Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Sempai – kohai

 

 

 

Sempai – kohai

 

Azumi és tanítványa, Takeshi, a mester házát körbefogó, mellmagasságú vályogfal mellett álltak, és a völgyben kanyargó utat nézték. A hideg, hajnali szél meglebbentette néha könnyű vászon kimonójukat és Takeshi megborzongott. A délelőtt rá váró megpróbáltatásokra gondolt és tudta, pár óra múlva visszasírja még ezt a hideget. Szeme sarkából óvatos pillantást vetett Azumira. A korosodó férfi lassan, mélyeket lélegezve állt, arca nyugodt volt, szinte álmos.

Mi lenne, ha megpróbálná? – elmélkedett Takeshi. Keze lassan, szinte észrevétlenül csúszott tölgyfából faragott kardja markolata felé. Ujjai körülfogták a markolatot, izmai elernyedtek, lelassította lélegzetét, összpontosított, aztán...
– Meg ne próbáld! – szólt Azumi anélkül, hogy hangját felemelte volna.
Takeshi elvörösödött mérgében. Hogyne, hisz Azumi még csak rá sem pillantott.
– Hibáztál. Túl hosszú ideig piszkáltad a kardod. Ha támadni akarsz ne tépelődj, mert így járhatsz, mint most.
Tanítványa felé fordult és rámosolygott.
– Gyere, igyunk egy csésze teát.
Takeshi már elindult volna, de a mester megfogta a csuklóját, és a völgybe mutatott. A kanyargós, fehér kövekkel borított úton apró, fekete alak közeledett. Fekete rövid kimonót viselt, fején sásból font kalap. Csupasz lábszára barnán villogott, szaporán szedte gyékénysaruba bújtatott lábait. Amint közelebb ért hozzájuk, látták, hogy hátán fekete vászonból készült zsákocskát cipel.
– Vándor képkeretező. Hajnalban indult a városból, hiszen hosszú útnak néz elébe. – mondta Takeshi.
– Miből gondolod?
– Úgy öltözik, mint a kóborló kézművesek. A hátán, az iszákjából pedig kiállnak a keretezéshez használt lécek.
Azumi mester elmosolyodott.
– Szerintem nem kézműves. Vándor muzsikus, és nem a városból jön. Épp fordítva, a városba tart.
Takeshi úgy nézett mesterére, mint bölcs ember a bolondra.
– Na de Azumi mester! Hogy mondhatod ezt? Hisz mindketten látjuk, nem a város felé tart, épp ellenkezőleg! A város felől megy a folyó felé!
A mester elnevette magát:
– Valóban? Nos, akkor figyelj!
Álltak a szélben, Takeshit kezdte gyötörni a szomjúság. A percek teltek-múltak, a fiatal férfi csontjait újra átjárta a hideg. Hirtelen felkapta a fejét, hallgatózott. A szél távoli fuvolaszót sodort feléjük. Kisvártatva megjelent az előbbi alak, bambuszfuvolát illesztett ajkához és vidám falusi dalt játszott magának. Ennek ütemére lépkedett a város irányába. Takeshi tátott szájjal bámult Azumira.
– Bocsáss meg sempai*! Elmagyaráznád?
A mester szigorúan nézett tanítványára.
– Ha csak a szemednek hiszel és a fejedet nem használod, minek küszködöm én itt veled? Mit láttunk? Egy embert, hátán zsákkal. Ment a folyó felé. Te csak a ruhájára meg a zsákjára figyeltél. Ha alaposabban szemügyre veszed, láthattad volna, hogy húzza a bal lábát. Nem sánta, hisz most egyenletes ütemben lépdel, igaz?
– Nos, azért húzta a lábát, mert a saruját átkötő madzagot valahol elvesztette út közben. Ezt a madzagot indult megkeresni, a folyó irányába. A zsákjából kiálló ''lécek'' pedig a hangszerei. Ám nem is ez a lényeg, mert a szem, amint mondtam, nem tökéletes. Azt azonban tudhattad te is, hogy nem jöhet a városból. Ha onnan jönne, az azt jelentené, hogy már egy órája úton van. De az őrség olyan korán senkit nem enged ki a falak mögül, igaz?
Takeshi megszégyenülten nézett az idősebb férfira. Aztán meghajtotta fejét és bocsánatot kért. – Elnézésedet kérem faragatlanságomért. Vitatkoztam, ahelyett hogy mérlegeltem volna szavaidat. Hibám megbocsáthatatlan.
– Nem az, ha tanulsz belőle. Ha nem tanulsz belőle, az megbocsáthatatlan. Na gyere, igyuk meg azt a csésze teát.

Takeshi a ház mögött kialakított küzdőtéren várt mesterére. A harminchat tatami területű földdarabot gondosan elegyengették, felhintették homokkal és kisebb nagyobb kavicsokkal szórták tele, ettől aztán olyan lett, mint egy apró kőtenger. A kövek átkozottul csúsztak, rettenetesen megnehezítve a küzdők amúgy sem egyszerű dolgát.
Megérkezett Azumi is, vállán két vasalt végű, hosszú botot cipelve. Az egyiket odadobta tanítványának:
– Fogd, és ellenőrizd, nem hasadt-e, nincs-e rajta durvábban csiszolt rész, mert ha szálka megy a tenyeredbe, véged.
Takeshi szemügyre vette fegyverét, mindent rendben talált, így hát bólintott mestere felé. Az megállt vele szemben.
– Nos, kohai,** az elmúlt hónapban pontosan tizenhat védekezési technikát ismertettem meg veled. Volt elég időd a gyakorlásra, ma tehát a szabályok a következők: én támadok, te védekezel. Neked kell eldöntened, hogyan teszed. Egyetlen kikötésem van csupán. Kétszer, közvetlenül egymás után, ugyanúgy, nem védheted magad. Megértettél?
– Igen, mester – bólintott Takeshi.
– Ne legyenek illúzióid, kohai. Teljes sebességgel támadok majd, és nem fogom vissza magam. Ha elhibázod, az fájni fog, de nagyon. Felkészültél?
Összecsaptak. A mester támadott, Takeshi védekezett. Támadás támadást követett, a fiatal fiúról már ömlött a víz, de mestere minden fogását hárította. Aztán Azumi hirtelen kitért balra, botja előre bökött, szinte ráfonódott ellenfele fegyverére, majd egyetlen mozdulattal messzire röpítette azt.
Takeshi tudta, hogy nincs vége a harcnak. Kirántotta övéből a tölgyfa katanát*** és védekező állásba merevedett. Mestere könnyed mozdulattal forgatta meg hosszú botját a levegőben, aztán a gyakorlótéren kívülre hajította. Maga is kardot rántott és már támadott is. Fiatal ellenfele derekasan igyekezett helytállni, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A mester kardjának hegye minden összecsapás végeztével ott táncolt torka előtt. Aztán megismétlődött a kudarc. A kardot valami ellenállhatatlan erő ragadta ki a kezéből, csuklója sajgott, a verejték átitatta hajpántját és a szemébe folyt. Elöntötte a megaláztatás keserű dühe. Övéből előrántotta wakizasiját****, megragadta a penge hegyét, és teljes erejéből Azumi felé hajította. A mester könnyed mozdulattal tért ki a levegőt suhogva szelő fegyver útjából. Komoran nézett tanítványára.
– Nem értem, miért küszködök még veled, ahelyett hogy lezavarnálak a faluba, és napszámosként dolgoztatnálak valamelyik paraszt mellett. Fél éve keseríted az életemet, mindent megteszek, hogy embert faragjak belőled, mindhiába. Hát hová lett az önuralmad? Takeshi leforrázva állt a gyakorlótér közepén, mardosta a szégyen. Mélyen meghajolt, szemét a földre sütötte:
– Kérlek, bocsáss meg sempai. Legközelebb...
Azumi akkorát ordított, hogy a föld is megremegett.
– Nincs legközelebb! Halott vagy! Volt egy jó késed, de te eldobtad! – azzal hátat fordított tanítványának és elment. Takeshi állt egy darabig, végül elindult a szilfa alatt álló favödör felé. Merített belőle a kis csanakkal, és fejére zúdította a vizet. Víz... de jó is tud lenni ilyenkor.

Azumi egész nap nem szólt semmit.
Szó nélkül, néma csendben ették meg vacsorájukat, aztán kiültek a ház előtt, a tornácra terített gyékényekre. Takeshi nem bírta tovább.
– Mondd meg nekem mester, hol van bennem a hiba? Miért vagyok még mindig ennyire hirtelen haragú?
Mestere figyelmesen nézte egy darabig.
– Nézd csak, kohai! Nézd ezt a csodát! Figyeld meg a párát, amint felszáll a völgyből. Érezd a langyos szellőt, nézd a fák sejtelmes, lágy árnyait. A teliholdat. Áramoltasd át magadon ezt a végtelen, csöndes harmóniát. Ne törd meg a csendet.
Takeshi körbepillantott. Halványan derengett alattuk a kert minden bokra, fehér köve. A völgyből felszálló párát ezüstösen lebegő függönnyé varázsolta a hold fénye, a ház mögötti domboldalról a cserjék kámforillatát sodorta feléjük a szél. Az égen felhők úsztak, szélük szinte izzott a hold fényében. Távolabb, a folyó irányába nézve látta a falu szélső házainak ablakában a sárga derengést. Aztán hirtelen, váratlanul felcsattogott egy fülemüle.Takeshi megbabonázva nézte a tájat, a sóhaj önkéntelenül szakadt ki belőle:
– Nincs ennél gyönyörűbb, mester!
Azumi ránézett, aztán felállt, és a ház felé indult.
– Javíthatatlan vagy – morogta.

* sempai: rangban, tudásban, tapasztalatba felettem álló, vö.: mester, tanító
** kohai: mindezek ellentéte, tanítvány
*** katana: a szamurájok hosszú kardja
**** wakizasi: a közepes kard, – inkább hosszú tőr – neve. A rövid, kés méretű fegyver pedig a tanto.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-03-04 16:55:53

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.