VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Farkas Molnár Péter: Madarak röpte
„Ablakba mécses. este, meleg szobában, Néhány pillanatra csak...”
Apai nagyszüleim egy tanyán éltek sokáig, Hajdúdorog és Hajdúnánás közt, pontosan félúton. Aztán a termelőszövetkezet megvásárolta a két kis magyar holdnyi területet, amelyen tanyájuk állt, a fákat kivágták, az épületeket elbontották. Kivágták a kövesúttól a porta bejáratáig vezető jegenyesort is, majd beszántották, „termelésbe vonták”, a mintegy ezerkétszáz négyszögölnyi területet. Nagyapám, a tanyáért kapott pénzen házhelyet vett, bent, a faluban, aztán minden megtakarított pénzükön, meg persze szövetkezeti hitelből, új házat épített. Magyarán: „a közösségi érdeket fölébe helyezte az egyén érdekének”, így biztosítva, az életük végéig tartó tisztes szegénységet. Az új háznak helyet adó utcában lakott egy testvérpár, nagyjából egy korúak lévén, hamar összebarátkoztunk. Hol ők ettek nálunk ebédet, hol én náluk. (Nem tudom, ma hogyan van ez faluhelyen, akkor ez volt szokásban. A felnőttek, ki-ki a magáéban, az aprónép meg, ahol megéhezett.) Persze, a házba ritkán jutottunk be, nekünk a tornácon tálaltak, zománcos fémtányérba. Az nem törött el, ha leejtettük, ami megesett néha. Egy alkalommal mégis bemehettünk a konyhába - talán hideg volt, esett, nem emlékszem már. A nagy konyhából beláttam a behajtott spalettákkal hűvösen tartott szobába. A fehérre meszelt falon, szögre akasztva ruhák lógtak. Mellettük kép. Barátaim nagyanyja beterelt bennünket abba a hűvös szobába. Én a falra akasztott képet néztem. Harminc év körüli, bajszos, széles arccsontú férfit ábrázolt, komoly, szúrós tekintettel nézett a fényképezőgép lencséjébe, rövidre vágott, fekete haja hátrafésülve. A kép mellett egy fekete, vastag, durva posztóból készült rövid kabát lógott, perzsa gallérján megült néhány porszem. Fölé akasztva kalap, ugyancsak fekete. Az alföldi parasztemberek általános téli viselete volt ez, még abban az időben. Megkérdeztem, kié a kabát? - Ezeknek a nagyapjáé, ni! – bökött állával két pajtásom felé a nagymama. – Elvitték a háboruba… Nem nagyon értettem én akkor ezt. Nyolc, talán kilenc évesen tudtam persze, hogy voltak háborúk, de a szóról nekem akkor inkább Búvár Kund meg Dobó, Mekcsei, Bornemissza jutott eszembe. Megkérdeztem hát nagyapámat, pár nap múlva, vacsoránál. - Apád nem mesélt? – kérdezett vissza. S, hogy nemet intettem csak annyit mondott: - Később. Most van elég bajom… Sokáig ültünk aznap este a tornácon. Hallgattam nagyapám tempós beszédét, a „muszkárul”, „németrül”, a Donról. Megkaptam életem első, hiteles történelemleckéjét.
Rég jártam 'otthon'. Két régi barátom közül az egyik elköltözött a faluból, amely azóta már város, de másikuknál járva, a szobában ott lógott a falon a fénykép, meg az a fekete kabát és kalap. Voltam a Voronyezs megyei Boldirjevkában, és a Don kanyarulatánál fekvő Rudkinoban. Két emlékhely, katonasírokkal. Sok, nagyon sok katonasírral. Azok sírjaival, akiket már újratemettek, nevesítettek. Közel húszezer név, márványtáblákon. Nagyanyám, ha gólyát vagy más, arra alkalmas madarat látott az égen, csak sóhajtott: - Hazafelé röpül – mondta akkor is, ha az a madár nem a régi, visszavágyott, már nem létező tanya felé szállt. Ott, a Don mentén, a közel háromszáz kilométeres frontvonalon, mínusz harminc fokban, nem repültek madarak. De tudom, hogy az a kétszázvalahány ezer szempár mind felnézett olykor az ólomszínű, jéggé dermedt égboltra.
Megjelent: 2015-01-14 17:00:00
|
