VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Úgy írni mintha napoznál*
Nem egy kis verébszarról van itt szó hanemjellegzetesen történik meg egy pillanat Csak folytatok egy mondatot egy örök befejezhetetlent visszahozhatatlan de megismételhető jelenben tehát a rend kedvéért el kell mondanom hogy valaki elindult előttem ezen az úton valaki aki majdnem én vagyok VAGY MINDEZT TALÁN NEKTEK MONDJAM EL GYORSAN –
A TELEFONBA NEKTEK? Énidő
oldalsó középsőtartásban elérem a két szemközti falat: az egész világom belefér.
Ember a tájban
1. Szőnyi István képeit nagyon szeretem, egyik kedvencem tőle a Zebegényi dombok. Kiült egy kisszékre és festette karéjban a dombokat A fényei el nem mondhatók. Nem lakott kihívóan, a műtermében egy ágy, egy fehér, de inkább tojáshéj színű cserépkályha, a festőállvány, egy szék volt. Már-már puritánnak mondanám. Zebegény a második otthona, itt nőttek a gyermekek. A Dunakanyar vonzotta, ő volt az egyik festő, akit a víz megidézett. eszmék radírjai
Dagerrotípia
Magyar pszicho
– Jó napot kívánok, Doktornő! A háziorvosom küldött ide a pszi… pszi… – Jó napot kívánok, uram, esetleg ide tudná adni a beutalóját? – Mit? Á, amit a háziorvosom adott, hát persze! – Köszönöm. Tehát, kedves Márton, milyen panaszai vannak? – Szomorúságot érzek, tudja, napok óta ki se süt a nap, csak esik az eső… Ön szerint súlyos? – Tipikus depresszió. Majd felírok rá valamit. Még? – Most, idefele, minden indok nélkül fellökött valaki a buszon, azt hiszem, megrepedt egy bordám. – Igen. Nos, ezt úgy hívják, hogy: paranoid skizofrénia… – Mi? – … majd erre is felírok egy antipszichotikumot. – Mit? – Mindegy, hagyjuk. Még?
SZÉLCSEND karc hidegtűvel
Thick-thack, thick-thack, múlik a modern magyar idő, a fővárosi. Szél kél, vörös az ég alja, tányérantennák közt csusszanva kapucsínóba csobban a Nap a régi gyártelep mögött. Múltunk épp a jövőnket falja.
Az aláírásgyűjtők már elvonultak, nyomukban elnyújtott panaszszó lapul a penészes lépcsőházban, a burjánzó gyűlölet bűze böfögve szavazni vágyik. Több tonna beton nyomja itt a rendet, kinek, minek magyarázzam, hogy néha a gégemetszés életet menthet, Stadionország vajúdni vánszorog a jegesen villogó, vetetlen ágyig. Vanília A személyvonat akár mozgó fazék is lehetett volna, ahogy kényelmesen kocogott kötött pályáján. A por és a pára mocskos elegyet alkotott minden hajlatban, izzadtan csillogó homlokok és arcok, szenvedő tekintetek jellemezték mindazt a kevés emberbábut, akik ugyanabban a vagonban próbáltak célba érni.
Tenger-villanella
A tenger elöntött emésztőgödör. Mint ínségben nagy szánhúzó kutyák, éjjel az ember életére tör.
Olcsó, durván bódító fénylikőr a sejtfalon villódzva áramlik át. A tenger elöntött emésztőgödör.
Aki saját celláján börtönőr, gazdátlan bolygó ott a külvilág, még éjjel önmaga életére tör. Pikkelyes maradványok
A rontás nyugodt lélegzetét idézi
a varangyméreggel átitatott élő kalács. „Kanördög-kapitánnyal üzekedtél-e?”
Kápolna ajtaján fölfeszített kóbor korcs, vaskos szögek ütötték át; az öldöklő alkony száradó szitakötőszárny. Horpadt, bádog mellvért, öklömnyi lyuk tátong rajta, s a feszülő hordó-has nyálkás pikkelyei
sejtetik a Föld előző életét… Holdserleg. Elhullt hős koponyájából. Babalon úrnő iszik belőle. S a rendszeres távlatokban újraszülető emberszabású oldhatatlan üledékként
alámerül Isten fanyar borába.
Gyűlölni Svájcot Nem tudom, mi a művészet, szerintem én csak azért írok, hátha szebb lesz tőle az arcom. Illetve nem csak, de a többi okom se sokkal kézzelfoghatóbb a művészet szempontjából. Egyesek szerint talán nincs egyenes összefüggés az arc szépsége, és az írás között, én úgy vélem, az ő arcukon is sokat változtat, ha gúnyolódnak, vagy állandóan szerelmesek, vagy SS-egyenruhába öltöznek otthon, vagy belevetik magukat a reklámok világába, mert jól akarnak élni.
Lábnyomok a sárban Kikászálódtam a medencéből, megtörölköztem, majd újra kezembe vettem Al Pacinot. A nap már magasan járt. Volt vagy harmincnyolc fok és én újra megszomjaztam. Megkértem Erikát, hozzon egy sört nekem a könyv mellé. Nagylelkűen fizettem egy koktélt cserébe a szexesből. Elmerültem a könyvben. Kizártam tudatomból a körülöttem visítozó kölyköket, áldozatukat kereső darazsakat, és a falatnyi bikiniben pózoló Barbikat. Pacino kilencedmagával nőtt fel egy háromszobás bronxi lakásban. Mikor ehhez a részhez értem megint elkalandoztam. Eszembe jutott édesanyám aki egy hatgyermekes szegény bányászcsaládban nőtt fel. Édesapja korán, anyám 11 éves korában halt meg egy bányaomlásban. Anyuék nagyon szegények voltak, mivel náluk a szokásos szegénységet még hatfelé kellett osztani. Míg apám egyedüli gyerek volt. Anyu két bátyja fiatalon, korát meghamisítva kezdett a bányánál dolgozni, hogy segítsenek a kisebbeket eltartani. Nem is lettek hosszú életűek. A háború őket sem kímélte. A családi emlékezetben még most is elevenen él, hogy János keresztapám kutyáját egy orosz katona lőtte le. Egy német katonától viszont harmonikát kapott ajándékba. Anyám felmenői közt sem kellett sokáig kutakodni, hogy egy tragikus sorsú sváb rokont találjunk. Nagyanyám húga, szerencsétlenségére a kitelepítések idején már Budakeszin élt férjével és gyerekeivel.
A kitelepítés – Rosa története
1937 unalmas, ásítozó tavasza volt. Szombat délelőtt, éppen tíz perccel tíz után. A nap már elég magasan járt ahhoz hogy, éles szögben tűzzön be a Böhm család második emeleti, hatszobás lakásának ablakain. Sugarai viháncolva táncoltak át a tisztításra kikészített ezüstökről a komódon álló menórára. Ott kissé elkalandoztak, majd a tálalószekrény üveges ajtajára szökelltek, hogy onnan beragyogják az egész szalont. A nyíló virágok és a szerelem illatával telt levegőben szikrázó porszemek szóródtak ezer irányba a fénycsóvákban. Az ablakban piros és rózsaszín muskátlik szomjazták a korai napfényt és a vizet. A gangon a virágládákban vidám rovarok kergetőztek, megrészegülve, egymástól nászt remélve a jácintok, nárciszok, és az árvácskák között. Az udvarról felszűrődött a kintornás unalomig ismételt melódiája. A verkli tetején a majom egykedvűen vakargatta viszkető kobakját az ezerszer játszott dallam hallatán. Néhányan ledobáltak pár fillért az emeletről – amelyek aztán érces csilingeléssel landoltak a keramiton –, csak hogy szűnjön a lárma. De a koldus csak nem tágított. Tekerte a verklit megállíthatatlanul. Ki tudja, vagy a fillért kevesellte, vagy valóban élvezte silány művészetét? Róza már hat óra óta talpon volt. Vidáman ébredt. Álmában otthon járt Csolnokon. Jókedvét a korai munka sem szegte. Szeméből kimosta az álmot, meglocsolta a virágokat, majd kiteregette a függőfolyosó korlátjára az ágyneműt. Sok dolga volt még mára. Estére vendégeket vártak. Együtt dúdolt a verklivel. Kitakarította a szalont. A tálalószekrényt és a kártyaasztalt szépen felpolírozta. Kiglancolta az ezüstöt, és előkészítette a zöldséget. Titkon nyelt egy kortyot a nagysága baracklikőrjéből és gondosan eltörölgette a poharakat. Három éve szolgált a Böhm családnál. Munkája akadt bőven a négy gyerek és hat szoba mellett. Végső leolvasás előtt
a végső leolvasás előtt ledöntök
Szünet
1
Arra ébredek, hogy ömlik rólam a víz. Megemelem a testem, és kitapintom, hogy érzek-e nedveset a fenekem alatt, de nem. Pedig bepisilhettem volna. Úgy megkergettek az alsógatyás fiúk álmomban… Álldogálok a sásban, letolt nadrággal, megpróbálok a távolba hugyozni, úgy, mint a nagyok, akiket néha megfigyelek. Ekkor lépteket hallok, majd meglátom a fiúkat; felém tartanak, én pedig felhúzom a nadrágom és szedem a lábam. Ki a sásból, ki a kavicsos útra, el az ikerházig, be a piros vasrácsos kapun, és csak ekkor nézek hátra: a fiúk a nyomomban vannak, és tényleg nincs rajtuk más, csak trikó meg piros alsógatya. Rohanok fel a lépcsőn, a negyedikre, majd onnan a lépcsőház aljára tekintek: semmi. Aztán zihálva benyitok az ajtón és mind a négyen ott vannak, alsógatyában, és rám rontanak, mintha csak meg akarnának ölni. Ezt álmodtam. Csoda, hogy megúsztam szárazon. Többé nem akarok a fiúkkal álmodni. Ilyen áron nem, akármilyen távolra is hugyoznak. Majd megtanulom, hogyan kell, és akkor többé nem fogom csodálni őket érte. Nem olyan nagy művészet… És én egyedül fogok rájönni a titkára.
Mégse Engem soha más Cserepes lakótárs Megtanítottam a szobanövényt kommunikálni. Ha szomjas, leengedi a leveleit, ha jól van, magasra tartja. Ha dolgoznom kell, nem nyaggat, csak türelmesen vár, de ha kinyitom neki az ablakot, örömében a szellő ritmusára táncol. Nem elégszik meg azzal, ami van, folyamatosan törekszik felfelé. Ebben jól megértjük egymást.
Sorsodat
Padon
Az öreg ott ült a padon reggel óta. Szinte, meg se mozdult, csak nézett maga elé. Nem voltak könnyei, de sírt. Csendesen, befelé. Idönként szipogott, és felsóhajtott. Néha felállt, ment néhány lépést, hogy visszatérjen a véráram elgémberedett végtagjaiba. Nem volt hideg. Kellemes nyárutó, indián nyár, ahogy mondani szokás. Ebédidő. Előveszi műanyag szatyrából az ebédjét. Ma is hideg lesz ebédre, szendvicset hozott magával. Párizsis zsemlét. Még tegnap este elkészítette, gondosan becsomagolta, és betette a hűtőbe. Reggel majd elteszi a táskába, mielőtt elindul. Hetente egyszer főzött magának paprikáskrumplit, lecsót, éppen, aminek szezonja volt. Hús ritkán akadt. Nem mintha nem tudott volna venni magának, de egy ideje már nem esett jól. – Valami baj van, öreg? – kérdezte a kertész, nem tiszteletlenül, inkább segítő szándékát jelezve. 
|
