Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


T. Ágoston László: Csutkaló és bordó hegedű

 

Hallottatok már a csutkalóról, meg a bordó hegedűről? Nem? Hát akkor figyeljetek, elmesélem!

Tél volt, afféle zúzmarás, ködös idő, amikor még a jó kutyát is behívják a tűz mellé melegedni. A falusi ember csak az eget nézi, dob valami ennivalót az állatoknak, aztán beül a konyhába, és nekilát kukoricát morzsolni. Iskola után a gyerekek is ott lábatlankodnak körülöttük, hisz’ kint hideg van, bent meg nem lelik a helyüket.

Egy ilyen téli napon mi is ott tétlenkedtünk Jóska barátomék konyhájában. Józsi bácsi, a nagyapja hatalmas vesszőkosár kukoricát hozott be, leült a sámlira, és elkezdte morzsolgatni.

– Hát ti miért nem mentek játszani? – kérdezte.

– Mert nincs mivel – vágott vissza a barátom.

– Nofene... – hökkent meg az öreg. – Lépni se lehet a szobában a játékaidtól, és nincs mivel?

– Ugyan, az már mind unalmas...

– No, akkor mutatok én nektek olyat, hogy szemetek, szátok eláll tőle. Ismeritek a csutkalovat? Honnét is ismernétek, amikor egész nyáron kint bujkált a kukoricaföldön?

Ezzel fölvett a kosár mellől egy jól megtermett kukoricacsutkát.

– No, látjátok, ő a Pejkó. Itt a szeme, ez a két rajta maradt kukoricaszem. Négy szál gyufából a lába, egyből a farka. Teszünk rá hámot is. Így ni, ez a spárga pont megfelel. No, hogy tetszik?

Bizony nagyon tetszett. Hát még amikor huszárt is tett rá csuhéjból!...

– Józsi bácsi! – fordultam hozzá. – Hadd csináljak én is csutkalovat!

– Csináljatok csak, amennyit akartok – mondta nevetve. – Tele van a padlás kukoricával. Aztán majd megnézem, melyikőtöké lesz szebb.

Nekigyürkőztünk, kiválogattuk a legszebb, legformásabb csutkákat, és olyan szép paripákat csináltunk belőlük, hogy szinte fölnyerítettek. Nekem két fehér lovam is volt.

Egyszer csak térült-fordult Józsi bácsi, s látom ám, hogy egy leveleitől megkopasztott kukoricaszárat farag a bicskájával, amit mifelénk bordónak neveztek.

– Hát ebből mi lesz? – kérdeztem tőle. – Csak nem vályú a lovaknak?

– Az is lehetne, de nem az lesz – mondta hamiskásan mosolyogva. – Olyan ízt választunk, amelyik be van horpadva. Óvatosan fölvágjuk a két szélét, aláteszünk egy kis pöcköt, és már kész is a bordó hegedű.

– Szól is, Józsi bácsi?

– Magában nem, de ha kettőt csinálsz belőle, aztán a húrját megnyálazod a nyelveddel, akkor szól.

És tényleg szólt. Igaz, csak valami halk, nyekergő hangon, de az én hegedűm volt. A magam készítette, csodálatos bordó hegedű.

Mire elkészültünk vele, alaposan besötétedett, jött értem nagyanyám.

– Ejnye, kisfiam, miért nem jöttél haza egész délután? Fönntartod a Józsi bácsiékat!

– Dehogy tart fönn, szomszédasszony! Egy egész ménest öszefabrikáltunk itt hármasban, meg egy zenekarnak való hegedűt...

Nagyanyám is megcsodálta a csutkalovaimat, meg a bordó hegedűket, aztán szépen beleraktuk a kötényébe, és hazavittük. Ezek lettek a legféltettebb játékaim.

Hanem a gyerekember már csak olyan, hogy előbb - utóbb minden játékát megunja. Velem is ez történt. A csutkalovaim, meg a hegedűim napokig ott hevertek az udvaron, amíg csak az udvarsöprögetésnél a szemétdombra nem kerültek. Volt is nagy sírás-rívás, amikor legközelebb játszani akartam velük, de már nem voltak sehol.

Hogy megvigasztalódjak, apám igazi hintalovat csinált nekem a műhelyben. Olyat, amelyikre rá is lehetett ülni. Meg azt is megengedték, hogy levegyem a szekrény tetejéről a féltve őrzött hegedűt. Nem mondom, ezek is érdekes játékok voltak, de egyik se tudta helyettesíteni a magam készítette csutkalovakat, és a nyekergő bordó hegedűt.

  
  

Megjelent: 2015-01-17 17:00:00

 

T. Ágoston László (1942 - 2017) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.