Keresés a honlapon:

Hegedűs János: A vegyesbolt csillaga

 

1.

 

– Művészúr, ébresztő! – rúg bele az ágyba röhögve a szolgálatvezető. – A gépészed merre kolbászol?

– Fogalmam sincsen! – azzal a Művészúr kiugrik az ágyból, amibe ruhástól feküdt be. Szolgálat alatt másképpen nem is érdemes. Egy pillanat, bakancs a lábon, másik pillanat: piros kabátba be! Elveszi a szolgálatvezetőtől a menetlevelet, majd kimegy a hálóból, és a szemközti fürdőszobában megmossa az arcát. Este nyolc óra van, sötétedik, egy órája kezdődött el a műszak, de a Művészúr, az ápoló, korábban ért be, leváltotta a társát, és amint átvette az mentőautót, és elkészítette a revíziót, máris bealudt, ahogyan azt az elmúlt hetekben minden szolgálatkor tette, ha volt rá lehetősége. Egy perc a kivonulási idő, és fél perc már eltelt.

– Szívem! – kiabál a folyosón, zeng az egész állomás.

– Menni kell? – dugja ki a fejét a Szívem becenévre hallgató gépkocsivezető a konyhából.

– Igen!

– Menetkész vagyok, elzárom a gázt! – mondja, és egy pillanat múlva tényleg menetkészen előreszalad, be a garázsba, a vacsorát otthagyva.

A peremállomás élete viszonylag nyugodt, családias. A falun lévő mentőállomás előnye, hogy kevesebb a munka, kevesebb a hülye, igaz, ha nagy baj van, akkor nagyon nagy, és a megye harmincöt kilométerre van, és amíg nem érkezik meg a segélykocsi, addig magára van utalva a személyzet. A helyzetet bonyolítja az is, hogy a tanyavilágban, az úttalan utakon, dűlőkön, bekötőutakon jó helyismerettel kell rendelkezniük.

– Akkor kocsizzunk ki! – ráadja a gyújtást Szívem, a gépész, közben a Művészúr kinyitja a garázsajtót, majd beugrik az autóba. A mentő kiáll az állomás elé. Letelt az egy perc.

– Akkor merre?

– No, kérem, azt írja a papíros, hogy át kell robognunk Palotásra, a Kisköz ABC-hez. – magyaráz az ápoló, menetlevéllel a kezében.

– Ja, ja, Hegszi cimboráé, földid… Én is mintha hazajárnék. Ilyenkor még nyitva van?

– Mit tudom én, nem járok arra! Nézzük, mit nyertünk: hasi panaszok, valami akut hasi buzulás, nem tudom kiolvasni! – morog a Művészúr, és kidugja a fejét az ablakon: – Főnök, mi a picsa ez?

– Elég zavaros a történet, egy női hang volt a bejelentő, és nem éppen a többségből való, a szokásos… Hasát fájlalta a bolt előtt a lelkem, ennyit lehetett kivenni a szavaiból. A telefonszám alapján már egy órája is telefonált, de akkor nem tudta elmondani, hol is van, meg egyáltalán, mit akar, csak dünnyögött, aztán megszakadt, én meg nem vagyok gondolatolvasó! – magyarázza a szolgálatvezető. – Majd jelentsétek, ha van valami, addig beszólok a megyére, hogy kivonultatok! Siessetek!

Szívem felkapcsolja a szirénát, és beletapos a gázpedálba, Művészúr meg válasz helyett kidugja az ablakon a kezét és int a szolgálatvezetőnek, közben meg Szívemnek dörmög:

– A faszom, hogy egy fél órát tudtam csak pihenni! Éppen azt álmodtam, hogy végre nyugdíjas vagyok…

– Ma is nyomtad az ipart? – érdeklődik Szívem.

– Egész nap betonoztam, remélem, egy óra alatt lezavarjuk ezt a menetet, mindenem fáj!

– Ja, ja, azt elhiszem! Túlhajtod magadat egyszer! Látszik rajtad a feszültség, komám, gondold meg, te sem leszel már fiatalabb! – magyarázza Szívem.

– Bassza az isten, csak az idő ne álljon meg!

– Ez a Hegszi cimbora is jól kifogta. Rájár a rúd, amióta otthagyta az asszony, mi lett a boltjával is!

– Mesélték a faluban: az asszony elment, gyereket vitt, házat vitt, pénzt vitt, adóságot nem vitt! A cigányok meg odaszoktak a kisboltjához, ez a marha meg elkezdett nekik hitelezni! – magyarázza a Művészúr, aki nem mellesleg Palotáson él, közben újra előveszi a menetlevelet, és felírja rá a kivonulási adatokat. Szívem tovább magyaráz:

– Ja, ja, mondom, én is mintha hazajárnék. Múlthéten kétszer kocsiztunk ki, de a másik váltás is nagyon mondogatja, hogy bajos lett az a környék. Kanalas mamát a kedves unoka benarkózva tévedésből úgy hasba rúgta a bolt előtt, amikor kint voltunk, hogy a kétszáz kilós asszonyság a biciklitárolóra esett, onnan gamberoltuk fel.

Közben elhagyják a falut, és rákanyarodnak a palotai útra.

– És?

– Megoldottuk a helyzetet, rutinosan. – válaszolja Szívem, közben a műszerfalat nézi. – Ha végeztünk, tankolni is kell!

– Kanalas mama, na az kemény menet lehetett! Greenpeace bálnavadászat?

– Ja, ja, ahogy mondod!

– Mi meg Magdi nénit fogtuk ki, tudod, az öreg Jakabék… Éppen a disznóólban gyengült el, vércukra nuku, hypózott, nyakig a szarban a mázsás málecka mellett, gondolhatod, mire kibányásztuk szegényt, hogy néztünk ki! Pár nap múlva találkoztam a fiával a kocsmában, rendes volt, meghívott egy sörre, minden jó, ha a vége jó! Magdi néni azóta már újra virul, nem is csodálom, öntöttük belé intravénásan a glükózt, a belgyógyászaton meg folytatták. Jó egészséget neki!

– Most sem lesz másképpen, gondolom, éppen zárt a kisbolt, valaki meg nem jutott üzemanyaghoz, és most eljátssza a nagyhalált, az oep-taxi meg ugrásra készen…

– Ingyé van! – veti oda a Művészúr. – Ami jár az jár, csak a derekam ne sajogna!

– Gyújtsunk rá! – javasolja Szívem, és kivesz a belső zsebéből egy doboz cigarettát, és oda nyújtja a Művészúrnak: – Szolgáld ki magadat, nekem néha vezetnem is kell!

– Mi a jó isten, feltörtél, öcsém? – képed el az ápoló a flancos doboz láttán.

– Ja, ja, a románoktól vettem, jó olcsó volt, és éppen annyira szar is, ezért is kínálgatom! – röhög Szívem, közben a térdével megtámasztja a kormányt, és ő is rágyújt.

– Erről jut eszembe, a múlthónapban voltunk, válogatott gárda, a tüzeseknél munkavédelmi agytágításon. Komám, a tűzvédelem mindent vitt! Jó bajtársak a tűzoltók, csak nekünk, és csak miattunk! Első dia: halálfaszában a pusztában egy felborult tartálykocsi, belebicskázva, vagy mi a faszom, az árokba, mondanom sem kell, robbanásveszélyes anyag a tartály gyomrába. A tartály előtt meg két zsebre dugott kezű bajtárs áll, cigaretta a szájukban, unottan pöfékelnek. Ha ezt látta volna a megyei kárhely-parancsnok! Szóval, mit nem szabad művelni a helyszínen? Aztán jön a másik dia, szintén csak nekünk, két bajtárs a mentőautóban, szájukban cigaretta, az oxigénpalack mellett fújják a füstöt, valamelyik kedves tüzes fotózhatta le! Persze a kollégák arca nem volt felismerhető!

– Ismerős, nekünk is mutogatták tavaly! – mondja Szívem, miközben az ablakon fújja ki a füstöt, és megkocogtatja a közte és az ápoló között álló oxigénpalackot. – Ennek meg ki lett cserélve a reduktora? – mutat a palackra. – Volt rá panasz.

– Semmi baja, csak valamelyik kopasz ápoló nem ismeri a villáskulcs használatát.

– Ezekkel a fiatalokkal csak a baj van! Az asszony?

– Kösz a kérdést, eszik rendesen, én betonozok, meg hazaviszem a pénzt, ő meg elkölti. A múltkor is, tudod, amikor az a farfekvéses szülés volt a garázsba…

– Volt híre annak az esetnek! – bólogat Szívem, közben mereven bámulja az utat. – Mesélj!

– Harmadik szülés, beszóltunk, hogy a tanyáról már nem érünk be a szülészeti klinikára, fűtsék fel a garázst, meg ébresszék fel a körzeti orvost, és indítsák el velünk szembe a megyéről a babakocsit. Reggel hat óra, és tizenkét órája vajúdott a nő, biztos, ami biztos, nem kapkodta el a mentő hívását, megvárta, míg már majdnem késő lett. Na gondolhatod, zsibbadt a fél oldalam! Veszélyeztetett terhes, kiskönyv sehol, a tanyában semmi áram, gyertyafényben szép az élet, ment a „basszná meg a kurva anyja” rendesen. Még jó, hogy a mobiljuk működött. Éppen beértünk, még ki tudtuk venni hordágyastól az autóból! A körzeti orvos idegesebb volt, mint az anyuka, én meg mindenkinél idegesebb voltam, két bébi-szettet is elhasználtunk, aztán jött a babakocsi, inkubátor, ment a sziréna, volt minden, mint a „kobra 11-ben”. Egész délelőtt a garázst takarítottuk, az asszony meg otthon sipákolt, mert programot szervezett, menni akart valahová, és kellett volna az autó, én meg még nem voltam sehol! Persze a túlórapénzt, azt nagyon szereti! Mondtam is neki a telefonba, hogy jöjjön és takarítson egy kis magzatvizet, ha nem tetszik rendszer!

– Ja, ja, ilyen ez, sipákolnak, hogy szétszakítják szőrös szánkat…

– De a főzte az... lassan már annyi…!

– Ti is?

– Rájött a dili, én két helyen húzom az igát, mellette még építkezem is, mert a múlt évben kitalálta, kiadta az esze, hogy építkezzünk, aztán most meg pánikban van! Kapuzárásos! Romantikát akar két kollégista gyerek mellett, én meg csak annyit, hogy egyszer végre jól ki tudjam magamat aludni!

– Ja, ja, nem csodálom, hogy nincsen időd semmire, az autód is nyakig sáros, majd csapasd le a garázsban, ha visszaértünk!

Közben letérnek a főútról, rá a bekötőútra, a rádió jelezni kezd.

– Csipogunk, mi a fenét akarnak? – kérdezi Szívem.

– Mindjárt megtudjuk, veszem…

– Mond bele, hogy ez nem az a rádió, ez itt nem a kívánságműsor!

– Jelentkezik nyolcvannégyes a szelektív hívásra! – szól a rádióba a Művészúr.

– Hol tart, merre jár?

– Most vagyunk a bekötőúton, pár perc…

– Rendben, siessetek, és esettel menjetek!

– Jelentem, ki vagyunk világítva, mint egy karácsonyfa!

– Nyugtáztam! És garázsajtót legközelebb ki fogja becsukni?

– Bocs, főnök, jövök megint egy kávéval!

– És két cukorral!

– Nyugta!

Művészúr visszateszi a rádiót a helyére.

– Gondoltam, hogy a garázsajtó miatt hív minket, elég lassú ma a reakcióideje, máskor még a falut sem hagyjuk el, már minden létező eszközön keresztül elkezdi nyomni…

– Ja, ja, a baszogatás, az megy! Most voltam az üzemorvosnál, elküldött a szemészetre, mert mondom neki, nem látom jól a bérpapíromon az összeget! – húzza a száját Szívem. – A PÁV az neki smafu, meg a huszonöt év balesetmentesség, aztán meg jött a laboreredménnyel, mondja, magas a koleszterin, mit szed rá?

– És?

– Mondom, szalonnát! Majdnem lerúgta a „rendszámomat”!

– Ezek azt hiszik, hogy majd parizerrel trógeroljuk a százötven kilót, össze is esnék, ha azon élnék…

– Ja, hihetetlen! Na tessék neki, van egy kis gond, kerülni kell! – magyarázza Szívem. – Feltúrták az utat a TSZ előtt szinte végig, egészen a gabonáig, hamarabb odaérünk, ha a templom felé kanyarodunk, talán két kilométerrel több, de időben gyorsabb lesz, mint itt szenvedni.

– Igen, tudom, szólhattam volna, hogy kerülni kell!

– Mint tavaly a szántásban! – vigyorog Szívem. – Mi is régen dolgoztunk már együtt…

– Régen bizony, jó pár hónapja, de most miénk ez az este, Szívem! – neveti el magát a Művészúr, majd folytatja: – Sem a bolt, sem a Hegszi cimbora nem szaladnak el, maximum a kedves bejelentő nem lesz már sehol, nem lepődnék meg azon sem…

– Ja, ja! – bólogat egyetértően Szívem, miközben elhaladnak a templom mellett, maguk mögött hagyva a falu központját, és padlógázzal mennek kifelé, a harmadik világba. Pár perc múlva az autó bekanyarodik a kisközbe. Mind a ketten bámulnak ki a szélvédőn.

– Nyomjunk egy kis kürtöt köszöntésül! – mondja a Művészúr, és megnyomja a kürt gombját, zeng az egész környék.

– Faszom, hogy vágom bele a vágom! – szitkozódik Szívem, mert az utolsó száz méternél meg kell állni, mert különben tengelyig a sárba ragadnának.

– Mi ez a sok dög? – tekeri le az ablakot a Művészúr, és kihajol. A kisköz útja járhatatlan, az ABC meg kivilágítva, tárva-nyitva az ajtaja, az ajtó előtt meg méretes korcs kutyák vicsorognak a mentőautó irányába.

– Kapcsold fel a reflektort!

A reflektorral sem jobb a helyzet, csak az árnyékok nyúlnak meg, és ami addig valamennyire látható volt, a bokrok és a fák árnyéka, és a kemény kontraszt miatt, sötétben áll. Csak a kutyák ide-oda szaladgálása az, ami tiszta.

– Nem tetszik ez nekem, de nagyon nem! – mereszti a szemét a Művészúr.

– Ja, ja, ma sem kell kiszállni az autóból. – böki rá Szívem. – Százméteres gátfutás nincs a munkaköri leírásomban, ezek a dögök meg…

– Mintha egy láb lenne az ajtóban? Hol a bejelentő? Nagy gebaszba nyúltunk, komám! – vakarja a fejét a Művészúr. – Meghívom az állomást, hogy hívjanak rendőröket, mezőőröket azonnal, meg kerítsék elő a körzeti orvost, vagy a papot, ide már komolyabb gyógypillantás kell!

– Nyolc-per-egy a nyolcvannégynek, kérem, jelentkezzen!

– Jelentkezem!

– Nyolcvannégyes Palotáson, a Kisköz ABC előtt van, pontosabban, nem tudtuk a mentőgépjárművel megközelíteni a helyszínt a sár miatt, és gyalog sem ajánlatos a bolt megközelítése, ugyanis az egész környék tele van mérges kutyákkal. A bolt ajtaja tárva-nyitva, életnek semmi nyoma, karhatalmi segítséget kérek!

– Küldöm a segítséget, ha nem biztosított a testi épségetek, ne szálljatok ki az autóból!

– Jelentem, nem áll szándékunkban!

Egy perc múlva:

– Meghívtam a rendőröket, próbálom elérni a bejelentőt…

– Rendben, nyugtázom! – teszi vissza a rádiót, és megigazítja a kabátját a Művészúr.

– Te meg mit csinálsz? – szól rá Szívem.

– Hátramegyek a vákuumvasért, és körbenézek, ha valamelyik kutya támadna, leszakítom vele a fejét! Te maradj itt!

– Hagyd nyitva az ajtót, ha esetleg futnod kellene! Ha meg seggbe harap egy kutya, rád is segélykocsit hívok, de úgy, hogy az egész megye hallja majd, hogy seggbe papizott egy morzsi! – próbál humorizálni Szívem, de láthatóan ő sincsen vicces kedvében. Miközben végignézi a visszapillantóból, hogyan nyitja ki a Művészúr az oldalsó ajtót, majd egy rövid szöszmötölés után megjelenik a vákuumvassal, feszülten egy újabb cigarettára gyújt. Letekeri teljesen az ablakot, és kihajol. Bámulja a kisboltot,és figyeli társát, halkan kinyitja ő is az autó ajtaját, hogy ugrásra készen álljon, ha be kellene segítenie.

– Ez is egy szép este lesz! – morog magában a Művészúr, miközben piszmog a sárban, a keményebb göröngyökön lépkedve. A szerencsére a kutyafalka többsége szétfut, ahogyan közeledik, és az üres portákon eltűnnek a sötét gazban, ám egy méretes fekete dög nem tágít az ajtóból, és vicsorogva jelzi, hogy ne közelebb. Annyi éppen elég is, Művészúr eleget lát. Óvatosan benyúl a belső zsebébe, és felhívja a szolgálatvezetőt a privát telefonszámán.

– Nyolcvannégyes vagyok, nagy a baj! Megközelítettem a boltot, úgy harmincméternyire lehetek a bejárattól. A boltajtóban egy lábat látok, körötte vértócsa van, azt nyalogatja egy dög, és nem nagyon akar tágítani, nem enged közelebb! A boltból telefoncsörgést hallok…

– Akkor az a bejelentő telefonja, azóta is próbálom elérni! – válaszol a szolgálatvezető. – Mindjárt érkezik a segítség!

Közben Szívem is kiszáll az autóból, és odasettenkedik a Művészúr mellé.

– Helyzet, szívem? – kérdezi a Művészurat.

– Szívem, fos. – mutat a bejárat felé.

– Zavarjuk el azt a rohadt dögöt! Hátha tudunk még valakin segíteni, szívem! – tanácsolja Szívem, és visszaiparkodik a mentőautóhoz, és kiveszi az M-táskát. Közben a falubéliek is kezdenek összeverődni, a sziréna hangja, és a kéklámpa felkeltette a környékbeliek érdeklődését. Mind a ketten nagy hanggal, vákuumvassal, és M-táskával hadonászva oda rohannak az ajtóhoz, a kutya megugrik, majd vicsorogva lassan hátrálni kezd, és amikor biztos távolban érzi már magát, megfordul, és elszalad.

A testekhez lépnek, gumikesztyűt vesznek fel, de rögtön látják, hogy túl sokat már nem tehetnek. Az ajtóban fekvő negyven körüli nő, ő volt a „hasfájós” bejelentő. Ebben nem tévedett. Mellette az alvadt vérben a telefonja. A hátán fekszik, megmozdítják, az egész testén, mindenhol sörétnyomok, a hasfala meg szét volt repedve, valószínű, hogy a kutyák tehették ezt vele, a telefonhívás után. Minden, ami a hasüregében csak volt, most félig kiszakadva, a szakadt otthonkán keresztül a kisbolt kövezetére ömlött. Egy idős férfi a hűtőláda mellett elfeküdve. A hűtőláda tiszta vér, és mögötte a fal is, és a láda falán elkenődő vér a lent fekvő alak irányába fut. A falon szintén sörétek nyomai. Az idős ember mellett meg egy gagyi szamurájkard. Egy szétlőtt fejű, pontosabban fejetlen test meg a pult mögött. Az agyállomány, és ripityára tört koponyacsontok mindenfelé. Ahogy Szívemék lépnek, csikorognak a talpuk alatt a csontdarabkák, összekeveredve a széttört üvegek szilánkjaival. Az lehetett Hegszi cimbora, ahogyan a környékbeliek hívták, a fejetlen test mellett meg egy lefűrészelt csövű vadászpuska.

– Nekünk itt már nincsen dolgunk! – állapítja meg halkan Szívem, és döbbenten a társára néz: – Óvatosan menjünk ki innen, vigyázz, a saját nyomodba lépj, ne tapossuk össze a helyszínt!

Kilépnek a boltból, falfehérek mind a ketten.

– Kérem, ne jöjjenek közelebb! – szólítja fel a sötétben bámészkodó falubelieket a Művészúr, majd újra telefonálni kezd: – Művészúr vagyok! Figyelj, főnök, hármas gyilkosság történt, az áldozatokból ketten roma származásúak, sürgősen küldjétek a rendőrséget, és sokan jöjjenek, mert gyorsan terjed a hír, pár percen belül itt lehet az egész cigánytelep, és akkor elszabadulhat a pokol!

– Vannak túlélők? – kérdez vissza a szolgálatvezető.

– Bent a boltban nem. A boltos szinte fejetlen, a bejelentő belső részei a földön, egy szamurájkardos férfi meg kilyuggatva, láthatóan nem most haltak meg.

– Hogyan történhetett?

– Ez a szerencsétlen Hegszi, úgy hallottam mindenkinek hitelezett, és már komoly baja is származott belőle. Ahogyan elnéztem a helyszínt, nagyon úgy fest, hogy a cigányok kiakarták rabolni, ő meg tett, amit tett, aztán a szájába vehette a fegyvert, és magával is végzett.

– Nem ezt érdemelte! Raktár van?

– Nem, szerencsére az nincs.

– Hogy a fenébe nem hallotta senki a lövéseket? És miért nem talált rájuk ezidáig senki, durván egy óra telt el az első, és az utolsó hívás között? – kérdezi a szolgálatvezető.

– Eléggé kihalt ez az egész környék, csak az jön be, akinek dolga van, vagy mersze, és miután egyetlen ház maradt meg, amit még nem bontottak el illegálisan az utóbbi időben, az is a kisbolt, talán ezzel magyarázható.

– Teljes hírzárlat! Bárki bármit kérdez, nem mondhattok semmit!

– Értettem! – mondja a Művészúr, és leteszi a telefont.

– És most mi lesz? – kérdezi Szívem.

– Imádkozzunk, hogy előbb érjenek ide a rendőrök, mint a népes família!

 

 

2.

 

– Már kopogott a szemem az éhségtől! Ide nekem! – hajol be a kisablakon Kovalik őrmester a hamburgerért. Az almási rendőrkapitányság egyesített, vagyis összevont járőrszolgálata vacsorázik éppen Hegyesen, a Katica Pub előtt. Hat rendőr támaszkodik a Pub utcafrontra tákolt, hevenyészett pultjára, és csendben falatoznak.

– Mi akart az ügyes? – kérdezi Kovalikot a társa, Balogh.

– Azt, hogy hagyjuk itt a vacsoránkat, és mindenestől hajtsunk át Palotásra, a mikulások nem bírnak a helybéli kutyákkal! – magyarázza, majd a szalvétába beletörli a száját.

– A Golán-fennsík-on mindig csak a baj van! Sokkoló, na az kellene oda, nem basztatnának a mikulások kétnaponta… – veti oda Balogh, közben forog, várva, hogy a másik négy társa is rábólintson helyeslően.

– A mentősöket is meg lehet érteni, ha nem azt teszik, ami az előírás, megrángatják őket! – válaszolja Szomjas főtörzsőrmester, aki az egész furcsa különítménynek a rangidős tisztje. – Uraim, be a furgonban, útközben majd befejezzük a vacsorát!

– Az RK-lapot itt ne hagyd, nem lenne jó szolgálati lapot írni a kapitánynak! – nyújtja át a pulton otthagyott tömböt Kovaliknak Szomjas.

Azzal mindannyian beszállnak a leharcolt, jelzés nélküli furgonba, és elindulnak Palotásra.

– Ha Almás felől megyünk, gyorsabban odaérünk, és letudjuk az almási járőrt is! – magyarázza Szomjas, aztán elhagyják a hegyesi körforgalmat, ott Almás felé fordulnak, a városból kivezető útra.

– Nyolc óra múlt, és már szinte teljesen sötét van! – magyarázza Balogh Szomjasnak. – Fél szemmel igazán jó az élet! – próbál a furgon állapotára utalni, ugyanis a jelzés nélküli, és igencsak leharcolt szolgálati furgon bal első reflektora megadta magát.

– Ahogy mondod, és képzeld, így leállítani valakit az út szélén a milliós autójával, hogy műszaki ellenőrzés! Tiszta égés! – válaszolja Szomjas. – De legalább a szivargyújtó az még működik! – mondja, és rágyújt egy cigarettára. – Múltkor meg az ablakmosó szart be…

– A tegnapi sem volt semmi, annyian préselődtünk össze, hogy a bicikli tolvaj már be se fért… – derül Kovalik, majd ő is rágyújt egy cigarettára. – Tiszta hülye aki nem normális, még jó, hogy a fejesek új szolgálati autót kaptak, már kezdtem aggódni értük!

– Azok sincsenek tisztában azzal, hogy mi az ábra, szarnak nagy ívben a melósokra! – dörmögi Balogh hátra a többieknek.

Balogh dörmögése nagyon is jogos, ugyanis nem véletlenül van a hat rendőr egyetlen rossz furgonba bepréselve. Hat járőr egyetlen autóban, így spórol a cég a benzinköltségen, és nem kell plusz két autót csatasorba állítani. Igaz, ha akarnának, sem tudnának, viszont ami a legfontosabb: papíron minden járőr az utcán van, csak éppen egy helyen. Nem a leghatékonyabb, de ami a legfontosabb, statisztikailag kijöjjenek a számítások odafent a fővárosban.

– Tróger járat, én mondom, az! Ennyit a tekintélyről, hogyan várunk el bármit is az emberektől, ha mi meg… – magyarázná Szomjas, ám megcsörren a telefonja.

– Igen, igen! Úton vagyunk, kell még tíz perc… Hányan? Mindenki? Jézusom… Értettem! – mondja a telefonba. – Igen! Értettem…

Mindenki Szomjast bámulja a furgonban.

– Az ügyeletvezető volt, Palotáson gyilkosság történt, romákkal, mindenestől, kint vannak a mikulások is! Már nem a kutyák a legnagyobb problémájuk! De nekünk sem! Villogjunk!

– Akkor holnap estig haza sem megyünk! – mondja Balogh, közben a sofőr, Szomjas lába mellől kihalássza a Kojak-lámpát.

– Legalább valami működik! – magyarázza, közben bekapcsolja a kéklámpát.

– Belenyúlunk megint! Én meg járhatok a bíróságra, a kis szemét Csucsó… Magyarázhatom, hogyan szerzett bordatörést menekülés közben! Hát tehettem én arról, hogy megbotlott egy fűcsomóban? – magyarázza Kovalik.

– Még mindig menned kell? – érdeklődik Szomjas.

– Mennem. Szopat az ügyészség…

– Na ez a nem semmi, mi itt vergődünk egy tróger furgonban, Csucsó meg egy rohadt kotlós miatt félholtra verte a majorban az időst, na ez a nem semmi, aztán még az ügyészségnek áll feljebb! Bármit mondunk: a rendőr hazudik, a gyilkos meg szent, na ez a nem semmi! Ezt nem írják meg az újságok! Mit gondolnak ezek? Mit kellene vinni a Golán-fennsík-ra, talán hímes tojást? – morgolódik Szomjas.

– Felköthetjük a gatyánkat, holnap egész délelőtt körmölhetünk! Elkopik az ujjunk, mire bevisszük az összes adatot a Robotzsaruba. – szólal meg Hegyközi, aki eddig mindvégig csendben ült hátul a többiekkel, és a hamburgerét ette. Balogh bólogat, majd nevetve hozzáteszi:

– Ügykezelő program címeres fakabátja! – harsogja hátra.

– Ne basztassátok egymást! – szól bele Szomjas.

– Semmi gond! – mosolyog Hegyközi. – Én szúrtam el.

A furgon Almáson keresztül robog nyílegyenesen, majd rákanyarodik a Palotásra vezető útra.

– Szép kis felvonulás, a többiek is úton lehetnek már… – magyarázná Szomjas, de újra megcsörren a telefonja. – Igen… már rákanyarodtunk… két perc! Értettem!

– Ne a TSZ felől menj be a faluba, feltúrták az egészet! – javasolja Kovalik. – A régi templom felől egyszerűbb lesz…

– Tudom, tegnap megjártuk. Nem semmi! Én mondom, csak vonzom a bajt, mindig akkor van a cirkusz, amikor én vagyok szolgálatban! Lefogadom, a többiek nem is dolgoznak, verik bent a faszukat! Ha felveszem a szolgálatot, valami mindig történik! – szitkozódik Szomjas.

– Legalább, ha ide eszi a fene a Vezéreket, láthatják… – szól hátról Hegyközi.

– Ne is mond, sajtó, meg a cirkusz! – szól vissza Szomjas. – Komolyodjunk, mindjárt megérkezünk, aki pedig nem ette meg a hamburgerét, az meg így járt!

 

A kisköz mindenfelől lezárva, környéket a kéklámpák kísérteties fénye világítja be. A helybeliek meg kordon mögé lettek terelve. Szomjasék biztosítják a helyszínt a szemlebizottság megérkezéséig, és a polgárőrség is besegít. Szerencsére, a cigánytelepről érkezettekkel nincs sok baj, csak rázzák az öklüket, meg óbégatnak. A hozzátartozókat kellett távol tartani, de őket meg a körzeti orvos nyugtatózta le, máskülönben nincsen rendbontás.

– Eléggé egyértelmű! – okoskodik a Művészúr. – A boltos kinyírta a támadóit, aztán magával is végzett. Közben a sajtót is ide ette a fene…

– Gyorsabbak, mint mi! Ez az egész már első látásra zavaros. Nem kell nyomszakértőnek lenni, hogy észrevegye az ember… – húzza a száját Szomjas főtörzsőrmester. – Na, megérkeztek a forrónyomosok, a mentős urakat most magukra hagyom!

Azzal átengedik az autót a kordonon.

– Kikérdeztünk mindenkit, kik jártak ma a boltban, és mikor, mit tapasztaltak... – magyarázza a kézfogás után Szomjas a szemlebizottság-vezetőnek. – Csak a mentős kollégák jártak bent a helyszínen, ők voltak az első észlelők, előttük meg a kutyák!

A kisboltot ellepik a bűnügyi technikusok. Előkerülnek a reflektorok is, és amíg a szakértők egy része a boltban, és annak közvetlen környékén rögzítik a nyomokat, addig mások, az ideiglenesen felállított reflektorokkal a sáros kisköz minden négyzetcentiméterét vizsgálják át. A kordonon kívül már a sajtósok is dolgoznak, percenként jelentkeznek be a híradós stábok: Rasszizmusból ölt a boltos! Aztán meg: Vér és Terror a csendes faluban! Mások meg már az ügy minden részletét tudni vélik, és tényként közölnek minden pletykát, amit a környék alkoholistái összehordanak. Utólag, egy fontos politikus közleményben nyugtatta meg a közvéleményt, hogy az országban egy rasszista támadás sem maradhat büntetlenül, és az áldozatok családtagjait a kormány kárpótolni fogja, és minden felet nyugalomra szólított fel. Eközben a jogvédők az interneten licitálták túl egymást, hogy ki is a legnagyobb letéteményese a kisebbségi probléma megoldásának, és a kirekesztés elleni harcnak, és hol a rasszista többséget fenyegették meg éppen, hogy Európa mindenről értesülni fog, hol meg az elnyomott kisebbséget bátorították, akiket jogaikban aláznak meg nap, mint nap a falvakban élő, előítéletes bolttulajdonosok.

– Kész kabaré, ami itt megy! – lép oda Szívem Balogh őrmesterhez, aki még mindig az adatokat irkálja a kordonnál.

– Az! Körmölök még mindig!

– A bajtárs is azt mondja, eléggé egyértelmű... – mondja Szívem az őrmesternek, miközben a Művészúrra mutat: – Vita támadhatott az adóság miatt, vagy eleve úgy érkeztek a boltba cigányok, hogy ki fogják rabolni, és a kard is ezt támasztja alá, és ez lett a vége. A puska meg illegálisan tartott fegyver, amit ezen a környéken nem is csodálok, aztán a tulajdonos lőtt, és miután nem volt már vesztenivalója, maga ellen fordította.

Balogh hümmög, és oda fordul Szívemhez:

– Ne haragudjanak a mentős kollégák, első látásra talán, talán így lenne igaz… – azzal hátrébb lép a kordontól, és int a mentősöknek, hogy lépjenek közelebb.

– Bizalmasan mondom el, a szakértők majd vagy alátámasztják, vagy nem, ám, amikor beléptünk a boltba, a sörétek becsapódásának nyomai nagyon mást mutattak. Ahol a boltos feküdt, onnan nem jöhetett semmilyen lövés, mert az kintről jött, vagyis az ajtóból, pont az ellenkező irányból. Kiment volna a tulajdonos, hogy bocsánat, rabló urak, kimegyek az illegálisan tartott fegyveremért, várjanak már egy percet? És hová ment volna ki? Autója nincs, a fa alatt tartotta ezidág? Vagy a szemközti üres telken a gazban? Egy kő alatt? Vagy leakasztotta volna az ereszcsatornáról? Abszurd! Aztán meg visszament, hogy az addig türelmesen várakozó rablókat pont az ajtóból puffanthassa le, hogy jól kiszúrjon a rendőrökkel, utána meg beállt a pultba, hogy magával is végezzen? Ez nem áll itt össze, már első látásra sem, és az sem, hogy a földön fekvő nő, miért kapott a hátába is, és a hasába is, és úgy, hogy érthetetlen módon ő élt a legtovább az áldozatok közül?

– Ja, ja, így már nagyon is más! – tátja el a száját Szívem. – Ott van a vérben a telefonja is!

– Meg a másik is, a pulton! – bólint rá Balogh. – Alaposan át fogják vizsgálni!

Szívem kihúzza magát, láthatóan elégedett a hallottakkal.

– Beszólok a Führernek, mehetnékem van! – mondja indulatosan a Művészúr.

Mind a ketten bepattannak a mentőautóba, jelzik a rendőröknek, hogy elhagyják a helyszínt, majd kigurulnak a sáros utcából. Művészúr telefonon szól be, privátba:

– Igen, igen… akkor az állomáshelyre… A beteg más járművön távozott… – teszi még hozzá ironikusan, de éppoly esetlen, mint az, ahogyan egy kézzel babrál egy szétlapult gyufásdobozzal, hogy végre rágyújthasson egy cigarettára.

– A gázon maradt a töltött káposzta, anya főzte, neked is jut belőle! – mondja Szívem fellelkesedve, és gázt ad. – Előbb tankolunk, aztán megvacsorázunk, és megyünk aludni, a többit majd a holnapi újságokból megtudjuk! Ezek után már biztosan nyugalmunk lesz!

Művészúr csendben szívja a cigarettát.

– Mi van, tán a te hozzátartozód feküdt ott a kisboltban?

– Nem! – szól vissza mogorván a Művészúr.

– Akkor meg ne vágj ilyen gyászos képet!

 

 

3.

 

Ugyanaznap, hajnali öt óra. Megszólal a vekker, de rögtön le is csapja egy kéz, majd a kéz tulajdonosa a fejére húzza a takarót, és befordul a sarokba.

– Még öt perc! – dörmögi a takaró alól. Aztán fészkelődik, majd felül az ágyban. Megigazítja a pizsamáját, feláll, kabátot vesz, majd kislattyog az udvari vécére. Kint még sötét van. Visszatérve feloltja a kis éjjellámpáját, és visszaül az ágyra, nagyokat ásít, és bámul maga elé. Nem kell sietnie, a kenyeres és a tejes minden másnap érkezik. Beletúr a hajába, és kimegy a konyhába kávét főzni. Bekapcsolja a rádiót, közben cigarettára gyújt. Az előző napi számlák, és elszámolások, meg korábbi bírósági papírok az asztalon, arrább teszi, és egy újságot borít rájuk, hogy ne is lássa, legalább ébredés után ne. Fél évig ment a cirkusz a válóper miatt, és a végén kicsontozva örülhet, hogy talált egy albérletet, ahol most kávét főzhet. Az asszony mindent vitt, mert annak idején az adóhatóság miatt könnyelműen ráíratott szinte mindent, azt hitte, hogy mind a ketten a családnak élnek, de tévedett. A kredencen, a kenyértartóban meg további hivatalos papírok, meg egy régi fénykép. Lefőzte a kávét, leül a kredenc mellé, és rezzenéstelen arccal bámul maga elé, majd felnyúl a kenyértartóhoz, és leveszi a fényképet. Megfordítja, olvassa egy régi barát írását a hátlapján: „Hegszinél, a Czimborában!” Visszateszi a képet, feláll, nyújtózkodik, majd kimegy a mosdóba, megmossa az arcát.

Hegszit valójában Hegedűsnek hívják, ám gyerekkorában gyorsan megkapta a „Hegszi” becenevet, de volt ő „Hege” is, aztán amikor kényszerből vállalkoznia kellett, gondolta kocsmát nyit, és az első kocsmáját nevezte el Czimborának. Tulajként, és egyben csaposként a Hegszi volt a menő név: Hegszi a Czimborában… Így ragadt rá végül. Persze a kocsma hamar bezárt, mert a fiatal Hegszi nem vette figyelembe azt a tényt, hogy ahol megnyitotta, ott már az az utca négy kocsmát is eltartott, nem bírta a strapát, bezárt, és más utcákban próbálkozott, aztán meg a környékbeli falvakban is „Czimbora” kocsmákat nyitott, és nem sokkal azután be is zárt mindegyik, mert az egy utcára jutó kocsmák száma mindenhol hagyományosan magas volt. Később újságosként próbálkozott, aztán abból jött a bolt ötlete. Egy igazi vegyesbolt, afféle jobb fajta, és végül a szatócs-bizniszben meg is állapodott. Három boltja lett, három különböző településen, és már sokan azt is elfelejtették, hogy valaha kocsmája volt, de a Hegszi cimbora megszólítás az megmaradt. Két évtizednyi kemény munka után dőlt össze az ő kis birodalma, és ahogy megy előre a korral, úgy lesz lassan minden nélkül csak egyszerűen Hegszi bá’. A felesége világot akart látni, és miután a nevén volt minden, gondolta, meg is teszi. A boltokat a volt feleség áron alul értékesítette, Hegszinek csak a Kisköz ABC maradt, ami senkinek sem kellett, ami nem is csoda. Valaha szépen ment, de aztán jöttek a roma fészekrakók, akiket Budapestről irányítottak oda, és gyorsan lerakták, amit le kellett. Az egész környék gettósodni kezdett. Hegszi boltja körül pár hónap alatt minden elpusztult. Még a helyi cigányok egy része is, akikkel soha nem volt baj, ha tehették, menekülőre fogták. Hegszi maradt.

De mit is tehetne? Kitart, mozdulni úgysem tud, és vesztére emberbarát. Így kell fel negyvenhét évesen, minden másnap picit korábban a tejes, és a kenyeres miatt, amikor meg beszerzőútra megy, havertól kér autót, és reméli, hogy egyszer minden jobbra fordul.

– Hát te éjjel nem aludtál? – mondja álmos fejjel a mobiltelefonjának. Éppen most kapcsolta be, és rögtön érkezett is egy üzenet, amit éjszaka írtak. Akármilyen rossz is az anyagi helyzete, azért a faluban a „boltos” Hegszi név még mindig szépen cseng az asszonyok körében, és Hegszi ezt pontosan tudja is. Gyorsan, mosolyogva kitörli az üzenetet, hogy ne maradjon nyoma, majd elmegy fogat mosni.

 

– Nem kell sietnie, mama, egy fél órát várhatok, majd utána zárok, el kell ugornom pár dologért, de csakis egy órára, ha elfelejtett volna valamit most, akkor úgy induljon majd vissza! – mondja Hegszi az egyik idős törzsvásárlójának.

Délután négy körül jár az idő, álmos, szürke hétköznap, de Hegszinek szokatlanul jó a kedve, mindig is tisztelettudó volt, de a mai napon nagyon kitett magáért, hosszú hetek óta nem látta egy vevő sem ilyennek.

– Hozassak valamit holnapra magának, Búzás néni?

– Egy kis farhát…

– Felírom!

Búzás néni tovább totyog a pult előtt, minden terméket hosszasan megvizsgál rossz szemeivel, kis cekkerének műanyag fülét meg állandóan a pultnak üti, aminek a zaja a fali óra ketyegésével, a hűtőládák duruzsolásával, és a kisrádió recsegésével vegyülve, lassan már kakofóniába megy át. De mégsem bántó, legalábbis Hegszinek nem. Aznap nem.

– Ennyi lesz?

– Ennyi, aranyoskám!

Hegszi gondosan kiírja az árakat, de nem üti be a gépbe, hanem egy vastag, zöld borítású könyvbe bejegyzi azokat tételesen. Miközben ír, hangosan mondja is a termék nevét, annak az árát, meg a végösszeget, hogy Búzás néni is követni tudja, majd beleteszi a néni cekkerébe, és kikíséri az utcára.

– Isten áldja, Búzás néni, holnap jöhet a farhátért! – azzal megfogja a rácsot, és behajtja, az ajtót meg becsukja. A pult fallal érintkező részét elfüggönyözött rész takarja, egy négyzetméter sincs, ott tárolja a privát dolgait, a falon meg egy falitükör, meg egy kopott fésűtartó. Leveszi fehér köpenyét, amit mindig visel munka közben, befújja magát dezodorral, majd benyálazza a fésűt, és megfésülködik. Aztán kihúzza magát, leoltja a villanyt, kilép az üzletből, az ajtóban elfordítja a kulcsot, bezárja, majd újra ráhajtja a rácsot, és azt is zárná, de eszébe jut, hogy nem tette ki a „Rögtön jövök” táblát, ezért újra megnyitja az ajtót, és gyorsan felakasztja azt, majd újra zár. Egész nap szórakozott volt. A kerékpártárolóból, ami nem jelent más, mint a bolt előtti akácfa, meg a keresztben rászerelt hosszú, rozsdás vascső, kitolja a kerékpárját, amit kölcsönbe kapott, mert az elmúl húsz évben autóval járt, és fiatalosan felpattan rá, és megindul a járdán, mert a földút a sártól járhatatlan. Átsuhan a faluközponton, mint valami kamasz, merészen veszi a kanyarokat, néha egészen félelmetesen bedönti a kerékpárt, majd a faluból a kivezető útra teker, ami fel van túrva. Egy sávban lehet csak közlekedni, ám a munkagépek által vastagon felhordott sár az, ami miatt igazán bosszantó, de Hegszi nem zavartatja magát, beletapos a pedálba, majd a TSZ mögött, a régi istállóknál lekanyarodik a földútra, ami az istállók mögé vezet, óvatosan körbenéz, ki láthatná meg, és aztán el is tűnik.

 

– Tinti bátyám, magának meg minek az a nagy kard? Mindjárt zárok, tán engem akar beleszeletelni a hentesáruba? – neveti el magát Hegszi, ahogy meglátja az öreget az ajtóban, kezében karddal.

– Onokám az, most vettem el tőle, ezzel ment volna a faluba a nem normális! – mutatja az öreg.

– Meg van még a bor, járt ma itt a Tinti néni, csípős volt a nyelve, de nem szóltam neki, nehogy magának baja essen, vagy a bornak, vigyáztam rá, bátyám! – azzal Hegszi elővesz egy palack házi bort a pult alól, amit még délelőtt az öreg tett be megőrzésre.

– Útközben majd szopogatom! – ragyog fel az öreg arca. – És kellene, ha már itt vagyok, dohány, csak az ürügy miatt…

– Egy csomag dohány… Még valami?

– Ezért a kardért mit adna?

– Ne tessék viccelődni, nincsen annak értéke, még füvet sem lehet vele vágni, ahhoz meg túl csúnya, hogy a falra akasszam dísznek. Jó lesz az még magának, ha hazaér a borral! Vagy a kóbor kutyák miatt!

– Az onokám, a nem normális, mondom, elvisznek, mint az apádat! – panaszkodik az öreg.

– Hülye egy világ! – bólint rá Hegszi.

– Az! De nem mert visszaszájalni!

– Melyik volt?

– A Párnó! De a Csita se különb…

Eközben Hegszi telefonja jelez: új üzenete van. Ránéz a kijelzőre, elvörösödik, majd az öreghez fordul:

– Amikor még élt a vajda, rend volt!

– Rend! Megemelte a botját, és minden purdé tudta a dolgát! Ezek meg mint a vadak, akiket meg idetettek a nyakunkra…

– Nem félnek ezek az Istentől sem! – csóvája Hegszi a fejét.

Közben nyílik a kisbolt ajtaja.

– Csókolom, Elvira, éppen időben, mindjárt zárok!

– Hús van?

– Hát éppen akad, de nem lesz már túl késő a főzéshez?

– Máma már igen, az SZTK-ba visznek holnap kötéscserére, meg az idegbe’, hogy gyógyszert írassak, ki tudja, mikor hoznak vissza a szállítók, ne utána kelljen, az uram meg…

– Akkor nézegesse! – szakítja félbe, majd telefonálni kezd:

– Még bent vagyok! Igen… Idulné jött most, és Tinti bácsi, aztán zárok. Várj, egy pillanat! Mindjárt visszahívlak!

Leteszi a telefont, és a hűtőhöz megy:

– Azt pont nem ajánlanám, Elvira asszony! – mondja, és kiveszi az asszony kezéből a húst, majd belekotor a hűtőbe, és előkotor egy másikat, és amaz mellé teszi.

– Hát most baj?

– Asszonyom, amit kivett, annak szép a csomagolása, amit meg én vettem ki, annak meg jó az íze! Nézze, itt az írás!

Idulné a csomag fölé hajol, és úgy tesz, mint aki el tudná olvasni a feliratot, ekkor kapcsol Hegszi:

– Ez a hús, ez nálam is új, most hozták ezt a terméket, ide rá van írva: MADE IN EU. Ez azt jelenti, hogy szart sem ér! Akkor kell venni, ha már nincsen más! Amit én vettem ki, az meg Hegyesről való, Sovány Pistától, az ő telepéről származik, és garantált a minősége, és még olcsóbb is! Csak jót akarok, magának, Tinti bácsi, ugye?

– Hegyesi a jó! – bólint rá az öreg, és meghúzza a bort, majd visszadugja a parafa dugót.

– Nézze, ha jó tésztákat is akar a holnapi pörköltbe, ezen a polcon csak a mi tésztáink! – magyarázza tovább, majd visszamegy a pulthoz, és újra felveszi a telefont, és tárcsázni kezd.

– Mond ki! – szól bele egy női hang.

– Vevők vannak! – motyogja bele Hegszi.

– Csodálatos voltál délután, drága…

– Köszönöm!

– Nyugodtan beszélhetünk, úgysem tudják az emberek… – bíztatja a női hang.

– Azért…

– A férjem miatt?

– Igen!

– Ma találkozhatunk!

– És ő?

– Egész nap ott téblábolt a ház körül, de azt se vette észre, hogy elmentem egy órára, és azt se, hogy visszajöttem! Nem is mondtam…

– Értem! – szakítja félbe a nőt.

– Szédülök, ha magunkra gondolok! Te nem?

– De!

– Imádom, hogy ennyire sejtelmes vagy, ezek az igenek, meg nemek!

– Igen!

– Beléd szédültem, kincsem!

– Én is! Tartsd, valaki most érkezett, és pont amikor zárnék, még kint van az ajtó előtt…

– Biztos kéreti magát, csillagom!

– Igen!

– Ha bezártál, szólj, megyek hozzád, ahogy besötétedett, én leszek a legszebb vásárlód…

– És ő?

– Akartam mondani, de teljesen megszédítettél, éjszakás lesz, és most hamarabb indult, csillagom!

– Igen!

– Mi igen? – kérdezi a nő.

Hegszi halkan belenevet a telefonba:

– Hát a csillagom…! A vegyesbolt csillaga! De most leteszem, mert így az életben nem végzek!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-02-11 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.