Szépirodalom

Hol volt, hol nem volt, talán itt, vagy valahol másutt egy kislány, aki szeretett volna találkozni a betlehemi kis Jézussal. Kiszaladt az utcára, és keresni kezdte a betlehemi csillagot. Az majd engem is elvezet hozzá, - gondolta. Nézte, nézte a csillagokat, kutatta közülük a legfényesebbet. Bizony hiába, mert szinte minden csillag egyformán világított. Csüggedten visszafordult, amikor észrevette, hogy egy sokkal fényesebb csillag szaladt fel az égre. Megtorpant, és ujjongni kezdett. Megvan a csillagom, elindulok utána! Ám a csillag nem mozdult. Töprengett a kislány: - Ez meg hogy lehet?

Karácsony este

Feldíszített fenyőfa,
szeretet jelképe,
angyal tette ide a
szoba közepére.

Örvendező gyerekek
állnak körülötte,
hajas baba, autó,
kerül a kezekbe.

A szobában kisvasút
szalad körbe – körbe,
mellette áll apuka,
mint a váltó őre.

Szent Este: Karácsony illata

Matchboxot, legót és villanyvasutat –
Ezeket tettem a fenyőfa alá a fiamnak.
Húsz éve. Most Bibliát. Hanglemezt és némi pénzt.
Egy kis borítékban. Mellé egy ige. „Az igaz ember
hitből él.” Luther erre a mondatra építette a reformációt.
Anya töltött káposztát főzött, a mama bejglit sütött.
Húsz éve is, most is. A lányomnak egy férjet hozott
tavaly a Nagy Ajándékozó. A Mennyei Atyánk.
Az én szerelmem, a feleségem sálat kapott.
A frankfurti könyvvásáron vettem. Húsz éve.

Talán a Hold tette, talán a nedves hideg, nem tudta, csak ment sétálva és fütyörészett.

Lassan baktatott végig a gyalogjárón, amelyet egykor, a történelem előtti időkben apró, sárga gyöngykaviccsal hintettek be. Ezek a kavicsok azután lassanként a földbe nyomódtak, milliónyi talp tiporta már őket, nem voltak sárgák, valami piszkosszürke árnyalatúra változtak, alattuk megállt az olvadt latyak, trágyalé színű.

Kerülgette a pocsolyákat, lóbálta a táskáját, fütyörészett. Csak úgy, hang nélkül, magában, magának. Nézelődött. Nem mintha sok látnivaló akadt volna, igazság szerint a park kihalt volt, decemberben a hajléktalanok is elhúzódtak innen, nem tudni hová. Most nem alszik a padokon senki. Nem köd szitált, valami finom, ezüstös pára lebegett a fák közt, fénylő, nyirkos mázzal vonva be az üres padokat, a kandeláberek kopott fémtestét. Nyirkos volt az arca, a kabátja, a kalapja. A hideg bekúszott a ruhája alá, merev keze alig érezte a cigaretta parazsának melegét. Ha most valaki sípcsonton rúgná, olyan hangot adna, mint az összekoccanó kristálypoharak.

itt az új karácsony add
felednem a vágyamat
tűrni ostorod nyomát
mérgezzen a megszokás

ne legyen fám se, dísztelen
nekem ne légy jó istenem

Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás női láb jelent meg a szűkülő résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofőr rokonságát pocskondiázó női fej tolakodott elő a lépcsőn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind rábólintottak.

─ A jó édes anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem, csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─ Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen!

Holnap karácsony és még egy csomó ajándék hiányzik. Sok mindent elkészítettünk házilag, ötlet is lenne még bőben, de már nincs rájuk idő. A nagy közös ünneplésre eljön a rokonság apraja-nagyja, mintegy ötven-hatvan ember, mindenkinek kell, hogy jusson valami meglepetés. Igaz, Jézus megszületését a közös igeolvasással, énekléssel is bensőségesen meg tudnánk ünnepelni, de egymás megajándékozásának tradíciója már hozzátartozik a karácsonyhoz, többször próbáltuk egyszerűsíteni, de az örömszerzés igénye mindig visszavarázsolja a fa alá egymás iránti szeretetünk tárgyiasított relikviáit.

közelednek az ünnepek szaporodik a szívverés
nagyon oda kell figyelni a szeretetre
ilyenkor a pénztárosok is érzékenyebbek
és a szupermarketekben helyén kell legyen az ész
mit bízunk az angyalokra s mi amit feltétlenül venni kell

amikor közelednek az ünnepek
elővesszük a régi szaloncukros dobozt
ellenőrizzük elegendő-e a gyógyszer
vagy inkább most menjünk patikába
mert ügyeleten váltani úri luxus

A nagypiacon sürögtek-forogtak az emberek. Családostul, kislánnyal, maszatos szájú kisfiúval, és voltak bottal járó öregasszonyok is, vagy olyanok, akik csak magányosan nézelődtek.

Egy negyven év körüli, kicsit borostás arcú férfi épp paradicsomot lop, amikor a kofa észreveszi.

- Na de Uram!

A férfi visszateszi a paradicsomot.

- Elnézést, nem akartam.

Isten elvárja, hogy várjuk.
Jelenlétét tudni, nem érezni kell!
Újjászületünk, ha ránk lehel.
Mert a szívet örömmel tölti el.

Nem szubsztanciák tartják az eget.
Hanem az Úr szava, a szeretet.
A várakozás ideje csak keret.
Megmerül a fényben a lélek és a tett.

Mit érez a szív, honnan veszi az erőt?
S hitben járnak-e a gondban levők?
Vagy csak szó a remény, tradíció a bizalom.

Istent imádja titkon minden atom.
Meglesz, amit az ember hittel kimond.
Isten hatalom, erős orom.

Örömömben a kezét fogom.

I.

Budatrehányban egy férfi a helyi ruhaboltban símaszkot vásárolt, fizetés után felvette azt, pisztolyt rántott, és eltulajdonította az aznapi bevételt. A rendőrség ismeretlen elkövető ellen indított eljárást, személyleírás nem készült.

minden nagy szarság egy aprócska
bibivel kezdődik elfertőződik

az eredendő picurka hiba
gennyesedik aztán valami
borzalmat dob a kocka
a szörnyeteg sorsrontó gép

mindig az a kurva véletlennek
gúnyolt elrendeltetésszerűség
az a hibás mert ő ül azon a trónon
eldönti hol csúszol ki kiből
meg minek

A nő futott. A fák két oldalról intettek neki, de a köszönésüket már nem hallotta, mert egy ütemes, de természetközeli instrumentális zene foglalta le hallójáratait. Még nem tudta, hogy fülhallgatója zsinórjáról kezd lekopni a műanyagborítás, és holnapra, vagy talán már a futás végére használhatatlan lesz. Dezodortól fehér, frissen borotvált hónaljából felfakadt az első pára, és el is nyelődött új izzadságelvezető felsője hajszálcsöveiben.

Napraforgó

Az van éppen, mint a gyorsvonatban:
bezárva robogás. Ébredésben világ-
átszelés, első kávé: köztes állomás.

Világ és között, világ és között.
Évekig a mostban, pillanatra minden
múlt mögött. Világ és között.

Zakatolva élek. Illanásnyira. Az van,
ami lesz, és ami volt: holnap. Hatodik
kávé, valahol a közeledben. Álmodás.

Világ és közöm, világ és közöd.
Integető kezek, peronon már biztos láb.
Az van éppen, mint a gyorsvonatban,
állomások közötti térszűke, kiszámított

szabadulás.

Decemberi

Virágot küld
a karácsonyi kaktusz szirmai
aprók, halványpirosak,
aztán a dísz dobozok érkeznek
szakadatlan sorjáznak belőlük
a tisztává csupaszított szavak.

Csak ne széttördelt sorokat,
melyek gyöngyként gurulnak
mert nehéz már hajolni,
szőnyegen keresni,
vagy ágy alatt hasalva.

Foroghat a kegyetlen idő
kegyetlen kereke váltig,
bár elmulasztotta megváltani
szomorú világot bennünk
az emlékezet kazamatáiban
épségben húzza meg magát valaki.

Minden rendben. Jól tettem, mást nem is tehettem volna, és különben is ő kezdte, jött felém a

Jött felém. Csak védekeztem, nem volt más választásom, majd ezt fogom mondani, ha kérdezik. Mert ez is történt. De most már vége. Lefekszem. Nem, előbb kezet mosok. Milyen finom illatú ez a szappan. Most jó. Behunyom a szemem, így ni. Nem megy, inkább beveszek valamit. Gyengét, utálom a gyógyszereket, Sedatif PC pont jó lesz, mellékhatás enyhe fejfájás, émelygés, kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Arcok által

Az agy alapjában emléktelen.
Megtapasztalt fénytöredékek
száguldoznak dióbél-tükrein.
Montázsváltozatok.
Arcok keverednek a léttől
idomított ragyogásban.
Minden változás fejlesztés.
Gyerekek arca jövő-titok.
Mosolyt fakasztó, mindig
más érzések szövik.
Változó kép a kedves
arc-öröme,
haragot játszó szigora.

Aznap jutott eszébe először. Rögtön el is felejtette, de az a pillanat hosszú volt. Egy lehetőség a mindenség megértésére. Megint elvesztegetve. Mit várhatunk. Emberfejű. Járt tehát tovább a lába, ahogy szokott. Vette a levegőt, nyelte a nyálat. Semmi különös.

A fák gyökerezését kellett figyelni, gyökereznek-e, vagy mit csinálnak. Kemény volt a föld, a magot kivetette. Ha a mag mégis gyökeret vert, figyelni kellett, meddig folytatja, mikor hagyja abba. A magok ugyanis a nehéz földben megunták a küzdést és nem gyökereztek tovább. Ha igen, még mindig megvolt az esélye, hogy valamikor abbahagyják. S ha a gyökerük szépen meg is erősödött, még az sem volt biztosíték arra, ki is hajtanak, felszínre törnek, levelet, lombot kerekítenek, gyümölcstermő fává magasodnak. Kétirányú küzdelem a keményben, a kemény ellenében. A legtöbb mag el sem kezdte vagy feladta idő közben. Ha egy-két fa született, hetekig ünnepeltek. A gyökerezéssel nem lehetett mit kezdeni, vagy gyökerezett, vagy nem. Figyelni lehetett, mit csinál, ha csinál valamit, örülni, ha nem csinál semmit, bánkódni. A magokhoz beszélés mindenfelé elterjedt szokás volt, és úgy tűnt, használ is valamicskét. Azok a magok, melyekhez szóltak egy-két szót, nagyobb valószínűséggel hajtottak ki, mint azok, amelyek sohasem hallottak semmiféle biztatást. Állították azok az emberek, akik beszéltek a magokhoz. Akik nem beszéltek a magokhoz, azok egyébként sem nagyon mondtak semmit. Nem is szabad annyit beszélni, a puszta létezés fáradság, egy olyan körforgásban, amelyből nem vezet ki út.

Jancsi és Juliska elindultak az erdőbe gombát szedegetni, hogy az édesanyjuknak legyen mit főznie ebédre. Az erdő azonban nagyon sűrű volt és sötét, ezért a gondos anyuka jól megrakta a kosárkájukat kenyérmorzsával, meg mindenféle apró maggal, hogy mentükben hullajtsanak el néhány szemet, hogy jöttükben rátaláljanak a haza vezető helyes útra. Amint mentek, mendegéltek, és szorgalmasan hullajtgattak, lépésről lépésre sűrűbb lett az erdő, és a sötétség is nőttön nőtt. Mondhatni, hogy fától fáig ért.

─ Te, Jancsika ─ mondta Juliska a bátyjának elcsukló hangon ─ én már alig látom a fáktól az erdőt. Azt javaslom én neked, hogy szabaduljunk meg ezektől a maradék magoktól, szedjük tele a kosárkánkat laska gombával, mert az sokkal szaporább, mint a csiperke, aztán húzzunk haza a jó édesanyánkhoz, mielőtt ránk szakad az este.