VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomEgyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg király, és annak egy fiatal, vonzó felesége, valamint egy dögös kis lánya. Ez utóbbit elrabolta a sárkány, és bár sokan nem értették, hogy ha azonnal fel nem falja, akkor minek az neki, a király kihirdette, hogy aki kiszabadítja, legyőzve a sárkányt, az megkapja a lánya kezét és fele királyságát. megtért a konda bebocsátásra vár disznó üres a pajta sehol a kisded a gazdának hűlt helye a halál döglegyei Standovár Ágota akkor is, kitart a nyár c. írása alapján sárgára kéne festetnem ma még nem ettem sárga uborkasalatát ülök a konyhaszekrény tetején hogy más ne értse Meglökték. Nem mozdult. Újra lökték. Minden apró részecskéje tiltakozott. Megdermedt. Szétnézett. Az ősz már hidegen simított a fák ritkuló hajába. A földeken, a megmaradt barázdanyomokat egymásba fonta a rajtuk áthaladó emberek talpnyoma. Messzebb, már homályba futó távolságban, házak sora állt. A hajnali fény belederengett a háztetők cserepeibe, megrajzolta a kémények vonalát. A falu szélén, a többi háztól távolabb, magányos épület áll. Kopott a mész a falakon, az udvarban bokasimogató gyomszőnyeg. Kupacokba sodort rozsdás leveleket dédelget a csapzottan lógó tyúkháló, alatta macska ül. Félszemű, szürkésfekete állat. Lassú mozdulatokkal mosdatja magát, néha körülnéz, sárga szemét a házra veti. Nem bízom az idegenekben, A bátorkodón átkotort átláthatatlan átfogót, ha A tökéletlenség harmóniáját bámulom: mocskos ablaküveg, letépett plakát, tökéletes hátteret biztosítanak egy készülő archoz. Ül, sminkel, narancsszínű rúzst tesz a szájára. A metró utasai bámulják. Narancsillatot hallucinálok. A nő apró mozdulatokkal viszi fel arcára a púdert. A nyitott tégely az ülésen hever, egy erősebb fékezésnél leeshet és darabokra törhet.
Anyám élete nagyanyám halála után esett szét végleg. Skizofréniája ezután átvette az irányítást az elméje felett. Fiatalasszonyként egyszer narancsot kívánt. Azt mondta, addig megyünk, amíg pult alól nem tud szerezni. Jártuk a boltokat, én egyre fáradtabb lettem, ő egyre lelkesebb. Csillogott a szeme, feltüzelte a kihívás, hogy a hetvenes évek elején déligyümölcsöt szerezzen. Narancsot végül a piacon kaptunk az egyik ismerős kofától. Barna papírzacskóba tett két éretlen példányt a fél kiló csiperkegomba alá. Anyán még ekkor sem mosolygott, pedig azt mondta, boldog. Hazafelé az egyik üzlet kirakatában meglátott egy merész szabású selyemruhát. Sínen vagyunk Nekem mindig egyből jön a villamos. A kultúrnagyúr
A kultúrnagyúr valamikor költő volt, de most boldog, a kettő között nagy különbség van, a költő kérdez, a költő szenved, a költő kételkedik, a boldog ember sosem kérdez. A boldog ember – mai fogalmaink szerint – kertet ápol, szörfözik, golfozik, borkultúrát teremt és megbecsültséget – magának. A boldog kultúrnagyúr nagyon boldog volt, semmi sem zavarta boldogságát, sose gondolt már azokra, akik költészettel, vagy – kevésbé méltóságosan – a szavak erejével próbáltak előbbre jutni. Semmit sem tett értük, amíg tehetett, de ez így van jól, csak egy kétezer éves kultúrát készültek a szemétbe dobni, ugyan mit számít ez, ha a párt hatalma megmarad. A párt hatalma ugyanis nem ezen a kétezer éves kultúrán alapszik, a párt hatalma önmagán alapszik, fenntartásához szükségesek ugyan szavak, de ezek egészen egyszerű szavak, s ezt a kultúrnagyúr nagyon jól tudta, mindössze kétszáz szót kell használnia a pártnak, többet nem, ennyit ért az az alsó nyolcmillió, akit megcéloztak. Talált Blanchot – papirusz1 a lényeg: a magány mint hiány egyszer csak ott van veled & mint lételemed mintha az emlékezeted lenne a nyelv amit elsiettél korábban és fontos volt …vonat érkezik, vonat indul. Emberek jönnek, mennek. Valahonnan valahova. A menetrendtábla előtt kisebb tömeg. Beszélgetnek, közben félszemmel lesik, ahogy a kijelzőn fürgén peregnek a betűk, számok. Most? Nem. Még mindig nem. Késik. Tíz percet, húszat… Izgatottak, türelmetlenek. Némelyikük az utazótáskájára ül. A földre. Fiatalok. Derekukra kötött pulcsi, széldzseki. Hátuk mögött, egymás kezét szorongató idős pár. A férfin vastagkeretes szemüveg, sötétbarna kalap. Az asszonyon térdig érő, kissé kopott, szürke átmeneti kabát. Mentaszínű sál. Időnként szellő érkezik a vágányok felől. Zöld lángnyelv lobban − ernyed. Baloldalt, a büfé mellett falatozók között galambok toporognak. Egy jókora fekete-fehér körültáncol három szolidabb színű kisebbet. Eredménytelenül. A többiek inkább a begyüket töltik. Elegem van, kikészítenek, Mégse fogok meghalni, tetvek! Negyven éves vagyok. Ezt angolszász nyelvterületen nem kell elmondani. Sőt, senkit sem érdekel. Az önéletrajzból úgyis kiderül. Annak, aki tud számolni. És annak is, akinek van szeme. Bár jól nézek ki, és akár egy egész délutánt letagadhatnék, a korom megállapítható. Csak rám kell nézni. Vannak hibáim. Anyám szerint mit játszom magam. Fiatalabb már nem leszek, a melleim sem egyformák. Fogadjam el. Alkudjak meg. Az élet ilyen. Szar. Meg igazságtalan. Egyszer van csak szerencséd. Amikor a magas, jóképű, okos és gazdag férjnek valóval találkozol. Aztán, ha eltoltad, nézheted. Mert természetesen csak Te tolhatod el. A macska te úgy sakkozol, én úgy sakkozom, a túlélők engem szeretnek jobban. Veronka nem lát. Pontosabban, az ő szavával: már nem nagyon jól lát. Ami annyit tesz, hogy nem vak, elég erős nappali fényben a saját világának kisebb-nagyobb tárgyait fölismeri, a kapun túl pedig ritkán merészkedik. – Már vártalak, kedves – mondja, de hangjában nincs szemrehányás –, Piroska mondta tegnap, hogy látott a buszon. – Hétfőn délután jöttem, de akadt dolog a ház körül, amit rögtön el kellett igazítanom – felelem, s közben próbálok a szemébe nézni, de híres porcelánkék szeme tompán fénylik csak, üresen elnéz valamerre a vállam fölött. – Aztán meghoztad-e? Kiteszem elé az asztalra előbb a selyempapírba tekert palackot, aztán mellé, keze ügyébe a virágmintás kézkrémes tégelyt is. Óvatosan nyúl érte, lecsavarja a tetejét, fölhajtja a műanyag védőhártyát, mutatóujja hegyével fölvesz kevéske krémet és bal kézfeje hátára keni. Lassan dörgöli körbe-körbe, közben orrához emelve kedvtelve, elégedett mosollyal szagolgatja. – Illatos – mondja, értésemre adva ezzel, hogy jó szívvel fogadja kialkudott ajándékomat. Elmémből érdesen jönnek a szavak, Czesław Úgy képzelem Mondjuk azt, hogy D. Nevezzük így. 185 cm magas. 56 éves. Negyvennégyes cipőt hord (szürkét soha és semmiképp), reggelire hét napból ötször pirítóst eszik lekvárral (na jó, kesernyés dzsemmel), egy héten egyszer szalonnás rántottát. Napközben semmi, este azonban két helyen, kétszer vacsorázik. Az egyiken muszáj, a másikat viszont ki nem hagyná. Rövid idő alatt hízik öt kilót. Ezen elgondolkozik. Azóta otthon este nem eszik. Anyja, K. és apja, L. eleinte példás együttműködésben nevelték őt. A szülők három évig voltak boldogok. Milyen szomorú, hogy éppen erre a három évre nem emlékszik, gondolta D., nem emlékszik, hisz nem emlékezhet, onnan még nincs emlékezete. K. és L. a három év leteltével udvarias viszonyra cserélte be a szenvedélyes szerelmet, melyben D. fogant. A külön töltött órák szaporodtak, de példás, tapintatos együttműködéssel kezelték halmazaik közös metszetének egyre soványodó jelenét. Mint egykor a legkisebb fiú Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú, Aggódva markolja hamutarisznyáját, Hány fivére próbált előtte szerencsét? Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú, 
|
