Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

T. Ágoston László: Ha a mesék találkoznak…

 

Jancsi és Juliska elindultak az erdőbe gombát szedegetni, hogy az édesanyjuknak legyen mit főznie ebédre. Az erdő azonban nagyon sűrű volt és sötét, ezért a gondos anyuka jól megrakta a kosárkájukat kenyérmorzsával, meg mindenféle apró maggal, hogy mentükben hullajtsanak el néhány szemet, hogy jöttükben rátaláljanak a haza vezető helyes útra. Amint mentek, mendegéltek, és szorgalmasan hullajtgattak, lépésről lépésre sűrűbb lett az erdő, és a sötétség is nőttön nőtt. Mondhatni, hogy fától fáig ért.

─ Te, Jancsika ─ mondta Juliska a bátyjának elcsukló hangon ─ én már alig látom a fáktól az erdőt. Azt javaslom én neked, hogy szabaduljunk meg ezektől a maradék magoktól, szedjük tele a kosárkánkat laska gombával, mert az sokkal szaporább, mint a csiperke, aztán húzzunk haza a jó édesanyánkhoz, mielőtt ránk szakad az este.

─ Nem addig a’, kedves húgom ─ válaszolt a bátor levente. Tudom én, hogy a gonosz boszorkány azt szeretné, ha szó nélkül fölülnénk a sütőlapátjára és mi lennénk a vacsora az ünnepi asztalán. Csakhogy az én szemem éles, mint a damaszkuszi szablya, és a karom erős, akár a Petró-dollár. Ezt a mesét én írom majd helyette. Megyünk tehát egyenesen keletnek, ahonnét a nagy hun vezér, Attila jött. Hát nem látod ott a síkon távolban azt a cukorsüveg palotát? Nem érzed a kolbászkerítésen átsuhanó szellő füstölt disznóság illatát? No meg a mézeskalács házikó melegét?

─ Érzem én, ha te mondod, érzem. A folyót is látom, amelyik mézzel és tejjel teli, csak azt nem látom, merre sodorja az ár azt a kis házikót, amelyikből az édesanyánk integet. Hiába no, sűrű a köd a mi völgyeinkben…

─ Rá se ránts, kishúgom, tutajt építünk majd a fákból, és az célba repít. Megtömjük a kosárkánkat hurkával, kolbásszal, friss tepertővel, aztán beállítom az elhajlás mentes iránytűmet, és már suhanunk is a vámszabad tutajomon a boldogság harsányzöld szigetére.

Addig tömték, tömögették a kis kosárkájukat, mígnem a vasorrú bába, akinek világbajnok szaglása volt, kiszagolta, hogy lopják a kerítést, törik a mézeskalács házikó grilles cserepét, és lassacskán csordogál be az eső. Így fohászkodott hát magában a kemencepadkán szenderegve:

─ Hinnye, a jó édesanyátok… mindenit! Azt még csak elnéztem, hogy mindent elloptok, ami fém. Azt is megértem, hogy elfogy az erdőmből a fa. Végtére is gyúlékony anyag, de hogy már a kolbász sincs biztonságban tőletek, meg a sódart is a hátatokra veszitek, az már a mesében is durva! Majd jól oldalba lesztek rúgva! Gyertek csak ide az ólba! Meghizlallak benneteket közmunka abrakon, hogy ki se fértek majd az ablakon, aztán a piacon kimérem a kolbászotokat.

No, de a mi Jancsinkat se fenyőfából faragták! Amint bejelezte a gps, hogy gáz van, jól fejbe csapta a banyát egy jól fejlett hátsó sonkával, és elkezdett futni visszafelé. Az iránytűt elejtette, iszkolt hát a magok mentén. Juliska meg úgy gondolta, ő még kiskorú, majd csak hazaviszi valamelyik cukros bácsi. Csakhogy a magok is elfogytak egy idő után, és ott állt Jancsika előtt Hamupipőke a madaraival.

─ Hát te mit keresel itt, kislány, ahol a madár se jár? ─ kérdezte János.

─ Már hogyne járna ─ ocsúdott föl a magválogatásból az üvegcipős. ─ Nem látod, mennyien segítenek nekem? Te vagy-e a herceg, aki majd engem feleségül vesz?

─ Dehogy vagyok én herceg ─ mondta Jancsika egy hosszú szál kolbászt lengetve. ─ De ha az lennék, akkor se kellenél. A fene akar megnősülni ilyen vészterhes időkben. Előttem az ismeretlen, mögöttem a vasorrú bába… Neked is jobb, ha szingli maradsz. Hanem a magvaimat jól föletetted, most főhet a fejem, hogy jutok haza az én jó édesanyámhoz, aki már napok óta főzi az ebédet a jéghideg lábosban.

─ Egyet se búsulj, én kedves lovagom!─ mosolyodott el Hamupipőke. ─ Majd hazakísérnek a törpék. Tudod, van egy barátnőm, ő a Hófehérke. Ő is időtlen idők óta várja a királyfit, de csak akkor jön el érte, ha a gonosz boszorkány megeteti a mérgezett almával. A banya viszont eddig veletek volt elfoglalva. No, meg hol lehet ebben a sűrű, sötét erdőben piros almát kapni? De az is lehet, hogy a törpék még mindig a bányában dolgoznak. Akkor meg szólhatok a Piroskának, hogy adja kölcsön a vadászt. Vagy inkább a farkast akarod? Válogathatsz kedvedre, kedves lovag.

─ Végy levegőt, kedves, mielőtt megfulladsz! ─ sóhajtott föl János. ─ Nekem tök mindegy ki vezet ki ebből a slamasztikából, csak lehetőleg ne kelljen elvenni a királyok lányait. Hanem, látod, most jut eszembe ─ csapott a homlokára ─, hogy volt a mi kis kosárkánkban két szép piros alma is. Csalinak szántuk a vasorrú bábának. No, ha ez mégis a vasmarkába jut, biztosan elemészti vele a te Hófehérkédet. Jaj, de sajnálom szegényt!

─ Sose búsulj, kedves János vitéz! ─ mosogatta a lány a patakban a szennyesét. ─ A törpék minden gondot megoldanak. Úgy leejtik azt az üvegkoporsót, hogy rögtön ripityára törik, és egyből kiköpi a lány az almacsutkát. Sőt, még a nagymama is kibújik a farkas hasából. Addig meg a vadász nyugodtan hazakísérhet a herceg paripáján. Akár meg is patkoltathatja közben, hogy az ezüstpatkóval lerúgassa az arany csillagot, amelyiknek a fényénél a csillagszemű juhász el tud igazodni az élesre fent kaszák között.

Mentek, mendegéltek, Jancsi és az udvari vadász, mígnem a széles orosz sztyeppére értek, ahol a hófehér kérgű nyírfák árnyékában balalajka húrját pengeti a szellő. A folyónál állt Dunnyuska, Dunnyuska, de Dunnyuska. Sűrű az erdő, Nap sose járja, nem szól benne csa-ha-lo-ho-gány. Hát ha éppen az nem is, de az erdő szélén, ahol a nagy orosz medve csámcsogja a málnát, apóka éppen a répatermést gyűjtögette halomba. Az udvari vadásznak szeme-szája elállt a csodálkozástól. Csak nézte, csak nézte, ahogy húzták. Apó húzta, anyó húzta, Katyusa hosszú szoknyácskáját még a kiskutya is húzta, mégse mozdult ki a répa.

Szerencsére az öreg halász a kék tenger partján éppen egy aranyhallal egyezkedett, amelyik mindenáron vissza akart menni a vízbe. Végül sikerült is megegyezniük három kívánság teljesítésében.

─ Megsajnáltam szegény apókát ─ mondta az öreg halász. ─ Hadd húzza ki az a ványadt répáját. Egy kívánság nem a világ. Az asszonynak legyen fényes palotája tízezer szolgával. Hisztizzen velük! Mit kívánhatnék magamnak? Szerény ember vagyok, megelégszem egy, vagy akár egy félszigettel is.

─ Attól félek, vadász uram, rossz csapásra tértünk ─ vélekedett Jancsi. ─ Mintha nem erre várná a gombát üres láboskájába az én jó édesanyám. A Dunnyuska se Juliska, meg a Kátyenka se igazi

marosszéki nótát énekel. Menjünk talán arra, ahol a száraz ágon bús gilice tubákol!

Mentek. Hanem ott meg szembe jött velük Dorothy a habos, babos tülszoknyácskájában, és ott loholt a nyomában a madárijesztő, a bádogember, meg a gyáva oroszlán. A vadásznak rögtön megtetszett a madárhangon csiripelő kislány és olyan heves udvarlásba kezdett, hogy még a bádogember szíve is megdobbant tőle.

─ Menj csak velük vadász uram ─ bólintott rá Jancsi. ─ Amíg ti az északi boszorkányt keresitek, Tom és Jerry elvezet engem a templom egeréhez. Onnan meg már egyenes út vezet az én erdőszéli zsákfalumba.

Újra mentnek, mendegéltek. Már a Nap is lemenőben volt a nyugati ég alján, amikor az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, megpillantották a hétfejű sárkány várát. A legfelső emelet aprócska toronyszobácskájában szorongott vagy három-négy meseszép királykisasszony. Ahányan voltak, annyiféle nyelven kiabáltak segítségért.

─ Majd én kiszabadítom őket! ─ állt elő melldöngetve Jerry, a furfangos kisegér.

─ Ugyan már! ─ intette le Tom. ─ Ez még egy csizmás kandúrnak is nagy feladat lenne…

─ Tartsunk hadi tanácsot! ─ javasolta a madárijesztő. ─ Én olyan furcsa grimaszt tudok vágni, hogy tőlem még a gyáva oroszán is megijed.

─ Az semmi ─ állt elő a bádogember csikorogva. ─ Az én nyikorgásomtól még az északi boszorkány is megsüketül.

─ Várjatok, itt a vadonatúj csodafegyver! ─ futott át a színen a

kengyelfutó gyalog kakukk hóna alatt egy Patriot rakétával. ─ Ez minden ellenséget legyőz. Ennek a tüzétől még a sarki jég is fölmelegszik.

─ Az én tűzokádásomtól meg az egész kerek erdő mind a négy sarka meggyullad. Kivilágosodik a legsötétebb éjszaka, és fény gyullad még a ti ostoba kobakotokban is ─ lépett közéjük nagyot dobbantva maga a hétfejű sárkány és egyetlen falásra lenyelte a rakétát. Aztán böffentett egyet és emígyen szólt:

─ Ha azonnal vissza nem kotródik valamennyi szökevény a maga meséjébe, én biz’ Isten fölfalom az összes királyfit és magamévá teszem az összes királykisasszonyt.

─ Nahát! ─ szörnyülködött az udvari ember. ─ Ezt tiltja a nemzetközi egyezmény! Ezt jogi nyelven előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel elkövetett nemi erőszaknak hívják. Nem beszélve arról, hogy van köztük kiskorú leányszemély is. Ez mind a terhére írandó. Tudod, mennyi lehet ennek a fegyházban letöltendő büntetési tétele?

─ Majd legközelebb elmeséled ─ mondta a sárkány kissé morcosan, és egyetlen kézlegyintéssel hazasegítette. ─ Ti meg ─ fordult a többiekhez ─ húzzatok a sunyiba, míg föl nem támad az északi szél, és föl nem szítja a harci lángomat!

Mit volt mit tenni, elindultak. Szépen, libasorban, mint a vadludak, csak gágogás nélkül. Jancsi is megkereste a nagy tolongásban az ő vasorrú bábáját, fölültette a péklapátra, és kimért, lassú léptekkel, nehogy észrevegyék a félelmét, elindult vele a kemence felé. De amikor a hétfejű sárkány elfordult, csak mutatott neki egy jó nagy fityiszt.

  
  
 

T. Ágoston László (1942) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.