Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Habony Gábor: Vanília

 

 

 

Vanília

A személyvonat akár mozgó fazék is lehetett volna, ahogy kényelmesen kocogott kötött pályáján. A por és a pára mocskos elegyet alkotott minden hajlatban, izzadtan csillogó homlokok és arcok, szenvedő tekintetek jellemezték mindazt a kevés emberbábut, akik ugyanabban a vagonban próbáltak célba érni.

Fülembe
mint mindig, ha utazom valamelyik aktuális kedvenc üvöltötte bele életbölcsességeit, és a világ ismét átment videóklipbe. Csak bambultam kifelé a piszkos üvegen át, lestem a fákat, a gabonaföldeket, néha a házakat, meg az eget azzal a néhány szánalmas felhőcsomójával, melyek erőlködve próbáltak enyhet adni, de árnyék helyett csak még több párát lihegtek le nekünk, földhöz csapott és odaragadt halandóknak.

Akkor jött Vanília. Megálltunk valahol, talán egy állomáson, és figyelmemet éktelen vaníliaillat ragadta magával, annyira, hogy elhúzta tekintetem a felettébb unalmas látképtől és a még unalmasabb vonatbelső felé fordította. A lány két társával ácsorgott mellettem, épp keresett valamit a táskájában. Átlagos jelenség, átlagos jelenségekkel kísérten; átlagosan nem érdekelt. Újra az ablak felé fordultam.

Elbóbiskolhattam, mert felriadtam a zökkenésre. A vonat megállt ott, ahol nem kellett volna, és a kaller rohamléptekben közeledve kiabálta, hogy a szerelvény meghibásodott, de már majdnem beértünk a következő településre.

A beteg vasparipa mellett humanoidok gyülekeztek, látszólag egész sokan vélték úgy, hogy gyalog könnyebben és gyorsabban eljuthatnak bármiféle enyhet adó pontra ebben az elszomorítóan meleg órában. Nem is gondoltam volna, hogy ennyien ültünk ezen a fránya félkettesen
mindegy, legyünk birkák, gondoltam magamban és leszálltam, kérdezősködtem, hátha valaki tudja, mi merre és mennyi. Vanília tudta.

Valahonnan megint csak ott termett mellettem két elmaradhatatlan kísérőjével. Így, közelebbről még átlagosabbnak tűntek mindhárman, de legalább infóval szolgáltak, amellett társasággal is, ahogy elballagtunk Pusztasemmi felé. A lányok a környéken laktak, én meg nem, úgyhogy volt mit mesélnünk egymásnak. Megnyerő modorom őket is azonnal megnyerte... Na jó, inkább nem fényezem magam.

Szóval ballagtunk vagy fél órán át a sín közelében futó földúton. Négyünk bizonyult a leghatékonyabbnak a nemhivatalos versenypályán, mert a vonatszörny kiokádott gyomortartalmának többi része elmaradt mögöttünk. Legalább lehetett szabadon fiatalkodni, mármint szóban, és nem kellett magunkon éreznünk a negyvenesek, ötvenesek lenéző tekintetét.

Mint említettem, a lányok a környéken laktak, így Pusztasemmi házai közt is könnyedén megtalálták, amelyiket keresték. Kicsit már úgy éreztem magam, mintha émelyítően édes vaníliamezőn vándorolnék néhány csivitelő madár kíséretében, úgyhogy egész kellemes volt belépni Pézsma meghitt otthonába, melyet nagyjából húsz kisebb-nagyobb görénnyel és más állatkával osztott meg.

Nagyon képtelen vagyok megjegyezni a neveket és az arcokat
az évszámokkal ugyanez a helyzet, de ezek nélkül még elvagyok , valamely jellegzetességet könnyebben, például a szagokat, illatokat; még mondják, hogy a majomtól származunk. Szerintem ez változó, és talán igaza lehet az indiánoknak, akik állatszellemek jelenlétét vélik felfedezni az emberekben.

Pézsma kifejezetten egérszerű volt, talán ezért is vonzódott annyira a kis szőrösökhöz. Vadászgörényeit büszkén mutogatta; megyei szépségversenyt nyert az egyikkel és meg kell valljam, marhára nem értek ezekhez a lényecskékhez, de azok a görik egészen jópofa dögöknek tűntek. Volt még két tengerimalaca és hat táncoló egere, amellett egy autója is, és a lányok emiatt tartottak ide.

Vanília tűnt klikkje szószólójának, és egy nagy öleléssel meg két puszival teljesen elkábította a görényes srácot, aki cseppet sem szabadkozott, s hamarosan mind az öten beültünk a járgányba. Közepes szedán méret és forma, sportkormány, műbőr ülések, famintás műszerfal, szőrös könyöklők
Pézsma elmondása szerint a bátyja dizájnernek tanult valamelyik fősulin és ő alakította ki neki az IKEA-nappalira emlékeztető belső teret. A Vaníliából áradó végtelen aroma úgy vette fel a küzdelmet a görényszaggal, ahogyan Szent György rohamozhatta meg a sárkányt annak idején, és pillanatok alatt le is győzte, kicsit talán nagyobb erőbedobással szúrva és vágva, mint amire szükség lett volna.

Poros, meleg földúton siettünk a húsz kilométerrel arrébb lakó haverhoz, Vanília valamelyik kísérőjének barátjához. A nagydarab állat eleinte gyanakodva méregetett, talán valamiféle bikaösztön munkálkodhatott benne, így is nevezném, ha nem gond: Bika. Szóval, Bika úgy nézett rám, mint vezérállat a területére tévedt másik hímre, azután észhez tért és anyukától elköszönve csatlakozott. Kicsit még távolságtartó volt, de később rájött, hogy választott nőstényének még a nevét sem tudom megjegyezni, nemhogy akarnék tőle bármit is, így a hangulat oldódott valamelyest.
Pézsma hazament, Bikát eleve kiöltözve találtuk, és tízperces sétánk végén eljutottunk a buszfordulóhoz. Valahol éreztem, hogy már így is eléggé eltértem utam eredeti céljától, de nem zavart a dolog; sodródtam az árral. Néha kell.

Mentem hát tovább Vaníliával, kíséretével és a kíséret egyik felének kíséretével, Bikával, míg kiderült, távolsági busz jön mindjárt, megfordul és megy vissza a városba. A Városba. Ahová a lányok vonattal indultak bulizni, és ahová Bika egyedül ment volna be busszal, ha nem érkezünk meg társaságostól. Nekem jó ez így, gondoltam, újra vonatozhatok.

A buszozás eseménytelennek bizonyult, de legalább gyorsan lezajlott. Valahol leszálltunk, a többiek mondták, hogy a vonatom még egy óra múlva indul, ők meg öt percre lesznek az állomástól, így ha akarok, társulhatok továbbra is. Legyen, válaszoltam, de a következő vonattal tényleg megyek tovább. El nem kések, nem sietek, csak hát mégsem errefelé indultam eredetileg. Persze, oké, menj csak, ahogy gondolod...

Nem mentem be a vasutas művházba, beugrós volt a buli, negyven percért nem teszek le semennyit. Mi több, Vanília egyik kísérője is kint maradt
akkor éreztem először normálisan az addig háttérben rejlő illatot. Levendula, kérdeztem; jah, fűszeres, válaszolta mosolyogva.

Fűszeres Levendulával
fordulata a sors kerekének egyazon városba tartottunk. Csupán Vaníliának, az ő mindent és mindenkit elnyomó kisugárzásának köszönhettük, hogy addig ez sem derült ki, ahogyan sok más dolog is titokban maradt, mint később, a jó háromnegyed órás maradék vonatozás alatt ezt megállapítottuk. Persze, Vaníliának köszönhettük azt is, hogy egyáltalán találkoztunk: ha ő nem áll velem szóba Pusztasemmi felé félúton, akkor bizonyosan elkerüljük egymást.

Végül célhoz érve elköszöntünk, de mielőtt nagyon eltávolodhattam volna, Fűszeres Levendula utánam futott. Késése miatt ismerősei nem tudtak újra kijönni elébe, én meg úgyis ismerem a várost, léci-léci-léci, kísérjem el ide meg oda. Menjünk hát, előbb shoppolni valami piát, aztán egy haverhoz, illetve holmi fél óra múltán felismerte a környéket és köszönte szépen, hogy nem voltam vele bunkó
meg minden. Valahol mélyen, jól titkolva, húztam kissé a számat a stílus okán, de erőt vettem magamon és nem szóltam miatta. A két puszi jólesett.

Fáradtan, baromi fáradtan estem be jóbarátomhoz és közöltem vele, hogy inkább vigyázok a házra, de engem ne rángasson el semmiféle buliba. Olyan nincs, miért is lenne, ha már ennyit léptem az esti program miatt...

Mégiscsak engedtem; a zuhany meg a váltás ruha helyrerakott, talán a szalámis szendvics meg az ujjnyi whisky is játszott valami szerepet a dologban. Elmeséltem utazásom történetét, kicsit kiszínezve, jókat vihogtunk rajta, közben töröltem is az agyamból az egészet. Már attól pihenhetnékem támadt, ha csak belegondoltam a feleslegesen megtett kilométerek mennyiségébe.

Elmentünk a házibuliba. Egy pajtás rendezte otthon: sok ismerős és ismeretlen arc, volt és sosevolt barátok, jobb és rosszabb haverok gyűltek ott össze. Kinevettük a régi ellentéteket, feljött néhány közös élmény, ismerkedtünk az ismeretlenekkel, egyszóval minden remekül ment a maga útján.

Éjfél is elmúlhatott már, amikor épp egyedül ténferegtem a sok ülő és fekvő alak között, mint valami labirintusban, végül eljutottam a konyháig. Eszméletlenre verő halszag vágott képen, némi friss uborkával keverve, és közel álltam ahhoz, hogy keressek egy csendes sarkot, majd ez utóbbi szagokat kábulásig dédelgetve orrcimpáim közt aludjak legalább reggelig.

A döbbenet pillanatait ráeszmélés követte
kész filozófiai katarzisként , mely szerint igencsak megéheztem. A lány szép volt, körbelengte a tőkehalmájkrém szaga, és a korábban étkezők csak félig-meddig dúlták fel a konyhát, így minden apró részlet helyénvalónak tűnt egy kevésbé romantikus ismerkedési pillanathoz. Kimenekültünk az udvarra a szag elől, pedig már majdnem elneveztem Tőkehalmájkrémnek...

Az udvaron tompábban szólt a zene, tompábban világítottak a lámpák, tompábban éreztük az iszonytató halszagot, melyen előbb csak tompán izzott keresztül az estikék édes aromája, majd lassan átvette annak helyét. Ostoba, fáradt röhögcséléssel ettünk, azután valamiképpen egymásba gabalyodtunk. A nyakának jázminillata volt.

Valamikor reggeltájt jóbarátom közölte, hogy a lány nem teljesen független. Nem baj, válaszoltam, az utóbbi húsz órában úgyis mindenkivel csak eljutottam valameddig. Kezdek hozzászokni, hogy nem érek célba.

 

  
  
 

Habony Gábor (Szolnok, 1979) író, fordító, a Veranda Művészeti Csoport alapítótagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.