VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
T. Ágoston László: Csutkaló és bordó hegedű
Hallottatok már a csutkalóról, meg a bordó hegedűről? Nem? Hát akkor figyeljetek, elmesélem! Tél volt, afféle zúzmarás, ködös idő, amikor még a jó kutyát is behívják a tűz mellé melegedni. A falusi ember csak az eget nézi, dob valami ennivalót az állatoknak, aztán beül a konyhába, és nekilát kukoricát morzsolni. Iskola után a gyerekek is ott lábatlankodnak körülöttük, hisz’ kint hideg van, bent meg nem lelik a helyüket. Egy ilyen téli napon mi is ott tétlenkedtünk Jóska barátomék konyhájában. Józsi bácsi, a nagyapja hatalmas vesszőkosár kukoricát hozott be, leült a sámlira, és elkezdte morzsolgatni. – Hát ti miért nem mentek játszani? – kérdezte. – Mert nincs mivel – vágott vissza a barátom. – Nofene... – hökkent meg az öreg. – Lépni se lehet a szobában a játékaidtól, és nincs mivel? – Ugyan, az már mind unalmas... – No, akkor mutatok én nektek olyat, hogy szemetek, szátok eláll tőle. Ismeritek a csutkalovat? Honnét is ismernétek, amikor egész nyáron kint bujkált a kukoricaföldön? Ezzel fölvett a kosár mellől egy jól megtermett kukoricacsutkát. – No, látjátok, ő a Pejkó. Itt a szeme, ez a két rajta maradt kukoricaszem. Négy szál gyufából a lába, egyből a farka. Teszünk rá hámot is. Így ni, ez a spárga pont megfelel. No, hogy tetszik? Bizony nagyon tetszett. Hát még amikor huszárt is tett rá csuhéjból!... – Józsi bácsi! – fordultam hozzá. – Hadd csináljak én is csutkalovat! – Csináljatok csak, amennyit akartok – mondta nevetve. – Tele van a padlás kukoricával. Aztán majd megnézem, melyikőtöké lesz szebb. Nekigyürkőztünk, kiválogattuk a legszebb, legformásabb csutkákat, és olyan szép paripákat csináltunk belőlük, hogy szinte fölnyerítettek. Nekem két fehér lovam is volt. Egyszer csak térült-fordult Józsi bácsi, s látom ám, hogy egy leveleitől megkopasztott kukoricaszárat farag a bicskájával, amit mifelénk bordónak neveztek. – Hát ebből mi lesz? – kérdeztem tőle. – Csak nem vályú a lovaknak? – Az is lehetne, de nem az lesz – mondta hamiskásan mosolyogva. – Olyan ízt választunk, amelyik be van horpadva. Óvatosan fölvágjuk a két szélét, aláteszünk egy kis pöcköt, és már kész is a bordó hegedű. – Szól is, Józsi bácsi? – Magában nem, de ha kettőt csinálsz belőle, aztán a húrját megnyálazod a nyelveddel, akkor szól. És tényleg szólt. Igaz, csak valami halk, nyekergő hangon, de az én hegedűm volt. A magam készítette, csodálatos bordó hegedű. Mire elkészültünk vele, alaposan besötétedett, jött értem nagyanyám. – Ejnye, kisfiam, miért nem jöttél haza egész délután? Fönntartod a Józsi bácsiékat! – Dehogy tart fönn, szomszédasszony! Egy egész ménest öszefabrikáltunk itt hármasban, meg egy zenekarnak való hegedűt... Nagyanyám is megcsodálta a csutkalovaimat, meg a bordó hegedűket, aztán szépen beleraktuk a kötényébe, és hazavittük. Ezek lettek a legféltettebb játékaim. Hanem a gyerekember már csak olyan, hogy előbb - utóbb minden játékát megunja. Velem is ez történt. A csutkalovaim, meg a hegedűim napokig ott hevertek az udvaron, amíg csak az udvarsöprögetésnél a szemétdombra nem kerültek. Volt is nagy sírás-rívás, amikor legközelebb játszani akartam velük, de már nem voltak sehol. Hogy megvigasztalódjak, apám igazi hintalovat csinált nekem a műhelyben. Olyat, amelyikre rá is lehetett ülni. Meg azt is megengedték, hogy levegyem a szekrény tetejéről a féltve őrzött hegedűt. Nem mondom, ezek is érdekes játékok voltak, de egyik se tudta helyettesíteni a magam készítette csutkalovakat, és a nyekergő bordó hegedűt.
Megjelent: 2015-01-17 17:00:00
|
