Szépirodalom

Csecsemő

Kicsi ráncos
fejed volt
és nem értettem
a felnőtteket
akik tenyerük
összecsapva
felvisítottak:
„Jaj de szép!”  

Talán még
sárga is
voltál kicsit,
de elbűvölted
a nagynénéket,
meg az összes
udvarias
igazmondó idegent.  

Hallottatok már a csutkalóról, meg a bordó hegedűről? Nem? Hát akkor figyeljetek, elmesélem!

Tél volt, afféle zúzmarás, ködös idő, amikor még a jó kutyát is behívják a tűz mellé melegedni. A falusi ember csak az eget nézi, dob valami ennivalót az állatoknak, aztán beül a konyhába, és nekilát kukoricát morzsolni. Iskola után a gyerekek is ott lábatlankodnak körülöttük, hisz’ kint hideg van, bent meg nem lelik a helyüket.

Egy ilyen téli napon mi is ott tétlenkedtünk Jóska barátomék konyhájában. Józsi bácsi, a nagyapja hatalmas vesszőkosár kukoricát hozott be, leült a sámlira, és elkezdte morzsolgatni.

Az útról

sose mondtam: arra
csak mentem
volt ki tiltakozott
volt ki jött mellettem
volt aki otthagyott
az utam nem tetszett
volt ki mellettem halt
el sosem eresztett

nem mondtam:
enyém az igazság útja
űztek tévedések
de indultam újra
voltak akik hittek
akikben én hittem
vágytam bűnben gyászban
lesz aki segítsen

soha nem hirdettem
megváltott világot
megkísértett ördög
védtek a virágok
lázas félelemből
a szerelem mentett
óvó öleléssel
ő ad át csendnek

Ismered Charlie-t? Ő az ott. Pont veled szemben. Igen. Tudom. Te Lacinak hívod, Gézának, Ildikónak, Marcsinak. Ezer neve van. Én most szeretném Charlie-nak hívni.

Reggel találkoztam vele. Fáradt voltam. Az éjjel sokáig ütöttem a klaviatúrát, be akartam fejezni egy novellát. Nem sikerült. A telihold beszivárgott az ablakon. Az íróasztalom lapján csúszkált, bebújt az egyik hógömb kupolája alá és ott tobzódott, az ezüstös csillámtornádóban. Felálltam az asztaltól, az ablakhoz léptem. Az utca kietlen, hátborzongató magányba süllyedt. Az éjszakai lámpák erős fénye sárgára festette a betont. Fénykörök. A hajléktalan férfi jutott eszembe. Az, akivel már te is találkoztál. Ott alszik a bolttól pár méterre. Zöld hálózsák, rongyos takarók. Modern szarkofág. Néha könyvet viszek neki. Krimit, történelmi regényt. Ezeket szereti. Minden tulajdonát ócska, műanyag szatyrokban cipeli, kivéve a könyveket. Azoknak van egy szürke, hűtőtáskával kibélelt és vízhatlanná tett hátizsákja. A könyvek szépen, méret alapján, egyenként szatyorba rejtve várnak a sorukra. Utoljára a Szőke ciklont vittem el neki. Azt mondta, azon mindig olyan jókat nevet. Remélem, jól van.

Imma Monsó

Katalán. Nem kizárólag, kirekesztőn, hanem elégedetten.
Beszélhet spanyolul, franciául, angolul, mosolya katalán.
Amúgy izzó jég és megfagyott tűz, de ez csak később derül ki róla.
Délelőtt ír, vagy inkább kora reggel, ha teheti, s miért is ne,
ritkán másnapos, camparit iszik, esetleg társaságban ginfizzt.
Régimódi történetmondó, nagyon becsüli az ódon hangulatú
szavakat, egészen lázba lelkesíti egy-egy ízesebb tájszó.
A hajótöröttek nyugalmával leltároz, mint aki tudja,
hisz tudnunk kell, halálunk óráját, tudhatja is bárki, ha akarja,
Ő speciel még nem retteg tőle.
A barcelonai kisdiákok fölujjongtak, amikor hírét vették:
a franciatanárnő nem írat dogát, Budapestre kell utaznia,
ahol kiadták a könyvét, amit nyáron írt, sőt meg is becsülik érte.
A Gundel főszakácsa maga hozta ki neki a birkabordát.
Nem szívesen ült repülőre, szerette volna inkább a négy
kerék Goodyear-surrogását hallgatni az A7-esen.
Amúgy szinte mindegy neki, merre, Mexikó vagy Olaszország,
Frida Kaló háza vagy Picassóé, Salvador Dalié
vagy éppen Kovács Margit emlékmúzeuma az ódon Szentendrén.
Elég nehéz természetű nő, aki meleg tekintetét, mielőtt
mindent felégetne vele maga körül, fura szemüvegek mögé rejti,
de mindez nem számit, az emlékezés és a felejtés nagyasszonya
egyik kollégája szerint végülis csak cérnaszálon súlyozó vagina,
másik szívbéli barátnéja rákontráz: cérnaszálon rugózó fapina.

Akar, gondol, hívogat

ugrál a csellón.
zöldhajú, kicsi lány.
és kiabál, aztán piheg.
közben sírdogál.
olyan pici,
nem tud játszani
ilyen böhöm hangszeren.
pedig, úgy szereti a hangját.

a húrokat tépázná,
nem bír velük,
hát megint pityereg.
aztán,
pakol a konyhában,
kicsi táskájába
sonkát csíp,
morzsányi kenyeret.

„Ablakba mécses.
Néhány pillanatra álljatok meg,

este, meleg szobában,

Néhány pillanatra csak...”

Apai nagyszüleim egy tanyán éltek sokáig, Hajdúdorog és Hajdúnánás közt, pontosan félúton.

Aztán a termelőszövetkezet megvásárolta a két kis magyar holdnyi területet, amelyen tanyájuk állt, a fákat kivágták, az épületeket elbontották. Kivágták a kövesúttól a porta bejáratáig vezető jegenyesort is, majd beszántották, „termelésbe vonták”, a mintegy ezerkétszáz négyszögölnyi területet.

BARÁTNŐMNEK

kezed
a kályhába dobja
kinőtt cipőm
most minden összeáll
a rossz sarok
a félig levált talp
anyám tenyerében a cipőfűző  

Anyám persze engem okolt, meg apám nyughatatlan természetét – máig sem értem, mi köze van a kettőnek egymáshoz, különösen úgy, hogy apámnál jámborabb embert én a világon nem láttam – és biztosra vette, én voltam az oka, hogy el kellett jönnöm az ikrektől. Hiába hoztam elő Bélukát, meg az áldatlan körülményeket, azonnal kész volt mindenre megfelelni. A cipőt, azt a drága bőrcipőt, nem kellett volna szanaszét hagyni az előszobában, a nénikkel meg biztosan tiszteletlen voltam, különben meg lehetett volna beszélni a lámpagyújtás időbeni korlátait, ők is csak emberből vannak, nem igaz?

A ligetünkben rég nem sétált senki.
Tekinteted sivatag, csönded sebez.
Hányszor fogsz még meghalni a kedvemért?
Vállamon karmolás, apró jeled.

Hány életemben folytatod még gyászod?
Ne tedd. Már mindenünk hamuvá égett.
A hársfa megint elvirágzott, és mi
észre sem vettük, hogy hirtelen tél lett.

Az asszony a fia születése után megszűnt létezni – nem halt meg, de mindent elvesztett, ami egykor hozzá tartozott. Nem volt neve többé, nem szólították Gitkának, Margitkának, de még Horváthnénak sem, egyszerűen anyuka lett, ez a biológiai tény megfosztotta minden cifraságtól, amit az évtizedek során a család és a társadalom ráaggatott. Elvesztette a testét, amellyel korábban többé-kevésbé szabadon rendelkezett, és élvezte, hogy pincsikutyát csinál a férfiakból. Átalakult egyetlen, hatalmas tömlővé, amelyből tejet lehetett csapolni két helyen – a tömlő tényleg hatalmas volt, és egyre nagyobb helyet foglalt el, amit mindenki rendjén valónak talált. A kis Marci fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy anyuka válogatás nélkül tömje magába az üzemanyagot, cukrokat, zsírokat, fehérjéket, a legtudományosabban megállapított összetételben. Az idő elvesztette a jelentőségét, nem volt többé tényező. Csak Marci létezett, aki hangos ordítással vagy apró nyikkanásokkal jelezte az igényeit, és anyuka mindig ott volt, készségesen pumpálta a tejet, sterilizálta a cumit, cserélgette a pelenkákat, altatódalt énekelt, amit igazán nem kellett volna, de Marci akkortájt még nem tiltakozott.

Feléd: ez annyit tesz, mint tőled.
A rezonanciák homlokegyenest harmóniája.
Hiábavaló hanyatt-homlok támadásaim.
Idegen égtájak felé — hiány-számban, rokon-időben.
Az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók.
Miközben feléd, addig tőled.
Egyre lehetetlenülőbb.

/1973/

Jól megkapta az öreg riherongy! Vén, rossz fogú ribanc... Balkáni, büdös talpú földtúrók szukája. Nem korzózik többet ájtatosan pillogó szemekkel, karót nyelt tartással, nevetséges kalapok alól leskelődve, mintha még mindig húsz éves lenne, hogy hányan fordulnak meg utána. Megkapta. A mellei közé. Amikkel mindig olyan nagyra volt. Mintha valami hús-vér orfeumtáncosnő lett volna, aki esténként csíkos fűzőn átbuggyantva hullámoztatja őket a rivalda fölé. Hát ahhoz komoly, enyhén gravitáló bögyök kellettek volna, nem fiatalon is legföljebb csak visszafogottan domboruló halmok. Akkor talán a reszelő se hatol olyan mélyre, és még most is élne. Háh, csak az kéne! Így tán az özvegyen maradt vén bolond is összezuhan végre. Majd kiderül. Mindenesetre bravó, maestro! Bravissimo! Viva l’attentato! Bravo Luigi! Viva Lucheni! Éljenek az anarchisták! Lehet, hogy fel sem akasztják. Mestermunka. Kis szerencsével. Nem is igazi penge, egy nyomorult reszelő. Röhej. De azért mégiscsak szép. Egy amatőrtől. Scheise...

azt akarom, hogy nyár legyen, piros padokon macskák
domborodjanak, ne kelljen sáskazizegés, se harisnya 
lábam közé, se irigy tél, pókhálóban félve kongó isten, 
senki se járjon arra nyikorgó vödörrel, vagy vegyen olajat,
se csapok lötyögése, verdeső szájak se kellenek,
csak nyár legyen, te is legyél ott, egész éjjel süssön vadul a nap,
mindenki menjen el, és ne haljanak meg a bogarak!

Műszerfej hátrahanyatlott a különös ügyességgel összegyűjtött nyihogókon - ő így nevezte a dobozokban található, csomagolásnál használt hungarocellt -betömködte a réseket, és betakarózott egy saját készítésű pihepaplannal. Eldobált cellux gurigadarabokról tekert le annyit, hogy épp elég reklámcédulát ragaszthasson össze. Két rétegűre készítette és közibük kidobált polifoam-darabokat is rakott.

Az ilyesmi, telente különösen kényelmes a bunkerben, ami valamikor egy létező ház alagsora lehetett. Még a teteje is megmaradt. Abban lakott. Korábban központosított hajléktalanszállókra járt, néha még a nyár éjszakákat is odapocsékolta, pedig a villanyt folyamatosan égették.

1.

A csillag    

Ideig szólítottál, vártál.
Felengedő idegent,
elnémult barátot.
Most eszedbe jut a lány,
akiből csillag lett.
Örvendsz, hogy végre eljöttem?
- így Buddha.
Látlak vagy sem? –
világlott vissza a lány.
Egyre megy. Látok.

TÜKÖR BEESETT ARCUNK ELÉ

Két csáppal az ismeretlen éjben
vezetékek vérét kiszívni
kanyarogni girbegurba mennyben
a tetszhalott házak sorfala közt
valami keresni nem találni
úgy dideregni mintha fáznék
a jég hátát megsimogatni
visszaköszönni a kutyáknak
akiket a hold is megugat

Felnyergelni a nyugtalan paripát
felnyergelni és itt maradni
elolvadni a tavalyi hóval
valamit keresni nem találni
a fákat nevükön szólítani
az őrülteket anyanyelvükön
öltözni hogyha kell havazásba
a dal ne csak fehér gyolcsing legyen
de égbe röpülő madár
rakétának utolérhetetlen

Alszik a képzeletbeli házam, meg a kertem. Talán nem is pihen, hanem csendben figyel. Ez az a ház, ahová néha kenyérillatot viszek, hogy képzeletbeli lakóit jóllakassam vele.

Mintha elfáradtál volna, nem is tudom... De az is lehet, hogy én fáradtam el. A másik fáradtsága olykor ránk ragad, és már nem tudjuk, ki kezdte. Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam el, de ez már a lábadozás ideje. Az udvaron őszirózsák szenderegnek, egy levél pörög le az öreg diófáról, és hirtelen eszembe jut, amit egy hajnalon mondtál nekem... Érzem a köztünk levő távolságod, amit egyikünk se akart, csak valahogy lett, magától. A távolság akarta, hogy legyen? Nem és nem akarlak elfelejteni, főleg most nem, amikor alig szólsz... szeretném megsimogatni a hátad, igen, és szeretném, ha órákig beszélgetnénk szavak nélkül, és mégis értenénk egymást. Két idegen lennénk, akik váratlanul rájönnek arra, hogy egy korábbi életükben egymáséi voltak. És egyszer ez a mostani élet is korábbi élet lesz.

Csúcsforgalomban felnyomakodni a 4-6-os villamosra: az intim szféra önkéntes és teljes feladása. Sodródom a tömeggel, túl későn jut eszembe, hogy kihátráljak, hogy esetleg megvárjam a következőt vagy elinduljak gyalog. Belekeveredtem a biomasszába, úgyhogy bepréselődök, harc a talpalatnyi helyekért, még néhány négyzetcentiméterért, egy könyök a bordáim közé vág, több test szaga csapódik az orromba, mint amennyit egy hét alatt összesen érezni szoktam.

Az elém és az ajtó közé szorult fickó erősen kopott, de makulátlanul tiszta, vasalt ingét bámulom a kabátja szárnyai között. Kórházba megy a feleségéhez, csak előbb egy szelet pizzát vesz neki valahol.

- Azt kívánja – mondja fennhangon, nem tudom, kinek, azt hiszem, csak úgy bele az embererdőbe.