Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az elején kezdem. Vagy nem is! Talán a közepén. Vagy valahol a közepe vége felé.

Az úgy volt, hogy élt egy macska, amikor még senki más se élt ezen a glóbuszon, csak fölötte a hatalmas ég, alatta meg végtelenbe nyúló rétek, erdők illatoztak. Ő volt a macska, ennek a glóbusznak a macskája. Legalábbis így képzelte azokon a napsütötte nyári hajnalokon, amikor meztelen hevert az összegyűrt lepedőn. Kávézás közben sose nézett a matracán vádaskodó lepedőkre, csak az ablakot nyitotta rájuk, aztán meg gyönyörűen bevetette az ágyát. Nem, mert a nagyanyja erre tanította, attól csak profibb lett minden. A háborúkat akarta elfelejteni, legalább, amikor a nap fényesen lebeg a függönyök alatt, a szél meg a porcicákkal játszik a padlón. Volt néhány más tabugondolat is akkoriban. Önvédelem. Persze, hogy az.

 

Költő vagyok. Közalkalmazott.
Amit látsz, nem én vagyok.
Amit látsz, mind én vagyok.
A szakállas, nagy hajú ember.
A kemó-kopasz ember.
„Ez mind én voltam – egyszer.”
A Kisfiú, a Tenger szívemben ragyog.
Birtokom Isztambul, Anatólia, a békés Szíria,
Libanon: a hófödte hegyek, a cédrusok,
örök szerelmem a görög tenger s egy békés fóti kert.
Szeretek egy asszonyt. Ő a kedvenc feleségem,
bár a régitől nem váltam el, még nem.
A többiek várják, hogy megszólítsam őket,
de néma vagyok. Szavaim gyémántját csak egynek adom.
Verseimmel töltöm a legtöbb éjszakát,
szelídítgetem az álmaimban lakó fenevadakat.
Némelyik már a tenyeremből eszik.
Ha tehetem, naponta ötször imádkozom.

 

Magritte, Miró és a Logosz

és Duchamp a dada-baba
a fésű és a ruhafogas párbeszéd –szülőágyában
megfogant mítosz
a vállfa és a palackszárító felelgetése
a csészék sértett párolgásában
újra fellángolt
Arp és Max Ernst
misztifikált báb-múzsáival karöltve
megképződik
az este és az esőcsepp bonyolult viszonya
mint a fejfájás és a folyó
a lábak és az elme
mind reflektálnak egy akkumulátorra
az értelemmel és a kíváncsisággal
megspékelve

 

A kedvenc kávézómban ülünk Zolival, és csendben kevergetjük a feketét. Gyakran van így, az alapelvünk az, hogy ha éppen nincs mit mondanunk egymásnak, akkor nem szólalunk meg. Csend ez, de egyáltalán nem kínos.

– Hagyd már abba! – szól rám.

Felkapom a fejem.

– Mit?

– A fütyülést.

– Már megint csináltam? Észre sem vettem.

Zoli felszisszen, előveszi a telefonját, valamit pötyög rajta. Nekem, kívülállónak úgy tűnik, mintha csak simogatná a készüléket.

– Marci, hogy állsz az új könyvvel?

– Jó formán bele sem kezdtem még.

– Ne csináld! Hétvégén kellene bemutatnod a kiadónak az első fejezetet.

Zoli az eszem. Egy olyan szétszórt embernek, mint én, jó, ha van egy ilyen lelkes, reálszakos barátja. Egyszer felhívott emlékeztetni, hogy aznap van az én születésnapom. Kibéreltek egy éttermet estére, meghívták majdnem az összes barátomat, nagyon ciki lett volna, ha nem bukkanok fel.

 

Ha egy anyag kihasad

Messziről vagyok fontos.
Ha közel jön, a hátam
Mögött meglátja a könnyebbik életet.
Kinyúlhat érte,
Mint ahogy ki is nyúl.
Szép, színes, megfoghatja.
Forgathatja, szájába veheti,
Bedughatja vele a fülét,
Még a seggébe is feltolhatja.
A kényelem elkedvetlenít.
Szeretem, ha egy anyag kihasad.

 

Van egy erdőrész, a 245-ös út melletti föld után, ott át lehet menni a határon. A patak itt keskeny, bozótos húzódik a fák mögött, takar, alig fér el az autó, de mégis. Ott jönnek át, ott mennek vissza. Abba a másik országba. Tudod, hogy ketten jönnek, az egyik figyel, ő vezet, a másik tudja, hogyan kell feltörni a kocsit, ő viszi el az autót. A megyei út mellett több kocsma van, büdös, rothadt helyek, van motel, a Tomi Motel. Hétvégén zene szól, az emberek isznak, dartot dobálnak, a falon megy a tévé, üvöltöznek. Van kupleráj is, a Love-City, a kocsik a ház mögött, a tisztáson parkolnak, és ők… A sötétben jönnek, az egyikük ért az elektronikához, a zárakhoz, betöri az ablakot, viszik a kocsit.

 

Ki a franc szeretne bele egy srácba, aki a szüleivel lakik és azt se tudja megmondani, mi akar lenni? Nehéz elképzelni. Mégis, ha a Szirákiról fantáziáltam, ez az apróság nem zavart. Arra gondoltam, majd csinálok valamit, amiből lesz pénzem. Vagy ha semmi nem jön össze, elhúzok külföldre, a Rattler azt mondta, Londonban mosogatással többet lehet keresni, mint amennyit itthon egy orvos kap. Nem mintha nagyon szeretnék mosogatni. Jó pénzért a szart is elmeregetné az ember, szokta mondani apám. Anyám ilyenkor fintorogott és úgy beszélt, mintha minden rendben lenne, apámat biztosan nem küldhetnék el a rohadék munkahelyéről. A tapasztalat meg a tudás. Az biztos, hogy számít. Jah, mondta erre mindig apám, aztán furcsán röhögött. Régebben nem röhögött így, csak azóta, hogy szóba került az elbocsátás. Ezek után le szokott menni a garázsba. Bütykölni a verdát.

 

Kezed helye

Kezed helye
örök pecsét vállamon

 

Seb

Ne takarj el!

 

Pilinszky Jánost nézem és hallgatom egy archív felvételen. Különös, hogy az egyik legdrámaibb versével is meg tud nyugtatni. Az Apokrifet mondja, és én a szavai mögött a hatalmas tengert hallom. Nem az igazi nagy óceánok zúgnak, hanem a gyermekkoromból a végtelennek hitt kukoricás, amit mifelénk tengerinek hívnak. Megtörik rajta a fény már délután. Millió kis hullám, beleszédülök ahogy nézem, míg haragoszölddé és fehérré nem folyik össze az egész.

 

Részlet a RÉSZLET című versből

Zarándokútja első állomását
éhségtől szédelegve érte el.
Patkány inalt az árok gyér füvében,
s egy tévétorony látszott messziről.
Mint olcsó hotdogból a vizes mustár,
csorgott alá az őszi alkonyat.
Hogy eltitkolja, mért kapott kegyelmet,
egy buszmegálló padjára feküdt.
Zsebében színes fényképet találtak:
szakállas férfi kishalat pucol.  

Ki tétován a liftközépre álltam,
hogy fölrepüljek biztonságosan,
s a vacsorára pirított kenyérből
boldogan tettem félre falatot,
s hogy annak-é, ki elvevé, ne kérdezd,
csak ropogtasd, mint föld a csontokat,
míg majd szederjes fényhártyát feszítnek
kettőnk közé az elhangzó szavak,
s a mesének se kezdete, se vége,
csak volt s leendő próbatételek.  

 

Bádognovellák

 

A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz,

minden boldogtalan ember a maga módján az.*

 

I.

A lakatos ebédje

 

Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlen egyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg.

 

invokáció Petrigyurinak

„(objektíve)
Az egyik fél, a másik fél
egymástól egyre jobban fél:
így alkothatnak oly egészet,
melyben nincs helye semmi résznek.”

(Két töredék a Brezsnyev-érából)

 

a hatalom kefél

kefélni jó

a közbeszéd
meg hiedelem
szentül állítja
ezt

alig van publikus
ellenvélemény

pedig létezik

összehívtunk egy konferenciát
unortodox konzíliumot
ebben a témában

az édenbárban tartottuk

érdekes prezentációk
hangzottak el ott

 

I.

azt hiszem, csak ennyi volt:
leírtam egymás alá néhány sort.
megpróbáltam, mert jó képzelődni,
jó becsapni magam. (ez egy érzelmileg
stabil vers.) azt hiszem, csak annyi volt,
hogy elkezdtem.
én nem tudok másról írni, csak
magamról. minden egyéb hazugság.
feliratok hirdetőoszlopokon. nem vagyok
objektív, szemlélődő, és vállalom. nem is kérek
elnézést érte.
azt hiszem, csak annyi volt,

 

1.

 

– Művészúr, ébresztő! – rúg bele az ágyba röhögve a szolgálatvezető. – A gépészed merre kolbászol?

– Fogalmam sincsen! – azzal a Művészúr kiugrik az ágyból, amibe ruhástól feküdt be. Szolgálat alatt másképpen nem is érdemes. Egy pillanat, bakancs a lábon, másik pillanat: piros kabátba be! Elveszi a szolgálatvezetőtől a menetlevelet, majd kimegy a hálóból, és a szemközti fürdőszobában megmossa az arcát. Este nyolc óra van, sötétedik, egy órája kezdődött el a műszak, de a Művészúr, az ápoló, korábban ért be, leváltotta a társát, és amint átvette az mentőautót, és elkészítette a revíziót, máris bealudt, ahogyan azt az elmúlt hetekben minden szolgálatkor tette, ha volt rá lehetősége. Egy perc a kivonulási idő, és fél perc már eltelt.

– Szívem! – kiabál a folyosón, zeng az egész állomás.

– Menni kell? – dugja ki a fejét a Szívem becenévre hallgató gépkocsivezető a konyhából.

– Igen!

– Menetkész vagyok, elzárom a gázt! – mondja, és egy pillanat múlva tényleg menetkészen előreszalad, be a garázsba, a vacsorát otthagyva.

 

Lábosból a tej

Ellátogattam oda, ahol most lakik.
Lakosztályok közt lábfejnyi folyosó,
röglabdát rugdalok megint,
aztán meg faragott köveket számolok.
A harmadikon egy bádoghenger elkéri
virágaim, csak azután olvasom a nevet:
nem úgy kezdődik, mint az enyém.

Visszavenni egy halottól,
amit nem neki hoztam,
lehetetlen.

 

Otthon persze nem szóltam a dologról. Gondoltam, addig jó, amíg anyám nem sejt semmit, minek izgassam olyan csekélységekkel, hogy már megint albérletet keresek! Elég lesz magyarázkodni majd akkor, ha találok valami normális helyet. Talán kisebb lesz a csete-paté. Mert, hogy lesz, az bizonyos. Addig is jártam haza, mint eddig, talán kicsit gyakrabban, hétvégére ugyanis nem tudtak belopni a kollégiumba, ahol az időm nagy részét töltöttem. Katonáékhoz csak tiszta ruháért jártam, csakis akkor, amikor biztos voltam benne, hogy van otthon valaki a főtörzsőrmester elvtárson kívül is. Eszembe sem volt hadgyakorlatot játszani, bár, azért azt sejtettem, hogy nem a harcvonalba osztott volna be, hanem vagy szanitécnek, vagy a gulyáságyú mellé hadtáposnak, de azokhoz sem nagyon fűlt a fogam.

 

A megválaszolhatatlannak tűnő
kérdések már szinte jobban izgatnak,
mint maguk a válaszok. Perverzió?
És vajon kié? A szerzőé-e, vagy
a szövegé? Lehet(,) minden szöveged az?

*

Többszörös védőréteg alatt nevelted
vállalhatóvá arcodat. Hogy milyen áron,
mindketten tudjátok. Megérte-e? És:
mire mehettetek volna maszkok nélkül?

 

Ugrásra kész állapotban telnek a hetek, hónapok. Várok valamire. Néha úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném, hanem csak filmet néznék. A helyszín Budapest, a főszereplő egy lány. Az évek mennek, én maradok, mert várok valamire.

Mintha megállás nélkül utazgatnék, kirándulnék: csodálatosan idegen vagyok, annak ellenére, hogy a környéken már minden kisboltot, zegzugot ismerek. Gyökértelen életforma ez, az ember elfelejti mindazt, ami elől menekült, de a nem messze hömpölygő Duna mégsem a Léthe vize.

Ami elviselhetővé teszi ezt a hányódást, a Pestre szakadt régi barátok a középiskolai kollégiumból. Ritkán telik el úgy hét, hogy ne állna össze a hármas fogat, ami néha négyre, hatra is bővül. Biztonságos, otthonos, gondűző együtt lenni.

 

(Birtalan Ferencnek)

A víztoronynál laknak némely dervisek,
akiknek minden mesét elhiszek.
Akiknek azt is elhiszem, hogy a Csepel
a „bundeszligában” szerepel.
(Látod, Feri? Így tudtam a verset elkezdeni.)
És rögtön folytattam, mert jobban értelek,
mióta „szembejött velem” a Juranics-telep,
az egyes villamosról amikor leszálltam
s egy Nikonnal a múltba besétáltam,
feledve saját múltamat, a vedlett, ócska házakat,
a januári fényben égett a telep,
láttam a múltat s jövőt – és félve értelek.
Mert a félelem lapul most a házak között,
s a költő, igaz ember lehet még üldözött.
Te csendes szavú dervis a víztorony mögött:
Isten óvja lépteid a földön s felhők fölött.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal