Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Támba Renátó: Vendel bácsi

 

 

 

Vendel bácsi

 

Minden kisfiú valami különlegesre vágyik, de csak kevesen kapják meg. S ha megkapják, többé már semmivel nem tudnak megelégedni. Idővel nyugtalanná és életunttá válnak egész életükre, mert mindaz, amit kapnak, semmi ahhoz képest, amit gyermekkorukban megtapasztaltak. Történetük kiúttalanná, parttalanná válik.

Az én történetem Vendel bácsival kezdődik. A nagybátyám, akinek huncut bajusza volt, sörhasa és hatalmas bicepsze. Gyakran bizonygatta nekem az erejét, amikor hozzá adtak be, hogy vigyázzon rám. Szkanderoztunk párszor, fokhagymás húst ettünk, sőt, még sört is itatott velem. S ha már mindketten kellőképpen fáradtak voltunk, befeküdtünk az ágyba. Az ő ágyába.

Eleinte pizsamában aludtunk. Aztán kitalálta, hogy az egészségtelen. A ruha alatt éjszaka megizzadunk, főleg így, nyáron, s ez teret ad a baktériumok elszaporodásának. Nem nagyon értettem, miről beszél, de meggyőző volt. És én hittem ennek a jópofa, bajuszos pojácának.

Szóval rászoktunk arra, hogy egy szál gatyában aludjunk együtt, a franciaágyban. Mintha mindketten felnőttek lennénk. Lámpaoltás előtt rendszerint még elszívott egy cigit, aztán elnyomta, és sötétség. Egyszer csak arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy bagós ujjak matatnak az orrom alatt. – De szép vagy, kicsi fiú! – Suttogta. – Erre én megmeredtem. Mintha megnémultam volna.

Tűrtem, ahogy egyre idegenebb hangon suttog nekem. Mintha valaki más lett volna hirtelen. A gyönyörű testemről, a bociszemeimről meg a pelyhedző farkincámról beszélt. Mert ő tudja, hogy nekem már pelyhedzik. És meg is akarja nézni. – Hadd lám! – Mondta huncutul, s máris alsónadrágomnál matatott a keze, a paplan alatt.

Vendel bácsi mindig odaadó volt, ha rólam volt szó. Nutellás kenyeret kent, pont olyan vastagon, ahogy szerettem. Mindig kitalálta, hogy épp milyen rajzfilmet néznék, és be is rakta nekem. És olyan jót nevettünk mi ketten a semmiségeken. Így hát, bár remegett minden tagom, örömet szerettem volna neki okozni. Hálás voltam neki. Ő volt az egyetlen, aki valóban tudta, mi lakik az én lelkemben. És meg is mutatta…

A keze a paplan alatt matatott, ujjai egyre csak keményedő fütyimre tévedtek. Én pedig rásegítettem neki, egészen a lábfejemig toltam el a paplant, hogy zavartalanul hozzáférhessen imádata tárgyához.

Furcsa bizsergést éreztem a végén. Sóhajtottam egyet, elnyújtva, ebből ő tudta, hogy célhoz ért. Felemelte fejét, megtörölte a száját, mintha bármi is lett volna rajta, aztán fölém hajolt: – Most igazi nagyfiú lettél. Pár év, és tejed is lesz hozzá. – Nevetett. Akkor nem igazán értettem, mit jelentett mindez, de sokáig kísértettek e szavak. Most már tudom. És, tudja a fene, miért, hálás vagyok neki. Hálás vagyok, amiért elvette a gyermekkorom. Hálás, mert csak Ő volt jó velem egész életemben. Mert szeretett engem. Úgy, mint többé soha senki más.

Azután többször nem találkoztunk. Vendel bácsit eltiltották tőlem, mint később kiderült. Ma sem tudom, hogy jöttek rá, de nem sokkal ezután börtönbe került. Aztán vastagbélrákban halt meg pár évvel később… Soha nem fogom elfelejteni. Sőt, ő az egyetlen, akit valójában még ma is keresek.

 

 

  
  
 

Támba Renátó (Ózd, 1987) gyermekkor-kutató, író, publicista

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.