VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Batári Gábor: Részlet Pszichőfi, a lírai én verses betétekkel kiegészített életrajzi regényéből
Az ezúttal következő négy verset a Vakondösveny, minőt a littera túra nevű patinás irodalmi lap tematikus felhívására nyögte ki magából, mint Mátyás bús hadától egykor nyögtek, na majd mindjárt megmondom kicsodák.
Ballada az Özönvíz Világnapjáról és a néniről, aki nem Utnapistim-Úm’napisti-Utana’Istim
A néni leült. Az arcára kiült, hogy leült.
A néni felállt, arcába görcs állt, az eső meg elállt.
Arcidegzsába. Kínzó, ha bába, vasorrú s kába,
a görcs gazdája. Világnap, Világnap olvasta a világlap-
ban, melyet, mint selymet, könnyű pelyhet
kezében tartott, megvigasztalódott, szegény aszalódott,
mert újra esett
s gyakorta megesett, – Veronában ily eset, hogy újra esett.
Végül özönvíz… . Mivel azt hivé e néni-ős, ő valamiféle hős, egy árvízi hajős,
vagy mi.
Mihelyst nénink kezében lap állt, arcából a görcs kiállt. (Utasközönség kiált, vivát, vivát!
(Ahol történünk ugye a villamoson, megyénk bizony Pöst nem Moson, mivel a 47-es Pesten oson.)
Nem vagyok nai’v, tudom, hogy a néni nem veronai
hanem budapesti. Lapja volt, /a világlap/ a Hírlap, az Esti, amíg volt, s már tudható nem ő Úm’napisti.
De van lapja, benne hír: a világ napja, az Özönvíz Világnapja, mikor a világ, fonnyadó virág, víznek lesz rabja.
Nincs vízimentő-tím, se indiszkrét, se intím, mivel ő sem Utnapistím.
A világ lesz víznek rabja, ez az Özönvíz Világnapja. A világ lesz kietlen és puszta, ha a vizet senki meg nem uszta.
Lírai én Pszichőfit erre a versre a nénikől, a néniségről való tűnődés ihlette. Egyszer ugyanis munkába menet a negyvenhetesen élményei voltak, méghozzá villamosi nénikkel kapcsolatosak. Nem értette, hogy az amúgy vélhetőleg fáradt nénik, minő földöntúli erőtől vezéreltetve képesek törtetni-csörtetni mint egy T34-es, keresztül, a tömegeken egy falat ülőhelyért, úgyannyira, oly elszántsággal, hogy még (menny)országukat is eladnák, egy ülőhelyért. Mert ezek szerint bizonyos, hogy nem fáradtak, tanki avagy macedon falanxi erejű (ülő)helykeresésük bizonyítja ezt, de akkor miért akarnak ennyire megveszekedetten leülni? A nagyon toleráns Pszichőfinek semmi kifogása a nénik ellen általában, ez nem előítélet vagy hátrányos néni-megkülönböztetés, mert későbbi írásaiból napnál fényesebben kiderül, hogy szerinte vannak jó nénik is. Ekkor bátorodott fel Pszichőfi, hogy megírja a Néni, akinek bácsi feje van kezdetű költeményét, de sajnos a műből csak ennyi maradt fenn.
Imígyen szóla Zi’Uszudra
Egy világnap 8 640 000 000 földi évvel egyenlő
Baktay Ervin
Világaink bölcs őreinek, a huszonnégy vénnek leheletét érzem rajtatok. Még a ragyogó főistenek szívét is szent félelem tölti el, ha világok feletti hatalmukra gondol, hiszen eme világ-vének életét csak világévekben mérhetni. Úgy átlátják a metafizikai végtelen, Való-via rónaságát, mint mikor a gazda vizes nagy síkra ér ürgét önteni, okos fejével biccent, mivel teljességgel átvizslathatja kalandozó tekintetét megakasztó hegy híján a horizontot, de nem remél, nem sikerülhet néki az ürgeöntés, mert ti állat- és életpártiak vagytok. De még a huszonnégy se ismerheti a metafizikum, az Igaz Igazi, Való-via minden dimenzióját, csak a Numinózum, az Abszolútum, kinek olybá tűnnek a világok, sőt Világoknak Világa, Való-via is, mint gyermeknek a szappanbuborékok, miket felfúj és kipukkaszt idővel.
Ez utóbbi kettőnél a téma a világ illetve világnap volt.
Papíros
(nem papiros)
Azt írom, ugye a papíron, hogy a pap, írom jobban mondvást ír a papom (magamat megént kapom holmi pongyolaságon pszeudo-cizella ondoláltságon, bűnös lazaságon). Valójában a lazacságon (valami vízen, hol sok a lazac ottan lakik, ama bizonyos ír pap vagyis annak egy földnyelvén honol az a kelta, csuhás vén. Nos, az éngem möggyóntatott kezembe papirost nyomott, hogy rójam arra vétkeimet, vonjam magamtúl étkeimet is, mert röstellnivalón hízok. Már őrkrampuszomban sem bízok, a hájsorvasztó, ír Whiskyben ezért mondá: iszkiriben hagyjak ott csapot, papot, radírt, tapírt, fakírt, kefirt, meg írt csak egyet becsüljek, a papírt, mire jó, rossz (meg vers) róható jaj de, jaj de megható.
a téma a papír volt.
Tokajos tábornok (a nagy tokájú Kadas Gur Eduk) nemes levének eredete
A bornak szól ez írott malaszt, Mely élő vízből sziklát fakaszt, Kősziklából hegyet sarjaszt,
Hegybűl nyertük Tokaj levét, Anyaföldbűl vérünk hevét, Úristentől hegynek kegyét.
Előszó
Írföld ős-zöld mezsgyéjén lettem én, afféle legény. Bágyadt a napkorong Asztrálhonnak egén Manapság, arrafelé, idő, kedv csak borong, na méghozzá, addigelé, mivel tündérek, tündék himbálódznak, tornáznak légi bohócnak ég s föld között, asztrális porontyok és apró szárnyaikkal takarják a korongot, az előbb említett égit, vöröset. Én meg hörpinték egy kortyot, söröset, mert mikor ezt írám pub-ban valék. Nos, ezen asztrális lények – nagy előnyük az erények – részecske-parány testükkel, karcsúságban vetekednek megannyi tűkkel, mégiscsak sápasztják a napot apró, de felette igen sok, sok, sok, ravasz kis takarásukkal. Ahogy erről pár sorral feljebb már szavalék. (Igazságtartalma száz százalék.) De jaj, hírtelen a földre pottyannak pöttöm-pille svunggal. Kitör hát rögvest a háború és bék’, mert a koboldfi manók nyakába huppan mind a tündér-tünde nép, sok koboldi nyak lőn szinte pép. Ezért harcol azóta is egymással kobold-manó és tündér-tünde, háború és a béke, ooó…, nem csillapítja borús dulakodásuk se bók, se fék. Hogy magamra visszatérjek hajhó, keszeg voltam akkoriban én is, de úgy vágytam tudást szerezni mégis tündéragyban vájkálni, holtakat belezni, leányszemmel – borsót is – szemezni. Faltam a könyveket és kövér lettem, csak ettem, ettem és egyszercsak lettem. Hogy is? Lényem Asztrállakából, kikelve ködös asztráltest magából Ulster földje zöld füvére surrant.
Itt a téma a háború és béke volt.
Fölfútt képén a borosta, Mint csiszolni való rozsda. Kocsmáros ő aranyvirág Bíborcsóktól lángol orra. Lelke mégsem óhajt borra, Snapsztól lett orrán borvirág.
Nagy az ő bánata néki, Hogy nincsen bánata néki. Dúskál őkelme a jóban, Könyvekkel teli a polca, Hogy elméje szomját oltsa, Garatja nem fürdik borban.
Valamiféle limerick kísérletei
Történt egyszer, hogy Pszichőfy szép nyugodtan sétáltatta anyukája és apukája anyakutyáját, azaz másik két kutyájuk anyját. (Erre szülei gyakran megkérik.) Ahogy ment mendegélt, a kutya hol előtte, hol utána, ahol épp dolga vagyon a parki fűben, egy kőtalapzatú pad környékén kezd szimatolgatni felettébb hosszasan, felette nagy alapossággal. Történetesen azon a padozaton üle egy vénebb asszonyszemély és egy ifjabb, előttük egy hatalmas ivadékszekér, bocs. bab a kocsi (az István a király, János a vitéz, Vak Bél’ Mátyás a király analógiájára) benne poronttyal, ponttyal (mivel halászik az aionok hercege is, mert emberhalász ő és ebben még ez a földi porondra frissen érkezett poronty sem kivétel idézet Pszichőfi egy költőtársától). Vénebb asszonyság igencsak méregeti Pszichőfit és nőstény ebét, valami megjegyzést is tesz, Pszichőfy lecsillapította: ha nagy füle is van kutyámnak, nem hallgatódzik, sőt jelentést nem tesz senkinek, jelentést nem tesz senkinek. Volt hogy társasházuknak kapujában egy dolgozó lány cipőjének sziluettjét kezdte szagolgatni a fent említett anyaeb aztán reátért volna a dolgozó lány szatyrára, de az kezdte táskás (mint idő-Derrick szeme) kacsóját emelgetni feljebb egyre feljebb ,mint a kék sugár, mintha elérte volna a karmagassági idegesség, Pszichőfi megnyugtatta a dolgozó leányt, hogy csak szagmintát vesz a kutya és hogy ez a legújabb kutatásokhoz szükséges.
Csapd hozzám elméd fiam, figyelj, most tanító beszédeket mondok neked. Én szólok Szev-Murezd El Muehil. Mielőtt szólásra emelkednék, ó, Pzsáddán és megnyitnám időktől cserzett ajkam, kérlek, tölts a poharamba az isteni nedűből, az agymenesztő Krisnály vízből. A szárazság-kígyót szárasztó Indra izzadmánya ez. Valamikor az ősidőkben történt (ó, azóta hány és hány epocha izzott bíborhamuvá, rubintüszöggé) III. Brahmszesz uralkodása alatt tán, felfogtam (remélem te is) a nem-satnyulás kelyhébe a déva(j) vezérnek a levegőégből patakokban aláhulló fenséges verítékcseppjeit, melyet a Vritrával (nem fiam, nem Vritrayval) való küzdelem szólított elő boltíves hóna alól, mégsem légből kapott értesülés ez, fiam. Gondoltam én, az akkori szeleburdi kamasz, alig kétszáz éves fővel, hátha jó lesz valamire valaha, úgy bizony jó is lett, nézd hogy cikáznak fel s alá, mint szénsavak a kristályvízben a jó-szólás gyémántok benne. Ezért ürítem poharam, hogy jól szóljak s jósoljak is. Az isteni szerencse sosem került el, mint ahogy most is öntözi a bőség őszbe vegyülő fejemet, vénülő szememet, vénülő kezemet, hisz én szerkeszthettem a kortárs költőféle, Batári gyűjteményes kötetét. Akkor ott ifjan, állig kétszáz évesen, csordultig telt serleggel kezemben egyszercsak lábaim előtt hevert egy hatalmas pergamen tasak képében az egész világ. Nem is sejtettem, micsoda szakralitás ért. Felvettem, hogy megnézzem, mi van benne. Meglepetésemre tartalma üresség volt. Csakhogy ám észre vettem, az állatbőr bevonatú zsák, iszák tele van biggyesztve mindenféle különös írásjelekkel, tulajdonképpen a világképlet volt rája róva, fiam. Örömömben felkiáltottam és a nagy tarisznya megnevezését harsogtam bele a nagyvilágba: Scientia szatyra, Scientia szatyra. Jelentkeztem is rögvest az univerzitásra scientia szakra. Mester, mester ne vegye tiszteletlenségnek, de meg kell mondanom, én nem Pzsaddán vagyok, hanem az a kortárs, akinek megtetszett szerkeszteni a gyűjteményes kötetét s most épp a szubtilis Pszichőfi, a lírai én életén és munkáin dolgozom s most oda érkeztem benne, hogy a hírneves Vogüssen báróról kéne hozzá némely adat. Ó, fiam, fiam annyit utaztam fel s alá ama titokzatos öreg idősuhanóján, amit épp attól a Vogüssen bárótól kapott, hogy teljesen összezavarodtam, azt hittem, hogy a saját időmben vagyok s ottani tanítványomnak ülök és mesélek a régi szép időkről, nem neked, te kortárs író, megszerkesztettelek, jaj de megszerkesztettelek, édes fiam. Tehát most már elég öreg, de fiatalos IX. századi szerkesztőmtől kapott információk birtokában bátran írhatom:
Pszichőfy különös vállalkozásba kezdett, amint majd alább következendő oldalakból ki is fog derülni, ugyanis Vogüssen báró, alias de Upanisade márki, világregénye folytatását magára vállalta. Helyesebben, hogy versben és a báróval közösen viszi tovább a cselekmény szálát, méghozzá oly módon, hogy Vogüssen írja Pszichőfy balladisztikus szaggatottságú verses betétei (rímes Vogüssen-világregény-adaptáció-éposza) elé az előzményt, egy zanzásított eddig-regénye-összefoglalót és közéjük (Pszichőfy elbeszélő költeménye közé) áthidaló, magyarázó prózai szövegeket. Azt még mindezek elé kell biggyesztenem, hogy a korább már felsorakoztatott két vers a Papiros és az Előszó Pszichőfi eme világrengető verses tervezete elé szánt prológus. A Papiros minden írásos tevékenység nélkülözhetetlen alapját és kezdetét énekli meg a papírt, az Előszó pedig Pszichőfy, a szerző egyfajta, mitikus önkeletkezés-értelmezése, némi ír-kelta beütéssel, tehát az elején minden megverselődik, ami egy műhöz köll, papír és alkotó (a pennát leszámítva). Elnézést az olvasótól, de mindez a módosulat időtlen, idős (időutazgató) szerkesztőmtől, Szev-Murezd El Muehiltől kapott újdonat új információk fényében történt, tehát arra kérem a nyájas olvasóközönséget, ha Pszichőfinek ehhez a hosszabb lélegzetű szinte víg- illetve űreposzához ér, kérem, olvassa elé a Papirost és az Előszót (pontosan ebben a sorrendben) mert a mű velük együtt teljes egész. Köszönöm.
A Pustula moderna című regényem az alvilági, az átmeneti (nálam az asztrális tér, ahol a cselekmény fő szálai szövődnek) és felsőbb világok köreinek körüljárása egy nő pszichéje réven, mely e túlvilágon testként funkcionál. Vízió fizikáról és metafizikáról, miközben a fiktív író és irománya egybemosódik. (A mű íróját, éngemet, Vogüssen bárót, magát is ír valaki, ideális esetben Isten, az Abszolútum, kevésbe idilli, ha szerény személyem, de igen cudar, ha valaki más, valami idegen szellemiség, valami csekély lényiségű tollnok.) Az alaphelyzet a Pszükhé vagy Anima, a mindenkori emberi Lélek, - kit a regényben egy hölgy testesít meg, nevezetesen Vanda Geröyk Brün, fedőneve Szép Irén, mert egyfajta futurisztikus felderítő főtisztnek tanul -, másvilági küzdelme a káosz, a nemlét szörnyeivel, a második halállal. Vajon át tud-e lépni az Örökkévalóságba, Valóviába, a Létfeletti centrumba vagy az öntudatlan újratestesülés kényszerpályájára kerül, bolyong világról világra, planétáról planétára, tudatszintről tudatszintre, míg végül feloldódik a csillagpormagányban. Írásom leegyszerűsített tartalma, első olvasata a következő:
Nofertiti egyiptomi királyné meghal. Újjászületik az asztrális világban a világ(egyetem)szépe Vanda Geröyk Brün kadét alezredes képében (Szép Irén). Vandába, ebbe a katonanövendék vámpba, bombanőbe (a néhai Nofertitibe) belehabarodik Oerdvigg Mirdroff okleveles agyvizsgáló, aki közben sajnos egy különös baleset folytán pezsgőspohárrá változik. Ám ez mit sem változtat szándékán, tovább csapja a szelet a gyönyörűséges főtiszttanoncnak, de a rátarti Vanda szóba sem áll vele. Mirdroff csillapíthatatlan kéjvágyától hajtva, valamiféle mágikus praktikával Vanda bal lábát ráveszi, hogy a kadéthölgytől független életet éljen, ám rögvest elfogja az önállósult alsóvégtagot és biztos helyre rejti, majd megzsarolja Vandát, hogy csak akkor kapja vissza, ha eltölt vele egy éjszakát. Vanda lába keresésére indul, kalandozik bolygóról bolygóra, de nem hogy lábára találna, hanem a Butélia gömbhalmaz egy holdján, a nagy peszgősrobbanásban, amikor az összes pezsgőspohár feloldódik a nulladik dimenzióban, bal karját is elveszti. Végső elkeseredésében a talált tárgyak osztályára megy, az Abüsszosz bolygóra, ahol szembesül a rideg valósággal; karja a kialakulatlanság entrópiájában érzi jól magát, nem akar az ő bal karjává visszaformálódni, bal lába meg, saját alteregójává fejlődött. A talált tárgyak őre, az öreg Midhall ráveszi a két hajszálra egyforma nőt, a hasonmást Brünhildának nevezi, hogy próbálják meg együtt, költözzön Brünhilda is Vanda aszteroidájára és segítsék egymást, ha már genetikailag ilyen azonosak. Ők bár nagy veszekedések közepette, de valami láthatatlan erőnek engedve együtt távoznak, Hilda Vandához költözik még mindig versengvén, viszálykodván – mert Vanda úrnői igényeket támaszt Hilda felett is - egy végső nagy verekedés után kar- és lábbéli hendikepje ellenére Vanda kerül ki győztesen. Hilda a szép és nyers erőtől megilletődve, sőt behódolva annak megjuhászodik Vanda előtt. A két álárva végül testvérre fogadja egymást. Alighogy megtörtént a nagy béke máris betette hozzájuk vészterhes négy lábát a Hamisbéke Bizottmány két ügynöke (ellentétben a milói ikerpárral – most nevezzük így – kiknek kettejüknek, nagyon mutatós, de csak három van. Nagyon megdöbbennek Szép alezredes istennői szépségén, - de milyen lenne, hisz mint tudjuk istennő – mert most látják élőben először, eddig csak legendákat hallottak róla, de az a legendákat messze túlszárnyalja, hát épp ezért döbbennek annyira, de újabb lerokkanásán is, annak gyakoriságán. A szigorúbbik Vandát öncsonkítással tuningolt lógással, dezertálással vádolja, ám a másik így szól, hagyd el nem ezért, a másik hajszálra olyan gyönyörűség miatt jöttünk, lesz még folytatása ennek, Szép alezredes fenyeget még egy utolsót amaz. Sima szájukkal álnok nyelvükkel ráveszik a hasonmás Hildát a katonanői képzésre, aláíratják vele a szerződést Thanatodozor Őmikroszentsége és az ő Magistere szolgálatáról, cserébe extra javadalmazásról. Brünhilda önként és dalolva megy bele mindenbe, elbódítja a luxus, a rang és a harcosnői dicsőség reménye. Főtisztkadét úrnővé avatják s a beavatás során a Vésztőy előnevet kapja a Brünhilda elé (az olyan mint Vandának a Szép Irén) titkos csodafegyvere a comb általi fojtás leszen, erre akarna figyelmeztetni a Vésztőy név is, ugye nomen est omen. El is indul hát Vésztőy Brünhilda az Űrgárdafőtisztképző Akadémiára Daimóniába, a birodalmi fővárosba. Egy vészjósló parkon akar átvágni, hogy el ne késsen, ám ott meglepetésére két rendkívül csinos leányzóval találkozik Amandával és Szamantával (ugyanis a milliárdos megapoliszban eddig egy darab nővel nem találkozott. Kiderül hogy a két ifjú hölgy Vanda csoporttársa volt, aztán megjelenik egy Homéroszszerűség egy vakvezető törpeelefánt kíséretében, ez utal az elkövetkező vészre s arra hogy e hölgyemények is istennők. (Amanda személye Pallasz Athénéra, Szamantáé Arthemiszre hajaz, mintahogy Vanda perszonája Aphroditéra.) Beáll a vész is, sok csúfarcú férfi jelenik meg és a nőket el akarják leányrabolni, de a milói hölgyek a túlerő ellenére elkalapálják őket. Vésztőynek jut a legbehemótosabb, leggóliátosabbik iromba, elintézi, de a főnökük is neki juta, az kifog rajta, ugye a tapasztalat. A vége csúfos megkötözés, Hilda Brün egy fán lógva találja magát hosszú copfjánál és hátra kötözött karjainál, kezeinél fogva, összezsineget lábakkal, szép teste súlya egésze egészen szép hajára és kimarjult vállára nehezedik, miközben ütlegelik, ütlegelik. Egy épp arra járó daliás levente, az ekronita Ghabbal E’kr Firaz menti meg valamiféle, a tér görbületét követő négydimenziós nyilakkal. Aztán a dalia keze másfajta görbületeket kezd követni Vandohildaiakat íme: Némi huzakodás (mell- és seggömb illetve nagyon formás combhenger tapperolás) után Firaz megszünteti fán lógatottságát, majd megoldja Brünhilda alsóvégtagjait szorító köteleit. Ekkor a huzavona második része következik. Vésztőy Brünhilda még a hátrakötözöttkezűség állapotában egy jól irányzott rúgással állon sózza Ghabbal E’kr-et és nagyot szökkenve nagy és erős combjai közé fogja a rúgástól megszédült, tántorgó férfi erős nyakát, talán hogy ő is viszonttapizhasson. A deli vitéz bár lila fejjel a (deli vitézi) combok halálos szorításából minden erejét bevetve kiszabadul (mert azért mégicsak deli vitéz). Brünhilda a földre zuhanva, szép fejét is béverve, ismételten megjuhászodik, megadja magát. Felpattan a hős háta mögé, rakétarollerére, vagy inkább repülő gördeszkájára, - persze miután a kezei is ki lettek szabadítva - és máris süvítenek az Akadémia főbejárata felé. Madártávlatból szemtanúja lehet a Magister első sahinja, a vérpirospozsgás Kuin Goro Puk két méter feletti termetének és diadalmenetének. Az akadémián liftbuszokba terelgetik őket a többi elsőéves milóival felvonódnak az ötszázadik emeletre és megismerkednek a terjedelmes és hosszadalmas termetű Kadas Gur Eduk igazgató tábornokkal és terjedelmes és hosszadalmas elsőéves űrgárdakadétúrnőket bíztató beszédjével. Brünhilda még el sem végzi az Űrgárdafőtisztképzőt épphogy a nagyon erős alapokat sajátíttatják el vele, máris viszik csoporttársnőivel egy roppant anyaűrhajón Ílionra, a zöld bolygóra, a gyöpbolygóra, a frontbolygóra a shagayfajú, istenes és kegyes, thaorita Therszebasz Attaloth gigantopolisz szentkirálya és segítői az amazonok, valkűrök, hekatonkheirek ellen. Szükség van a milói csodafegyverre: a nem is hadtestnyi, ám csodálatosan kimunkált női had-testekre, mert rosszul áll a Birodalom szénája. Megismerkedik a régebb óta ott állomásozó milóaiakkal, az előtte járó évfolyammal és Tariel Fyrk kapitánnyal, ki önkéntes fődélcegévé ajánlja magát, természetesen Ghabbal E’kr Firaz, aki közben választott délcege lett (személyi testőrparancsnoka) is véle van. Szép szeme, pedig tanúja Gilbert de Boa lovag szinte fölfoghatatlan hőstettének, azaz hogy csodálatos excaliburjával a bolygó felszínre suhintja a birodalmi űrhajógyűrűt, mellyel ugye blokád alá vették az Íliont, mikoris rengeteg milói hadúrnő megsérül. Brünhilda a nagy ütközet hevében (milyen is lenne, hisz ez világok harca, jóé és a rosszé) birokra kél egy erős valkűrrel vagy amazonnal, súlyosan megsebesíti. A haldokló amazon vagy csak nagyon súlyosan sérült valkűr hálából fölvilágosítja, hogy a rossz oldalon áll. A tépelődő Hilda G. Brünt, harci nevén a rettenetes Vésztőy Brünhildát további felvilágosítás végett a csodálatos Doxopoliszba, a béke szigetére, a semleges zónába tanácsolja (mármint a sebesült amazon vagy valkűr). Szaffion herceghez, Doxopolisz hiperszomatikus mennyek szekciójába, hova Fyrk kapitány is véle megy, aki ekroni és fődélcege. Ott garabonttá avatják, halandó combjára numenikus étertetoválást kap, (van neki halhatatlan is, mégiscsak milói félistennő, hellyel-közzel bal fele halhatatlan, helyesebben elpusztíthatatlan és sérthetetlen). Saffion herceg felvilágosítja, az ő lelki birodalma katonanőjének toborozza, hogy mind két oldal elszánt képviselőit; a sötéteket, a daimóneusokat, a birodalmiakat és a fehéreket, a szövetségeseket: a thaoriakat és segítőiket; az amazonokat, valkűröket és egyebeket egyaránt a béke humánjaivá tegye, az ő még láthatatlan impérioma örökösévé. Kap is a hercegtől pacifikált dágonitákat és runiakat segéderő gyanánt. Brünhilda a mondottakat tudomásul véve örömmel indul útjára -és a mondottakat teljesen félre értve,- hogy belevetné magát újra a harcba, immár Saffion herceg beavatott darabont harcosnőjeként, a jó oldalon, Therszebasz király amazon és valkűr segítői mellett. Ám későn érkezik milói hadapródúrnő kolléganői oly csudarettentésekkel küzdöttek, (miként maga is) hogy még a mindenre elszánt, magukat soha meg nem adó amazonok és valkűrök is a fegyverletételt fontolgatják, sőt le is teszik Délcegléden (az Ilion egyik holdja). Vésztőy Brühilda nem teszi le a fegyvert hozzája aioni halhatatlanságáig hű délcegei-bandériumával, benne Ghabbal E’kr Firazzal, kik jöttekor véle együtt átálltak és természetesen személyi testőrparancsnokával Firk kapitánnyal a végsőkig küzd partizán-zelóta-szikárius módjára le-lecsapva váratlanul a démonita állásokra, de sose lő milóiakra vagy ekroniakra szigorúan csak a démonitákat kaszabolja, tizedeli, míg egy végzetes napon egyik térde világa golyót kap, szép térgye kalácsa örökre merev lesz. Aztán egy még végzetesebb napon kis délceg csapatának tagjait és személyi testőreit mind likvidálják, végezetül őt is elfogják Mindezt pedig, én, Jean-Claude von Vogüssen báró (de UpaniSade márki is) írom 1666-ban, (nálunk most is annyi van, az alternatív világok már csak ilyenek) egy Argó nevezetű hajó kabinjában, Yesabel du Anaconde hölgyadmirális fogságában, ő pedig Vésztőy Brünhilda alezredes és darabont fogságában, erre még később visszatérek. (Itten szállt meg Pszichőfi, a lírai én és egészen lírai lettem, így megkezdhettük a közös munkát.)
Megjelent: 2016-01-31 17:00:00
|
