oldás

ha a korszellem zárójelbe tette is

te illőképp becsüld meg szégyened

bátor ma

ki feloldva zárójelét

restellni tudja azt mi benne van

általa lehetsz majd

bárha pirulva

megannyi idült görcs nyűgétől szabad és

immár megfejtve képleted

újra csak magad

 Monológ(?)

Egyszer valakinek véghez kell vinnie a nagy varázslatot. Ez elkerülhetetlen. Az apró illuzionisták ideje lejárt. Nincs tovább. Varázslat nélkül nem megy. Kíméletlenül pereg az idő, s vele fogy minden, ami még „Ember”-nek hívható.

Talán a titkos, pici gyerekek lesznek azok, akik végrehajtják a Fordítást, és megmutatják nekünk,  szerencsétleneknek, mi nélkül éltük le az életünket.

Egy biztos: Valamit tenni kell. Mert várni, megint csak várni, nem lehet.

Eszembe jut egy régi vers két sora:

„Ha nem megyünk el senkiért,

senki sem jön el értünk!”

És én ezt most is így gondolom.

in memoriam sz j

nincs köztünk túl nagy különbség

talán csak annyi hogy nekem

még megmaradt a test míg téged

széthordtak az enyészet apró katonái

nincs köztünk túl nagy különbség

gondolatok maradtunk csupán

mások agyában szavak vagyunk

formálatlanok ismerősök nyelvére pattanunk

kimondhatatlanok vagyunk

csak forgunk a tékozló időben

mint szélforgók hasztalan

színesek vagyunk és feketék vagyunk

mint a csend temetés után

még sincs köztünk túl nagy különbség

 Arcod a sötétben

Tollak a szemöldökökön és a kristályokon, édes

és keserű narancshéjak íze a szádon.

Leheletnyi likőrnyom ajak szögletében.

Nyelved hegyén édes aromák,

soha nincs elkenődve a rúzsod.

Mindig máshol látod magad,

mint a többiek.

Mindig úgy érzed:

orchidea vagy.

Sempai – kohai

Azumi és tanítványa, Takeshi, a mester házát körbefogó, mellmagasságú vályogfal mellett álltak, és a völgyben kanyargó utat nézték. A hideg, hajnali szél meglebbentette néha könnyű vászon kimonójukat és Takeshi megborzongott. A délelőtt rá váró megpróbáltatásokra gondolt és tudta, pár óra múlva visszasírja még ezt a hideget. Szeme sarkából óvatos pillantást vetett Azumira. A korosodó férfi lassan, mélyeket lélegezve állt, arca nyugodt volt, szinte álmos.

Mi lenne, ha megpróbálná? – elmélkedett Takeshi. Keze lassan, szinte észrevétlenül csúszott tölgyfából faragott kardja markolata felé. Ujjai körülfogták a markolatot, izmai elernyedtek, lelassította lélegzetét, összpontosított, aztán... 
– Meg ne próbáld! – szólt Azumi anélkül, hogy hangját felemelte volna.

Kísértetjárás

Nyálkás, lüktető, vér ízű, varangybőr éjben

esetlenül összefonódó kérdőjelként

három bolygó holt:

„Ötvenhatban húztak föl.”

„Engem ötvenhatért.”

Fac quod vis, nézd a szellemujjak táncát érzékeny hárfa-húrokon!

Paprika, citrom

Chips: piac

„Paripacitrom.” Tolnai Ottó szava. Van az is. A piacnál egy lovas kocsi. Naná, hogy hintó. Turisták szállingóznak a havazásban. Elmegyek mellettük. Nekem ez szent hétköznap. Majd a gyógynövény bolt következik. Áfonyát veszek. Azután a pékség. Még forró a sajtos kifli. Az utcán eszem. Ismernek már. A doktornő mosolyog. „Friss?” „Igen.” Majd a gyógyszertár. Aszpirin. A háztartási szaküzletben beszerzési akció. Súrolópor. Szappan és szivacsok. Hamar elkopnak a dörzsölésben. Papírtörlő. Szeretem, ha van bőven belőle. Nem kell spórolni vele. Ha lecsöppen a méz, a lekvár vagy a rántott hús fáradt olaja, letépek két lapot és gyorsan felitatom. De előbb bevizezem, mert nem szeretem, ha ragad a talpam alatt a konyha. Naponta kétszer is felmosom.

Fantasztikus! Mennyi hajszál, por képződik naponként. És az aprócska morzsák. Bármennyire vigyázok, lopva leesik egy-két falat. És egyetlen étkezés után ketten annyi morzsát termelünk, hogy félig van a szemétlapát. persze a porszívózás a biztosabb. Megszerettem a takarítást. Valahogy ráébresztett a dolog, hogy ha a megszokott tevékenységeket is elkezdem szívvel, lélekkel csinálni, magyarán: élvezem, akkor ünnep még a szakálligazítás is. Csak ne kéne utána a kagylót kisúrolni. De akkor jó illat lesz!

Ez újrahasznosított hazában

Véges határain a kékes végtelennek,

múltunk és jövőnk közt toporogva,

letenném már a fegyvert,

az én harcom lassan véget ér.

Letenném már ide a fegyvert,

a sárgára fonnyadt koszorúk közé,

hol nyáron lüktető torkú gyík jár,

s most csak félvak sün motoz,

a szomszéd síron reklámszatyornyi múlt,

és hűs ülés esik itt, a sztélék szélén,

a bombázó gesztenyefák árnyéka alatt.

Unalom

Benedek unatkozva, ugyanakkor betegen heverészett a tágas, kétszemélyes rekamién. Erősen náthás volt, és már két napja birkózott ezzel a kellemetlen hűléssel.

– Semmiség! – törölgette orrát az Alföldi Helikon szerkesztőségében. – Csak szimpla nátha, ami egy-két nap alatt magától is elmúlik.

– Az lehet, de ragályos, és nekem semmi kedvem elkapni – kapta orra elé zsebkendőjét a fehér bajszú, egészségére kínosan vigyázó főszerkesztő. – Ami biztos, biztos. Ma nátha, holnap influenza, H1N1, B, C vírus, úgyhogy söprés az orvoshoz.

 filléres

“fulladjon meg Ady Endre 
lehetőleg máma még" 
akadjon a torkán a nagy 
Mindenség, a málnakék

szép az élet, szép a vidék
szép a város, szavalom
nem igaz, hogy plakátmagány
lógna le a falakon

essen be a jeges tóba 
banksy, minek festeget
tegnap itt még világos volt
a rajza miatt este lett

A biztosíték

Elérkezett a várva várt bokszmérkőzés napja, amikor is Dudlikopf Miklós, az új felfedezett szállt ringbe Tömör Géza ellen, akit szűk körben a szabadkezű húsklopfolónak becéztek. A Kovács Zsigmond körtéri fogadóirodában az emberek arca a nem-értés színeiben pompázott, amikor Dudlikopf betért, és maga ellen tett. A sorban következő hentes, a minden hájjal megkent Zsíros Jenő hamar szagot fogott öklömnyi orrával, és a szagát szétterjesztette a városban. A bunda pletykája hamarosan eljutott a körtér minden szegletébe. A fogadóiroda tulajdonosa családi okokra hivatkozva azonnal be is zárt volna, ha nem állt volna tömött sorokban ajtaja előtt a lincselésre is kész tömeg. Az arénába sem fért be minden úgynevezett „szurkoló„, az emberek a hosszú folyosókon át láncban adták egymásnak tovább az információt. Az első meglepett arckifejezések akkor kezdtek kibontakozni, mikor Dudlikopf kapott két akkora gólt az állára, hogy egy dél-hortobágyi szürkemarha is elterült volna tőle, de ő szinte rezzenéstelenül állta a pofonokat.

Fagyhalál

Megjött a tél

s az ég zsúpfedelét

ellepték a varjak.

A fák zúzmaraköpenyt

kaptak s fehér paplan

terült le a földre

és tavasszal

nem emlékszik senki,

hogy megfagytál

január pokróca alatt.

 Villanás

Éjjel két óra van. Felriad, rosszat álmodott. A telefonja jelzi, üzenete van. Meditál, megnézze, vagy aludjon vissza, ne vegyen róla tudomást? Nem tudja megállni, felveszi. A lány üzent. Ilyenkor soha nem szokta keresni. Ha éppen mindketten fennvannak, néha, ráírnak egymásra.

– Szia! Zavarlak?

– Szia! Nem.

– Nem tudok aludni. Vágyom a halált.

A férfinek hirtelen rossz érzése támad. Hosszú éjszaka lesz.

– Viccelsz?

– Meg akarok halni. Nincs értelme számomra ennek a nyűglődésnek.

Emlékszik, utoljára negyven évvel ezelőtt nézett szemébe egy asszonynak, aki meg akart halni.

A vénember

A templomban kevesen ültek a misén. A hátsó sorban egy öregember, lehetett legalább nyolcvan éves és még mögötte lévő sorban egy harmincöt körüli fiatalember. A pap kitett magáért. Az öregember fejét lehorgasztotta s csendben duruzsolt. Valamit motyogott magában. A fiatalember szánakozva nézte.

– Vajon milyen bánata lehet? – gondolta magában.

Mert ebben biztos volt. A többi ember nem vette észre bánatát, de ez a fiatal igen. Mintha valami imát mormolt volna magában.

Aztán amikor a misének vége lett, az öregember még maradt a templomszobában. A fiatal úgy szintén, kíváncsi volt nagyon arra, mi nyomja úgy a szívét-lelkét. A papnak sem volt már nyoma sehol. Magukra maradtak. Aztán az öreg megdörzsölte szemeit, majd elmélázott egy kicsit. A fiatal megszólította:

– Uram!

Az öreg szinte megijedt.

– Mit akar tőlem?

Vödrös
avagy már az ókori görögök is 

Úriember volt. Sehol egy hangos vagy durva szó. Tiszta, pontos, precíz. És zenekedvelő. Már járásával, tekintetével is kitűnt kollégái közül.

Kedvenc szavával, kalokagathia, tesztelte a többieket. Ilyen nyelvtörőt alig tudott bárki is kimondani, hát még megérteni. Mert azért valljuk be, kissé ósdi. Valami eltűnt világ ódon szava, népi demokráciákhoz nem illő.

Valójában idegen volt, akit nem szerettek, de szükség volt rá magasabb szempontból, tehát megtartották. Mivel nem hajtották hatalmi ambíciók, a világ csak füst és köd, valósággal úgy kellett előretolni, parancsszóval.

Fülszöveg [E/2-ben]

Elsőként egy „csoportkép” ugrik be, egymás vállát ölelő csatárláncban állsz

a három tizenéves fiaddal, combközépig a Balaton vizében – ma

is olyan büszkeség jár át laposra diétázott hasadat és keskenyre

tornáztatott csípődet felidézve, amely simán fölér azzal, amit

egy jól sikerült szonettkoszorú elkészülte után érezhet a szerző –,

aztán már gátszakadásszerűen áradnak a strófák, amelyek az évek

során megtörténtek veled, és bár tehetségedből meg becsvágyadból csupán

töredékük szöveggé formálására futotta, mégis leírják egész

eddigi pályádat: az ujjongás, amellyel a magasba emelted első-

szülöttedet, majd az ikreidet toltad a dupla széles babakocsiban,

a hübrisz, amely asszonyod közeledő sziluettje láttán kerített

hatalmába alig néhány hónappal szülését követően (s azóta is),

Kézirat

A helyszín egy iroda, a falon
szentképek és feszületek lógnak.
A Nyomozó egy huszonéves,
szemüveges nő, szürke kosztümöt visel.
Steril, hibátlan, természetellenes szépség.

Az Elítélt vele szemben ül
az asztalnál, rabruhában, bilincsben,
egy fejére rögzített glóriával.
Az ajtónál a Svájci Gárda
egy tagja áll díszegyenruhában,
hátratett kézzel.

Nyomozó
Fél attól, hogy rájövünk azokra a titkaira,
melyekről nem szeretné,
ha kiderülnének?

Elítélt
Nem hiszek Istenben.

Nyomozó
(Ír, fel sem néz.)
Hová rejtette a lelkét?

Abszolút érték 

In Memoriam Tandori Dezső

Kabátgomb és sarokvas között

miért ne (f)élnél örökké?

Könyvként sűrűsödve, mint történő tárgy.

Megtört Lét.

Bármikor fellapozhat, aki olvas.

Belekukkant lelked örök füzetébe.

Puszta vonakodás. Vagy valamivel több?

Lesz a pillanatok éhe.