Csengődi Péter versei (Pánik, Régi szerelmek, szúnyogok, Szívoszlopok)
Pánik
Újhold,
felhős égbolt,
árva csillagok.
Fél szobára elég
gyertyafény,
égett gyufa szaga.
Lemosom a tűzfoltot,
leporolom a sebeket,
hegeket magamról,
lepöckölöm a szemölcsöket,
az anyajegyeket,
átlagosra gyurmázom az arcom,
a testem.
Nem lesz rajtam
semmi különös.
Pont így leszek olyan,
mint senki más.
Az egyetlen semmilyen.
Elfújom a lángot,
összerántom a függönyt,
leengedem a redőnyt,
felöltözöm,
álarcot húzok a sötétben,
köntöst öltök magamra,
paplan alá bújok,
fejtetőig takarózom.
Kilóg,
fázik a bokám.
Gondolatban lemetszem
a kiálló részeket.
Régi szerelmek, szúnyogok
Új ősz született, így kilenc hónap után;
lassan lecsengenek az átforrósodott esték;
koraérett vadgesztenyék fröccsennek szét
a társasházi udvar betonjára hullva.
Az erkélyen üveg-erdő közt avar a szilánk;
az asztalon egy bontott sör néz magányosan körbe,
hagyom hogy szép lassan magában romoljon meg,
fekve a nyugágyon, ahol kinnhagytam magam.
Újra hallom a mutatós óra ütemét;
most már nem kell elnyomnom a zajokat,
amik visszhangoztak a koponyám falai közt;
elalvás előtt a televíziót is lekapcsolhatom;
belső világomra végre csend borult,
és lágyan simogat kihalt tájaim nyugalma.
Csak néha-néha mar belém
egy-egy régi emlék rólatok.
Szívoszlopok
A szívem egy szürke panteon,
üres, mégis az otthonom.
Egyetlen, tágas szobája
minden restaurált bája.
A szívem egy szürke panteon,
nincs benne csend, csak nyugalom.
Oszlopait, mint az inda,
a város zaja körbefonta.
A szívem egy szürke panteon,
lüktet a fala, a szívizom.
Megjelent: 2016-01-10 08:00:00
 |
|
Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja
A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója. |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
