A beteg, ki még költő is lehet...

A könyvkereskedő Zsolt már unta a munkáját. Alig akadt vevője. Az áruház mellett volt a boltja, a forgalom ott ugyan nagy volt, de valahogy az utóbbi időben kikerülték ezt a boltot. Pedig Zsoltnak nagy tárháza volt a könyvek területén. Kapható volt szépirodalom, életrajzi könyvek, regények és verseskötetek, vallási témájú könyvek, zeneelméletek és így tovább…

Hamarosan megjelent András, aki beteg ember volt s otthon töltötte a mindennapjait. Természetesen olvasással. De legújabban írással is. Egyik versét hozta magával.

– Jó napot, Bandi!

– Jó napot, kedves Zsolt!

A boltos kihúzta magát, s illedelmesen azt kérdezte:

– Mivel szolgálhatok?

SZÖCSKE

em-cé-em-el-iksz-iksz-i-iksz

csuklómon az ér fölé írtam

fekete rostirónnal egy monogram után

a főtér a tisztás

egymásra dőlő templomtornyok ujjaim

fűbe térdelve szorítom a balkezem-börtönt

mocorog benne a szöcske

aztán leáll

mintha meghalt volna

látszólag beledermed a szabadság elvesztésébe

de tudom hogy ugrásra készen

várja a fényt

Lent a mélyben...

Lent a mélyben
sötét éjben
asszony vérben.

Teste remeg
testet temet
élő testet.

Fiú gyermek.
Hangja terjed
éhe gerjed.

Feljelentés – az őrült

Akadt egy idióta. Egy feljelentő. 
Ugyan már gyermekként tudta, mikor szinte még megbújt a homokozó szélén, és gyanakvó szemmel vizsgálgatta a világot, figyelte a rendszert, melyben nedves vagy száraz homokként értelmeződik minden lényeges. 
Már akkor tudta, valami nincs rendben, és ezért hiába fordulna társához, óvónőhöz, szülőkhöz. 
És később is, amikor kis szobáját zsinórokkal hálózta be, hogy oda ne lépjenek illetéktelenek, kis, riadt pókként lesett az egyik sarokból. 

Stafétabottal kezemben

Sebeinkről letépném

az idő sebtapaszát,

testem kályhájában

melengetném lelked.

Izgatottan várlak,

akár a kisgyermek

karácsony éjjelét.  

Most eléd állok vétkeimmel,

feldúlt szívvel, éveimmel

– stafétabottal kezemben.  

Lobbanjon fel újra

a múlt parazsa

s újból fűzzön össze

bennünket a fény.

Vendel bácsi

Minden kisfiú valami különlegesre vágyik, de csak kevesen kapják meg. S ha megkapják, többé már semmivel nem tudnak megelégedni. Idővel nyugtalanná és életunttá válnak egész életükre, mert mindaz, amit kapnak, semmi ahhoz képest, amit gyermekkorukban megtapasztaltak. Történetük kiúttalanná, parttalanná válik.

Az én történetem Vendel bácsival kezdődik. A nagybátyám, akinek huncut bajusza volt, sörhasa és hatalmas bicepsze. Gyakran bizonygatta nekem az erejét, amikor hozzá adtak be, hogy vigyázzon rám. Szkanderoztunk párszor, fokhagymás húst ettünk, sőt, még sört is itatott velem. S ha már mindketten kellőképpen fáradtak voltunk, befeküdtünk az ágyba. Az ő ágyába.

Nap vagy: hálótlan vadvíz

Nap vagy: hálótlan vadvíz,

elém rakogatod a halak pikkelyét és a hínár-ostorokat.

Ki töri le ereszek hegyes patkószögeit?

Hold vagy: zsizsegő venyigetűzben ringatsz,

hátadat fordítod nyilak szakállának.

Ki muzsikál vadon-vad lasponyabokornál?

A baleset

Nem akarta megbántani a lányt. Elfordult, hogy ne lássa, amint a lány sírni kezd.

– Most mi bajod van? Miért sírsz? Nem mondtam semmi rosszat, de tudod, hogy nem bírom, ha érzékenykedsz.

– Nem tehetek róla. Tudod jól, hogy nekem mennyire fontos a biztonság. Megbeszéltük, hogy védekezünk.

– Jó, hát nem sikerült. Tudod, nem olyan könnyű.

– Én nem azért szedem a gyógyszert, mert élvezem a mellékhatásait, de tudod jól, hogy ez sem teljesen biztonságos.

– Azért nem olyan vészes. Eddig még semmi baj nem volt.

– Eddig.

Egy mondat az olvasóhoz

ne keress a zúgó hétköznapok között,

hol az idő csalón életnek öltözött,

órák ketyegését ne kérd rajtam számon

a percek folyása nem az én talányom,

hát nem segíthetek; ne zörgess, ne kutass,

látszatra több vagyok, mint egyszerű utas,

mert nem izgat káosz, ciklikus, fals ima,

újra és újra mormolt diszharmónia,

Ösvényképződés

Állunk a koncerten, a nagy réten, a szabadtér szélétől a színpadig embertömeg fej-sokasága imbolyog. Izzadtan üvölt a bálvány, kétakkordos gitárszaggatás közepette énekel nekünk, és mi élvezzük, mert ezért jöttünk ide.

Igen, mi is ezért jöttünk, meg a többi pár ezer is, akik hozzánk hasonlóan a helyüket keresgélik világszerte – és persze itt is, a koncert-színpad előtti szabadtéren. Annyira, hogy a messzebbről egybefüggőnek tűnő tömegben emberközelből féregjáratok tűnhetnek fel a szemlélődő jellemnek. Az egyazon ritmusra hullámzó sokaságban apró utacskák, ösvények képződnek erre is, arra is, meg amarra is és itt is meg ott is, meg mindenhol is.

 magunkkal vinni

pedig akárhol
talán a szomszéd ház ablakában is
megjelenhetnél
köszönnénk egymásnak mint régi ismerősök
egy bólintás elég is lenne
minek feltúrni a múltat amin túl a jelen irányába
nem is képződtek emlékeink
egy bólintás és talán egy mosoly
hogy mégis érezzük közöttünk a tér
üres illúzió 
lehetetlen változata a máig tartó önhitetésnek
amiben a napkorong fekete alagút volt
univerzumaink között

Március

Fehér fátylat szőnek a füvek az ágak,

gyermekkorom aranyszál foszlányai

égtől a földig, mint ökörnyálak hintáznak,

foszlott lepedővitorlába fogni a nyarat,

én mint szakadt húrok dallamait

vágylak, emelj kezedhez, szádhoz,

míg rojtos szélein a világnak

földi agyagból vázába gyűlni

csonka virágok várnak.

Hazatérés

    Már délutánra járt az idő, amikor Sándor belépett a falu orvosi rendelőjének a várótermébe, ahol addigra már megrekedt a meleg levegő, és keveredett az emberi testek, az átizzadt ruhák kipárolgásaival.  

    A fal melletti, valamikor fehérre pingált, kiszolgált padon öregek ültek. Mintha csak valami halotti torra várnának, mind talpig feketében. Ráncokba ágyazott, fásult pillantásuk reménytelenséget tükrözött. Egyikük-másikuk ismerősnek tűnt. Feléjük biccentett, majd helyet foglalt a bejárati ajtó közelében. A mellette ülő öregúr napbarnított, köszvénytől göcsörtös kezei rákulcsolódtak a botra. Tekintetét kiemelve a fekete-fehér kockás kopott kőpadlóból, Sándorhoz fordult.  

    – Utánam következik, de ha csak receptre vár, nyugodtan menjen be előttem – mondta.

    – Ráérek, nem akarok tolakodni. Az apám halotti bizonyítványáért jöttem – mondta Sándor.

    – Csak nem az öreg Molnárnak a rokona? Mert ő volt az, aki mostanság ment el közülünk. Más halottunk nem volt. – Így mondta, többes számban.

a kellésről

mennyire elcsépelt tört
én ez. tésztalélek. 
az élesztő működik.
figyeled az apró buborék
hogyan tör a felszínre
a rétegnyi olaj alól. 
megtanultad hogy csak
az átszitált liszt - feszült s 
ég. aztán sokáig ugye ez
a pont jó gyúrod. erre is 
megvan a bevett mozdulat. 

Egyszervolthogy

(Leó meséje)

Volt, mikor nyúl voltam, 
fülemhez nyúltam, 
rövid volt – kihúztam,
magamban dúltam-fúltam,
hogy milyen nyúl vagyok én

– pacer, csak kisfülű, mulya – 
ha még a répát is utálom
TYŰHA!

Csillagjegyek ütközései

– Szia, Gréta, na, milyen volt? Mesélj!

– Csodálatos volt…

– De milyen szomorú arccal mondod.

– Á, azt nem lehet elmondani…

– Azért csak beszélj, úgy áradoztál róla nemrégiben.

– Szép…

– És?

– Karcsú, magas, kisportolt testalkatú…

Hajléktalan ősz

amióta megtanultál a tiltások erdejében
magad előtt is szem lehunyva, tapogatózva járni
( hogy fel ne bűvöld az otthont adó tündéreket a fákban )
moccanatlan telek járnak rád
és már nem elég egy tüdőre szívott bocsánat
elcsatangoltál, és már magad vagy a távol
ágyadra idegenek szőkén dőlnek
már nem vagy gyermek: miért is keresnének
megbocsátások, átkok?
magold be új neved:
hajléktalan ősz vagy
erdőn, mezőn, delíriumhatáron

Csengetnek

Csengetnek. Kinéz a kis résen. Két idegen alak homályosan, a lépcsőházi üvegajtó mögött. Az egyik újra megnyomja a gombot. Élesen hasít belé ez a hang. Nem érti, mért nem állítja halkabbra. Akárhányszor megszólal a csengő, mindig összeszorul a gyomra. Most is. Esze ágában sincs most idegenekkel beszélni. Mostanában egyre többen jönnek. Világvégét jósolnak, és arra intenek, imádkozzunk, bánjuk meg bűneinket. Akkor, nagyobb esélyünk lesz az életben maradásra? kérdezi, de választ nem kap, csak zavart mosoly, és csendben távoznak. Pont ezt akartam. Újra csenget, most a kisebbik nyomja meg gombot. Nőnek nézi, de innen nehezen látható az alak, inkább a kontúrokból tájékozódik. Ha még egyszer csenget, kimegyek, és elküldöm őket a picsába. mondja félhangosan, és a fogasra akasztott ebonit rúdra szegezi a tekintetét. 

Isten nem levéltáros

Ad notam Vörös István

Nem levéltárosi a munkája Istennek,

mostantól enyém sem az: aggódom.

Nem használtak a felhabzó intelmek,

jobb lett volna kiszállni Maglódon.

A múlt sok rétege biztos nincsen meg,

a mélyfúrással jobb, ha kivárok télig,

higgadtság és önuralom is kellhet,

s szívügyi okmány, hogyha esetleg kérik.

Mennyország

A sor végtelen hosszú a Mennyek kapuja előtt, és percről percre csak nő, de mivel a túlvilágon összemosódik a múlt, a jelen és a jövő, a léleknek csak egy pillanatig kell várnia. Szent Péter elkéri az adatait, kikeresi a nagy könyvben, egy pipát rajzol mellé, és mutatja, hogy mehet tovább.

– Üdvözöllek a Mennyországban! – szól egy szakállas, idős bácsi, aki látszólagos korához képest igen jó formában van.

– Köszönöm szépen! – mondja a lélek. – Merre tovább? Hol vannak a többiek?

– Megérkeztél. Mindenki, akit ismerhettél, tudomásod lehetett róla, vagy sem; itt van, ebben a teremben.

– De én itt csak csecsemőket látok…

– Pontosan, itt minden ember az!

– De miért?