VideóRészlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán. Keresés a honlapon: |
SzépirodalomRészlet a RÉSZLET című versből Zarándokútja első állomását Ki tétován a liftközépre álltam, Bádognovellák
A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan ember a maga módján az.*
I. A lakatos ebédje
Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlen egyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg. invokáció Petrigyurinak „(objektíve) (Két töredék a Brezsnyev-érából)
a hatalom kefél kefélni jó a közbeszéd alig van publikus pedig létezik összehívtunk egy konferenciát az édenbárban tartottuk érdekes prezentációk I. azt hiszem, csak ennyi volt: 1.
– Művészúr, ébresztő! – rúg bele az ágyba röhögve a szolgálatvezető. – A gépészed merre kolbászol? – Fogalmam sincsen! – azzal a Művészúr kiugrik az ágyból, amibe ruhástól feküdt be. Szolgálat alatt másképpen nem is érdemes. Egy pillanat, bakancs a lábon, másik pillanat: piros kabátba be! Elveszi a szolgálatvezetőtől a menetlevelet, majd kimegy a hálóból, és a szemközti fürdőszobában megmossa az arcát. Este nyolc óra van, sötétedik, egy órája kezdődött el a műszak, de a Művészúr, az ápoló, korábban ért be, leváltotta a társát, és amint átvette az mentőautót, és elkészítette a revíziót, máris bealudt, ahogyan azt az elmúlt hetekben minden szolgálatkor tette, ha volt rá lehetősége. Egy perc a kivonulási idő, és fél perc már eltelt. – Szívem! – kiabál a folyosón, zeng az egész állomás. – Menni kell? – dugja ki a fejét a Szívem becenévre hallgató gépkocsivezető a konyhából. – Igen! – Menetkész vagyok, elzárom a gázt! – mondja, és egy pillanat múlva tényleg menetkészen előreszalad, be a garázsba, a vacsorát otthagyva. Lábosból a tej Ellátogattam oda, ahol most lakik. Visszavenni egy halottól, Otthon persze nem szóltam a dologról. Gondoltam, addig jó, amíg anyám nem sejt semmit, minek izgassam olyan csekélységekkel, hogy már megint albérletet keresek! Elég lesz magyarázkodni majd akkor, ha találok valami normális helyet. Talán kisebb lesz a csete-paté. Mert, hogy lesz, az bizonyos. Addig is jártam haza, mint eddig, talán kicsit gyakrabban, hétvégére ugyanis nem tudtak belopni a kollégiumba, ahol az időm nagy részét töltöttem. Katonáékhoz csak tiszta ruháért jártam, csakis akkor, amikor biztos voltam benne, hogy van otthon valaki a főtörzsőrmester elvtárson kívül is. Eszembe sem volt hadgyakorlatot játszani, bár, azért azt sejtettem, hogy nem a harcvonalba osztott volna be, hanem vagy szanitécnek, vagy a gulyáságyú mellé hadtáposnak, de azokhoz sem nagyon fűlt a fogam. A megválaszolhatatlannak tűnő * Többszörös védőréteg alatt nevelted Ugrásra kész állapotban telnek a hetek, hónapok. Várok valamire. Néha úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném, hanem csak filmet néznék. A helyszín Budapest, a főszereplő egy lány. Az évek mennek, én maradok, mert várok valamire. Mintha megállás nélkül utazgatnék, kirándulnék: csodálatosan idegen vagyok, annak ellenére, hogy a környéken már minden kisboltot, zegzugot ismerek. Gyökértelen életforma ez, az ember elfelejti mindazt, ami elől menekült, de a nem messze hömpölygő Duna mégsem a Léthe vize. Ami elviselhetővé teszi ezt a hányódást, a Pestre szakadt régi barátok a középiskolai kollégiumból. Ritkán telik el úgy hét, hogy ne állna össze a hármas fogat, ami néha négyre, hatra is bővül. Biztonságos, otthonos, gondűző együtt lenni. (Birtalan Ferencnek) A víztoronynál laknak némely dervisek, Ezzel is csak az én hátamon nő a púp – gondolta az asszony és hátra simította az arcába hullott hajtincset. – Majd ketten mennek háromfelé, a gyerek meg hol itt hányódik, hol ott. Leég a pofámról a bőr. Még hogy az én unokámat állami gondozásba adnák… No persze ezektől… Azt hiszik, elég megcsinálni, aztán majd magától felnő, mint a fű. Vagy a dudva – fordított egyet a gondolatán. – Lesz belőle munkanélküli szülők munkanélküli gyereke. Jó esetben fölfogadják valahová takarítani, mint a nagyanyját, vagy kukás legénynek, mint a nagyapját. Zöld üvegből issza majd a kannás bort és a kirakatban nézi hozzá a sonkát. 1 Nincs bennük semmi isteni Nincs bennük semmi túlzás Szomorú, ahogy te vagy én Ők méltósággal viselik Liszka hintája részlet egy kék Anyaja megfulladt. Könnyű az ég, mint a víz. A teste köré folyt és ő, akár egy véznára töpörödött bálna, kinyitotta a szemét. Eltévednek. Kisodorja őket egy vaskos hullám, egy elkódolt rezgés. Fekszenek. Mozdulatlan és súlyos teher a homok, akár a ravatali pokróc. Csak a szemük. Az marad nyitva. Kék. Nagyapa szerint a kék a legszebb szó. Azóta csak a tavaknál meri kimondani. Ott mindig csak ennyit mond, mintha a szemgödréből ásná a fényt. Boris Vian Kihallik a csillagok kattogása a bővérű asszonyságok zsúrfiúja körött lélegzet és nem azért és huss - Patatata, maga hány éves? – Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is. – Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben. – Na mondjad! – „A lovakat belövik ugye?” – Erről még nem hallottam. Mi az a belövés? VISSZAFELÉ Sötét az utca visszafelé Sötét az utca visszafelé Sötét az utca visszafelé System: értelmezhetetlen adás a ptkx 0 11 rendszer törmelékeiből 0.72, megfejtés folyamatban Part 1.
Titkos jegyzet, magam se tudom, miért
Az ő nyelvükön, az ő jelrendszerükben írok, amit tegnap óta más senki nem ismer, és nem is fog, hacsak nem tölt velük eónokat, ami a történtek ismeretében nem lehetséges. Ez annyit tesz, hogy ha megtalálod, nekiveselkedsz, megfejted valahogy írásom jelentését, szavakon túl, számodra értelmezhető értelem híján mit sem találsz. Szomorú. S hogy annak érzem, hogy egyáltalán érzek… de csak sorban! Néha nem volt kedvem felszállni a helyijáratos buszra, úgyhogy gyalog mentem haza a suliból. A legjobban azt szerettem és azt utáltam, amikor át kellett menni a Széchenyi úton. Ez kétszer két sáv, plusz a busz. Meg kell nyomni a zebránál a gombot, várni, hogy zöldre váltson a lámpa. Előfordult, hogy megfogta a kocsikat a kanyar fölötti lámpa, ami innen már pont nem látszik, ilynekor nem jött semmi, itt meg a gyalogosoknak még mindig piros volt. Vártam és figyeltem, hogy mikor lódulnak meg a többiek. Nem lehetett hosszan ellátni egyik irányba se, és mindig kicsit féltem, amikor elindultam, hogy valahonnan épp akkor jönnek ezerrel és pont belém rohannak. Nem tartják be a sebességhatárokat. Itt mindenki száguld, tudom. Anyám kicsi korom óta minden egyes alkalommal, amikor átkeltünk elmondta, hogy akkor sem lépünk le a pirosnál, ha úgy látjuk, hogy nem jön semmi. Azért én egy idő után mégis gyakran leléptem. |