VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Padon
Az öreg ott ült a padon reggel óta. Szinte, meg se mozdult, csak nézett maga elé. Nem voltak könnyei, de sírt. Csendesen, befelé. Idönként szipogott, és felsóhajtott. Néha felállt, ment néhány lépést, hogy visszatérjen a véráram elgémberedett végtagjaiba. Nem volt hideg. Kellemes nyárutó, indián nyár, ahogy mondani szokás. Ebédidő. Előveszi műanyag szatyrából az ebédjét. Ma is hideg lesz ebédre, szendvicset hozott magával. Párizsis zsemlét. Még tegnap este elkészítette, gondosan becsomagolta, és betette a hűtőbe. Reggel majd elteszi a táskába, mielőtt elindul. Hetente egyszer főzött magának paprikáskrumplit, lecsót, éppen, aminek szezonja volt. Hús ritkán akadt. Nem mintha nem tudott volna venni magának, de egy ideje már nem esett jól. – Valami baj van, öreg? – kérdezte a kertész, nem tiszteletlenül, inkább segítő szándékát jelezve.
Origami Emlékszem volt egy origami könyvem. Ennyi az egész Egy nézés béklyójában Paranoid pillanat
Mereven álltam, tagjaimat szándékkal dermesztettem meg. Velem szemben Ő hasonlóképpen tett, és farkasszemet néztünk egymással. Alkalmam adódott alaposan végigmérni. Hűvös, vagy inkább jegesen hideg tekintetét gyanakvás árnyéka felhőzte — bár kezdődő ráncoktól markánsabbá lett arca egyetlen apró rezdüléssel sem árult el ennél többet. Keskeny ajkai közül a felső olyan vékony volt, hogy szinte eltűnt, beleolvadt a körülötte lévő, alig világosabb bőrbe. A haj röviden meredezett, alig két milliméter hosszan és szürkén, formája leginkább egy verőlegényhez illett. Ugyanakkor a magas homlok, a szemekben megcsillanó értelem ennek teljességgel az ellentétét mutatta.
Az út menti diófa I.m. Mészöly Miklós
Az út menti diófát a vándorok már szeggel körbeverték. Pontosan úgy, ahogy a jeladás szabálya maga a mérték. Kalapács a láncon, szeg a pléhdobozban, bárkinek kell, tudja, ne keresse, ott van!
No, persze a hagyomány. Az is csak születik és meghal... a diófa is, a szögek is, és persze a lánc a kalapáccsal...
Telefon
– Jó napot kívánok! – Jó napot Önnek is. Miben segíthetek? És honnan tudja a mobilszámomat? – Először is gratulálni szeretnék Önnek: Ön nyert! A gép az Ön számát dobta ki, a 800000-ből! – Ez csodálatos, és mit nyertem, ha szabad tudnom? – Egy 3000 forint értékű ajándékcsomagot, amit nálunk vehet fel. Csak a csomagolási díjat és a szállítási költséget kell állnia. – De, ha személyesen kell érte mennem, miért kell szállítási költséget is fizetnem? – Ej, hát nem is örül az ajándéknak? – De, roppantul. És mennyi az a „csomagolási díj és szállítási költség”? – Csak most, csak Önnek – 5000 forint. No, sikerült boldogságot varázsolnunk Önnek, így az Ünnepekre? – Még gondolkodom rajta.
egy mozipénztáros emlékére
azon a nyáron sokan lejöttek a Duna-partra egész nap hangszóróból szólt a zene és elkészült végre az új mozi
plakátok kerültek a villanyoszlopokra Bözsi néni nem ment többé az utcára piszkos kötényben és rétesközepét se vitt a tiszteletesnek egymás után derültek ki a huncutságok hogy ki kivel és mikor a tanácselnök levetette a piros zászlókat valakik lopták a téesz disznait és jól megfenyegették a pletykás vén banyákat de hiába mert addigra garabonciásokká nőttek a változások A látogató
Pötröndi Kálmán lassan ballagott haza a kisboltból. Jobb kezében a zöld-fehér csíkos nylon szatyrot fogta, benne egy liter tej, négy kifli, húsz deka kenőmájas, bal kezében összetekerve a Hírharsona mai száma. A késő nyári Nap reggeli sugarai épp a szemébe sütöttek, ahogy hazafelé csoszogott, s talán épp ezért észre sem vette a mellette elhúzó gördeszkás fiú gúnyos pillantását, amit Pötröndi bácsi kockás mamuszára vetett. Pötröndi Kálmán világéletében praktikus ember volt. Egy néhány perces kiruccanás a kisboltba, hogy beszerezze reggelijét igazán nem tette indokolttá azt a nehéz és fájdalmas műveletet, hogy csípőprotézisét megerőszakolva cipőit fölhúzza, s azok fűzőit kínkeservesen be is kösse. Nem beszélve arról, hogy már csak termetes pocakja is megnehezíti az imént említett műveletet. Mármint fölvenni a cipőit. Karácsonyi három perc(es) Behurcibálta a fenyőfát a nappaliba, és közben arra gondolt, hogy jövőre még kisebbet vesz, úgy látszik, már ez is egyre nehezebb munka a számára. A befizetett csekkek letépett feladóvevényeit kis fénykampókra szúrta, és azokat aggatta fel sárgálló díszeknek. A gyógyszereket és a vitaminokat színes papírba csomagolta, hogy hasonlítsanak a szaloncukorra; édességet úgysem szokott enni, majd szépen leeszegeti ezeket a fáról, gondolta. Orvosi gézt vagdosott fel, tépdesett szét, és azt szórta a fára műhó gyanánt. Masnival átkötött egy üveg száraz, vörös bort, és miközben betette a fa alá ajándéknak magának, egy nyálcsepp elindult a szája szélén a gondolattól, hogy milyen finom is lesz. Leült a hintaszékbe, megdörzsölte ősz haját, tört egy darabot a kalácsból, amit a szomszéd asszony sütött neki, és jóízűen falatozta. Végiggondolta, mi minden történt vele az elmúlt évben, mennyire meg kellett küzdenie időnként azért, hogy az egyik unalmas hétköznapról a másik unalmas hétköznapra jusson; de most itt ül, és minden a legnagyobb rendben. Mosolygott.
LOPVA JŐ AZ ÖREGSÉG
Egyszercsak ellepik az utcákat, tereket a túl fiatal lányok, szinte még gyerekek Armand és az idő vége
Ajónok óta nem volt ekkora összecsapás. Ez volt az a csata, amit az emberek prófétáinak látomásai úgy írtak le, hogy a vér a lovak zablájáig ért. Valójában nem voltak se lovak, se zabla, se vér. A fizikailag nem létező harcmezőn azonban újra fellángolt az időn kívüli küzdelem. Míkaél a Hegy tetejéről ellenőrizte csapatai mozgását, miközben villámnyilakat küldött az ellenséges áradatra. Sealtiél egy pillanatra felnézett a Seregek Vezérére – már nem kellett odanéznie ahhoz, hogy védekezésből azonnal támadást indítson. Azzal a gyakorlottsággal és ügyességgel kerülte ki a méregtőröket, amely szinte csak a kerúbok rendjének sajátja. Egyszerre furcsa előérzete támadt, mert a csata látványának részletei néha kimerevedtek, vagy rejtélyesen lelassultak, miközben a harc csatazajában is hallotta a fülsiketítő csendet, ami megelőzi a sors rándulásait. Kissé elszakadt fegyvertársától, akivel egymás hátát szokták védeni, de nem ez zavarta; náluk ez már nem okozhatott gondot. A szeme sarkából látta, hogy Bárúq, nagy erejű barátja, épp elkapja Moloch egyik kapitányát, a Pöröjöklűt, és brutális egyszerűséggel letépve annak karját a saját öklével veri agyon. Az angyali hierarchiának abba a harcos rendjébe, ahová ők tartoztak, csak azok kerülhettek, akik egy időre emberi testbe, sorsba és személyiségbe öltöztek, hogy a szabad választás lehetőségével még a visszaemlékezés képessége nélkül se bukjanak el úgy, ahogy azok a testvéreik, akikkel most harcoltak. Sealtiél fel tudott idézni minden szót, amit visszatérése után Míkaéllel váltott. A végső kérdésre adott saját válasza azonban most mégis távolinak tűnt:
Laterna magica
Kölyökkutyakorom ígérete: Mehet a Holdra, aki akar, Ingajáratban, oda-vissza, A Marsra még kicsit várni kell. Később nem értettük, Miért iszik Gagarin egyre többet, S egyáltalán: az van vele, hogy Nincs hír róla, eltüntették, Majka kutya is odaveszett. És késik az első női űrhajós Kilövése, benövése, lelövése, Fellövése is. „Látta valaki Tyereskovát?”
Kedd
Nem vagyok én kisember
Reggel. Lengyel Tivadar jó közérzettel ébredt. Megmosakodott, evett egy pár falatot, aztán indult az ivóba. Várták a cimborák. Ahogy megérkezett felüdült Mihály és Karcsi arca. – Sziasztok! – Szevasz, haver! – mondta Mihály. – Jól vagytok? – kérdezte Tivadar. – Megvagyunk. – mondta Karcsi. És te? – Én is jól vagyok most! – örvendezett Tivadar. – Na, gyere, fizetek egy rumot! – mondta Mihály. – Köszi. – Úgy csinálsz, mintha először tenném! Hozod-e tél, Alízt? Egy régi vers Tandori Dezső 80. születésnapjára
Tudunk-e élni még, s halni már, egy-egy napért hálát adni nekik? Friss halottként a szökendi Samu most ment el. Hol voltam éppen én, mikor a félszárnyú Alíz is, az utolsó? Elalszunk úgy? Veréb-csillagképben? Lekaszabolva? Szpéró, Éliás, Pipi Néni, Böbe, testvéreink a gyülekezetből visszajönnek, halálunk óráján a kazlak mellét lándzsaheggyel megnyitják, fejbúbtól nyaktőig csipkednek, hajunk tövétől talpig, lábunk bütykén pörözslik patájuk, udvarba pörgetnek fölfújt, megszáradt disznóhólyagot, pörrenését hallgatják, hömölyét figyelik, dudolgálnak neki.
Hozod-e tél, Alízt? Milyen régen nem hoztad, milyen régen nem nyíltak lábad nyomán az ég kenderszál-abroszának kőrózsái, ámen.
Csőrike, a galéria lelke
Legtöbben nem jöttek be a galériába. Szívélyes invitálásunkra „Majd máskor, most sietnem kell” válasz érkezett nap mint nap, a „Hagyjatok békén az ócska kacatjaitokkal” szinonimájaként. Csőrikét azonban mindenki észrevette. Kedves, hirtelen visszahajló, esernyőnyél-szerű csőre, keleties színezetű tollazata, okos, kerek szemei még a művészet legádázabb ellenségeit is levette a lábáról. Ő volt a kapus, az őrszem, a vendéglátó és a primadonna. Ő volt a galéria lelke. Mindig az ablakban ült, figyelte a járókelőket, ő köszöntötte az utcáról bekukkantó érdeklődőket. Ismeretségünk nem mai keletű. Sokszor találkoztunk már életünk során, sőt születése óta kísérem figyelemmel fejlődését. Csőrike hozta a tavaszt a Gregussba vidám csivitelésével, múlni nem akaró életkedvével.
Szeretem a vasárnapokat. Régi emlékek tolakodnak elő, gyerekkorom bevésődött képei, hangulatai. Nyári forróság, délelőtti napsütés, a hűvös bérházak folyosóira vetített árnyékok, és az elengedhetetlen rántotthús illat. Templomba készülünk. Anyám bepanírozta a húst, majd frissen süti, ha hazaértünk. Ő nem jön velünk, a feje fáj, vagy csak nem bírja a huzatos templom hűvösét. Nem is igazán vallásos, nem szereti a papokat. – A hit a fontos, nem a templomba járás. – fejti ki, mielőtt elindulunk. Talán, igaza is van, de a vallás megköveteli a szakralitást, a közösségi érzést. A Rózsák tere kedvenc játszóhelyünk volt, bandákba szerveződve üldöztük egymást a templom körül. Amióta csak itt lakunk, úgy emlékszem a templom környékére, mint építési területre. Hatalmas kőtömbök, faragványok a földön. Arra várnak, hogy a szerkezet felújítása után visszakerüljenek a helyükre. Némelyiken látszanak a tisztítás nyomai, fehéren rikítanak a napsütésben, jócskán elszürkült társaik között.
A szeretet kihívásai
Ismét Karácsony lesz, nagy szavak röpködnek, – talán csillagokból hullik majd a hó – angyalkar énekel, girlandok villognak, s gyémántként ragyoghat belőlünk a szó,
ám mondd, mi történik, ha alszanak az őrök, alattomban tőrré válik az ige, a háromkirályok rossz útra tévednek s az angyaloknak is alábbhagy hite?
* 
|
