Szépirodalom

Végtelennek tűnő, átlátszatlan, fekete tér, tán az űr mélysége, vagy inkább mikor benézünk egy izgalomtól kitágult pupillán.

Látszólagos volt a süket mozdulatlanság: alig észlelhető zümmögés, susogás visszhangzott, míg egyre-másra csillogón fel-felvillanva, mint távoli égitestek, sötét árnyak keltek életre, táncoltak láthatatlanul.

- Játsszunk, játsszunk! Ki van velem? – csilingelt az egyik. Magas, fémes hangja vidáman villogott éles fényével. - Játsszunk hármaskört!

- Már megint? - susogott egy bariton. Kellemes, lágy zengés, meleg, nap-sárga, csalódott.

- Az mi, az mi? – semleges zümmögés, hidegen kéklett fel szenvtelenül.

- De buta vagy, ez játék. Ha legalább hárman állunk bárhol a térben, egy kör mindig összeköt minket – volt kioktatás is a víg csilingelésben, hosszan rezgett a térben.

- A történet, amit eljátszunk, így lesz teljes, kerek egész. Bezárul és rólunk szól – susogta a másik –, de most én leszek a jó! – Tette hozzá.

- Én meg a rossz! – csattant élesen a derűs. -Hihihi.

- Én mindkettőtöket szeretni foglak – szólt a semleges halk zümmögés.

A gondolat megfogalmazódott, a kéz megmozdult.

lakni már nem akarok.
mert lakni nem jó.
csak legyalogolnék valahová,
amire lehet mondani,
hogy olyan hely,
ahová lemegy az ember.

csak zizegtetnék egy darab fogselymet,
míg el nem szakad,
aztán tekernék, tépnék egy új darabot,
és azt pengetném,
és ha már mind elfogyott,
a boltból hoznék másikat.

Mit műveltél, te műveletlen? Elmúltál már 18? (Minden ember egy kattintásra van attól, hogy elmúljon 18.) Ha tényleg el, akkor elmesélek valamit. Tudod, honnan ered az a szólás, hogy „Legalább egyél egy katonát?” Hogy minden világos és kerekded legyen, egy kicsit vissza kell mennünk a múltba, és bele kell karmolnunk a hazai történelem egyik legnagyobb alakjának mindmáig titkos életébe. A levéltárak mélyén élő történészek már lerántották a leplet, de gyorsan vissza is borították. Bem József hajlamainak ezen részéről hallgatnak a történelemkönyvek… Anno Bem altábornagy határozott intézkedéseivel rövid idő alatt újrarendezte a szétzilált, Erdélyből szinte teljesen kiszorult, erdélyi hadsereget, majd Puchner tábornok, erdélyi főhadparancsnok támadását visszaverve ellentámadásba lendült, és gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt. Ezzel kelet felől biztosította az Alföldet, és lehetővé tette, hogy Windisch-Grätz támadása elől a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse át székhelyét.

Petőfi és a szibirek

Amikor a kozákok Petőfit
Szibériába vitték,
a szibirek eleinte igencsak
furcsán néztek rá.
Petőfi ugyanis nagyon
meleg fiú volt nekik
(a távoli délről jött, délután).
De Petőfi sem volt
hülye gyerek
(hiszen Bem mellett szolgált
őrnagyi rangban).
Igen hamar megtanult szibirül.
És akkor
Petőfi Sándor
a messzi (és hideg)
Szibériában
szibirül
szavalni kezdte verseit
a szibireknek.
A kemény szibir férfiak
először tágra nyílt szemmel
hallgatták
(mert a szibirek szemmel is...),
majd érezték,
amint Petőfi versei nyomán
valami ős-melegség tölti el őket.
A szibir nők
azóta is átkozzák
Petőfi Sándort.

Kis örvény született a bányató közepén, ahogy belecsobbant a kavics. Szemetet sodort magával a víz, azt kapta el a forgás, aztán húzta egyre lejjebb, ahová már nem látott a szem. Mari elképzelte, ahogy a törmeléknek hirtelen hosszú keze és lába lesz, és próbál menekülni az örvényből, talán sikolt is, de azt nem hallani a szomszédos gyár zajától. Mari tölcsért formált a kezéből, a füléhez rakta. Még a gépzajon át is hallotta a vízi életet, a nád sóhajtását, a kacsákat, ahogy anyjukat hívták, és az örvényt, ahogy felnyögött, majd látta, amint elsimult, mintha sosem létezett volna.

Vakfolt

(Dukay Nagy Ádámot olvasva)

a csendben
valami készül ellenem
nem akarom elszomorítani
hogy megtaláljon
lennem kellene valaminek
ahhoz kellene lennem

megmutattalak a muszlim
barátnőmnek azt mondta
jól teszed hogy vigyázol rám
én persze szépen sorban
elrontottam mindent
ahogy kezdtelek kisajátítani
szaporodtak a figyelmeztetések
csak addig tudsz rám
vigyázni ameddig engedem
de én mentem előre
a magam megvadult módján
tudat alatt talán
meg akartalak dugni
régi sebeket téptél fel
bennem ezért zártam be előtted
minden ablakot ajtót
csoda-e hogy töröltél
a szkájpról blokkoltál a fészen
már nem ülünk le kávézni
soha többé már nem beszélgetjük
át az éjszakát már nem ébreszt sms
kukurikúúú
már nem vadászol le a cseten
még csak nem is köszönsz mert
leromboltam végül azt
a keveset is ami még
megmaradt eközben
szép lassan meggyűlöltél
engem
tavalyi
kitárulkozásodért

A Belvárosi pláza a szokásos, hétköznap-késődélutáni arcát mutatta. A vad műfényben-műcsillogásban ide-oda nyüzsgő ember-masszára, a magasból (hogy pontosan honnan, az rejtély) hangos és monoton gép-zene zuhogott alá – mintegy élénkség-fokozásképp. Zajlott hát az élet, híztak-dagadoztak a márkajeles nejlonzacskók. Ebben a szilaj hömpölygésben kezdeményezett beszélgetést, egyik a másikkal.

– „Megbocsásson, hogy megszólítom kegyedet, de…”

– „Tegeződjünk, szerintem, itt úgyis mindenki mindenkivel tegeződik.”

– „Ó, persze, bocsáss meg…”

– „Ha még egyszer bocsánatot kérsz, bizonyisten, soha nem bocsátok meg.”

– „Jó, igazad van. De engem csak néhány perce állítottak ki, ide, a kirakatba, és gondoltam…”

– „Te új vagy?”

– „Ahogy vesszük. Tegnap szállítottak ide, és reggel már ki is lettem állítva. Gyorsan megy ez. Tegnap még a raktárban – ma meg már itt, melletted.”

közben-közben

születik egy csilag
elméleteket igazolnak
kitör egy új háború
és elpusztul egy belvilág

Apám már nem él, amikor elhozom. Még felveszi az elavult szabású szürke öltönyét a besárgult inggel, amit a legutolsó válásán viselt. Három számmal nagyobb rá. Megkérdezi, vegyen-e föl nyakkendőt. Nem kell. Tudom, nem állhatja. A zakó alá magára húz egy szürke pulóvert, amit nemrég vásárolhatott a Mars téri piacon. Előre bekészíti a holmiját néhány nejlonszatyorba. Napokkal korábban kisuvickolja a félcipőt.

Olvasd el. Orvosi papírokkal teli tasakot nyom a kezembe. Később, ha hazaértünk. Olvasd csak el. Kibontom a négyrét hajtott zárójelentést. Fürkészi az arcomat. Majd keresünk jobb orvosokat. Kihagyok egy lélegzetet és egy nyelést. Azután mindegyikből egy ütemmel több lesz.

Akik eddig vezettek, nincsenek,
s most,.................... lám megértem,
hogy mindent (amit nem is kértem)
vályúmba tettek; faljak kincseket,

…............ csodákat kisgyerek-
ként,......................................
s úszni-nemtudóként is legyek
legalább pancsoló …...............,

hogy csöppnyi okosságom rejtsem
koponyámba-göngyölt tekercsben,
s ha homlokom mögött, barlangfalon,

…........... látomás-űzte izgalom
bölényt festet, el ne felejtsem
valós paták nyomát a versben.

Szenteste. Éjfélhez közelít a mutató a Télvíziváros összes toronyóráján. Kandeláberekre aggatott jégvirágfüzérek között piheg az egész város, az égbolt szikrázó csillagai alatt körtáncot járnak az angyalok. Az ökumenikus temetőkert egyik exkluzív sírboltjában kábán eszmélődik Á. Lazúr, a közép-belvidéki Használt Adok-Veszek koronázatlan királya.

„Mi ez a farkasordító hideg és síri sötétség? Uram, atyám, befalaztak! Egy ládában vagyok? Miért nincs rajtam pizsama? Hiszen ez az ünneplő öltönyöm, és a gyász-dísznyakkendőm, amit Rózsa, az elvált hatodik feleségem igazgatott a szalonban az elhunyt hetedik feleségem, Jázmin koporsójánál, miután az inzulint beadta magának. Mi történhetett ez után? Nem emlékszem… És ez a rücskös vallatóeszköz a fejem alatt? Jázmin ékkövekkel díszített párnája? Az ő koporsójába szántam, az ő feje alá. Az összes feleségem ilyen párnával volt felravatalozva, kivéve, Rózsa, a hatodik, aki még időben meglépett. Vagyoni követelés nélkül… Ez volt a mázlija… Bammeg! Nem a nyakkendőtű szúrása volt! Rózsa végig fecskendővel a kezében sustorgott Jázmin koporsója körül. És álnokul sajnálkozott, hogy pont Karácsonykor kell eltemetnem a legújabb exemet. A válásunk óta gyűlöl. És retteg. És egyébként mindig hajnalban inzulinozza magát, rögtön ébredés után.…”

A férfi valósággal elsodorta a meglepett nőt, de még idejében megkapaszkodott az egyik oldalfalra, - éppen e célból, odaszerelt - fogantyúban. A látvány azonban így is meglehetősen groteszk volt.

Hogyan lettem kopasz?

Ma kikapcsoltam a telefonokat
és hibernáltam a gépeket.
Kimentem a piacra, reggelire aszalt szilvára vágytam.
Az idő pont olyan, amilyet rendeltem: kisütött a nap
és szélorkán süvít az asztalok között.
(Öröm nézni, ahogy kavarognak a levegőben
a rémült szemű, dérlepte tökfejek.)

Ma ne szóljon hozzám senki, gondoltam,
erre a patkányfejű képviselő köszönésképpen
megint elküldött a kurva anyámba. Ma nem válaszoltam,
csak rávetettem a pillantásom és kivillantottam a szemfogaim.
(Beugrott egy ponyva mögé, eltűnt, mint a szemétkupacok
fölött gomolygó, szél cibálta füst. Nem is létezett.)

Virginia Woolf teaház

Regény-fragmentumok op.1.

„A tenger kissé fodros volt, mint egy enyhén ráncos asztalterítő. S benne valamennyi sáv megtorpant és felpúposodott, s ahogy partot értek, megtörtek, s vízcseppjei finom fátylát terítette a homokra. Bent a homályban minden bizonytalan körvonalú volt és anyagtalan. Nézzétek az erkély sarkában a pókhálót – szólt Bernard. – Szálain vízgyöngyökként csillogó fénycseppek.

Éget a fény, vágy
valósult, szállok ki, a
tengerért jöttem.

Fenséges Ión!
Szikrákra töri a fényt.
Az égnél kékebb.

Istenek éltek
itt hitben hajdan, de a
mítoszok szépek.

A SAROKHÁZNÁL

És feljön a nap. Érvényes vényben
felnyílik majd egy utca!
Rejteksáv az éghez. Romos sarokház.
Kacsintó kerub. Ünnepi huzalok.
A remény-kéken fekete vonal.

Másnap meghallásom zajt iktat a ködben.
A sarokház: tömb a tömbök között.
Magánidőm közhelyén fagyos esőcseppek.
Az ég szürkéjének fojtó árnyalata.

*

Megszűnt hely nem köt teret.
Kihulltak volt egy egészből.
Széthulló arcok. Lebegő névtelenek.

Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte:

Fluxus erjeszt keszeget,
ó nimfomániások,
s ti tipródtok ezerrel.

Gyököt vonni a fiókból,
meg nem történté tenni a libidót,
maszkot faragni a pedálokból.

Az élet úgyis csak egy lyukas fikció,
hol nyögvenyelős páriák kelepelnek és szalamanderek
diktálják az akkordokat.
Ó, fényűzés,
ráadásul te is átszakítod a rostát…

Jolánka élettelenül fekszik a kerítés mellett. Azután lassan megmozdul, próbál feltápászkodni. A szomszéd fiú odarohan hozzá, visszagyömöszöli kezébe a kistáskáját, kihúzza a pillangókést Jolánka bordái közül, majd közli, hogy nem is akar új mobiltelefont, és elfut.

Jolánka közben felkel, visszasétál a közértbe. A pénztáros rögtön három ezrest csúsztat a markába, utána Jolánka visszamegy a húspulthoz, ahol az eladónak odaad egy csomagot, az kibontja, és a zöld párizsit visszateszi a szép felvágottak alá. Köszön, Jolánka a kijárat felé haladva mindent egyesével kipakol a kosarából, és kihátrál az üzletből.