha
Angyalt látna vagy szenteket?... Éjféltájban elszendereg.

Kézfeje lóg, álla ernyedt… Lehelet szökik a mennynek
Suhanva át csillagrácson… Tél ünnepe hogy ne fájjon.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-12-26 08:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.