Keresés a honlapon:

Dinók Zoltán: Nem vagyok én kisember

 

 

 

 

 

Nem vagyok én kisember

 

 

 

Reggel. Lengyel Tivadar jó közérzettel ébredt. Megmosakodott, evett egy pár falatot, aztán indult az ivóba. Várták a cimborák. Ahogy megérkezett felüdült Mihály és Karcsi arca.

– Sziasztok!

–Szevasz, haver! – mondta Mihály.

– Jól vagytok? – kérdezte Tivadar.

– Megvagyunk. – mondta Karcsi. És te?

– Én is jól vagyok most! – örvendezett Tivadar.

– Na, gyere, fizetek egy rumot! – mondta Mihály.

– Köszi.

– Úgy csinálsz, mintha először tenném!

Tivadar hangosan kacarászott. A pincér felszolgálta a rumot. Tivadar szabadúszó író volt. Könyvei fogytak, de az utóbbi időben válságban volt és romlott az egészsége. Már nem volt annyi ihlet benne.

– Hogy állsz az írással? – kérdezte Mihály.

– Nem valami jól. – mondta Tivadar letörten.

– De miért? – kérdezte ugyanaz.

– Valami mérhetetlen nagy szomorúság vett rajtam erőt. Kiégtem. Már sokszor nincs kedvem semmit sem írni.

– Valami bajod van? – kérdezte Karcsi.

– Az is. – mondta Tivadar. De az orvosom szerint nincs nagy baj.

Karcsi sóhajtott. Látta barátja bánatos, gondterhelt arcát s ez igen elkeserítette. Az író még a rumot is nehezen nyelte, a rossz idegei miatt. De Mihály még egyet rendelt neki, miközben a pincér csendben csak nézte és hallgatta, mi folyik itt.

– Nem szabad ám sokat innom! – mondta hidegen Tivadar.

– Szedsz valamilyen gyógyszert? – kérdezte Karcsi.

– Igen. Antidepresszánst. Kimerültem.

– Csak levertnek látszol, de betegnek nem. – mondta Mihály.

– Akkor az is valami. – mondta Tivadar nagyot sóhajtva.

– Na, írj már valami jót! – kérte Karcsi barátját. Olvastuk ám az összes novelládat.

– Örülök neki. Köszönöm, fiúk. Most valami tényleg nagy fába vágom a fejszét.

– Csak rövidet írj, de jót! – mondta Mihály.

Az író hirtelen és váratlanul elmosolyodott.

– Most mit röhögsz? – kérdezte Karcsi.

– Semmin. – felelte Tivadar.

– Na akkor tényleg antidepresszánsokra van szükséged. – mondta Karcsi.

– Rövidet írjak és jót. – ezt nevettem. Pedig hosszút akarok írni és jót.

– Senki nem gátol! – mondta Karcsi.

– De. De gátol. Az egészségem.

– Akkor hagyd abba az egész írást s gyere rúgj be velünk! – mondta Mihály.

– Berúgok. De miért hagyjam abba az írást?

– Mert az egészséged gátol. – mondta Mihály.

– Talán azért annyira nem! – mondta Tivadar.

– Akkor hajrá! Mindent bele! – mondta Mihály. Mi szurkolunk neked!

– Köszi.

– Nincs mit.

– Azt akarjuk, hogy nagy és sikeres író legyél! – mondta Karcsi.

– Szeretnék! S éppen ezért nem vagyok én kisember! Nagy ember vagyok!

Erre Karcsi és Mihály is nevetett. Még a pincér is.

– De mi kisemberek vagyunk! – mondta Mihály

– Ti igen, de én nem!

– Marhaság ez. – mondta Karcsi.

– Jó tudom, én se vagyok magas pozícióban, de azt belátjátok, hogy feljebb állok a kisembernél! Én így értem. Hiszen a kisembernek nincs azért sikere s nincs díja! – mondta emelt hangon Tivadar.

– De nem dolgozol például a parlamentben!

– Ott nem. De nagyobb esélyem van rá, mint nektek!

– Hú, azt megnézném! – mondta Karcsi.

– Azt hiszitek, nem? – kérdezte Tivadar.

– Jó politikus alkat vagy, mert jó író vagy, de ez nem azt jelenti, hogy politikus is jó lennél. – mondta Mihály.

– Hát mit csinálok én folyton az írásaimban? Ha nem politizálok?

– Mindegyik író azt teszi. De mire megy vele? – érvelt Karcsi.

– A politikát mi írók a bőrünkön érezzük át! Értsd, hogy a társadalom igazságtalanságait, mi írók éljük meg a legjobban! Nem mindegyik író ugyan, ez világos, de én igen.

– Nekem se rózsás az életem! – mondta Karcsi. Minek vegyem a fáradságot, hogy leírjam?

– Lehet, hogy jobban tennéd! – mondta határozottan Tivadar.

– Csak hülyíteném magam vele! – mondta Karcsi.

Tivadar vállat vont. 

– Lehet, hogy feloldódnál! – mondta aztán.

– A szomorúságtól feloldódok?

– Ha leírod, miért nem? – érvelt komolyan Tivadar.

– Nem. Én az ötös lottótól oldódnék igazán fel. – mondta Karcsi s meghúzta a sört

Tivadar nevetett.

– Hát attól én is. Csak az a különbség az átlagos és az író között, hogy ha én gazdag lennék, ugyanúgy írnék tovább… – mondta az író.

– Akkor te tényleg nem vagy kisember. – mondta Mihály közbeszólva.

Tivadar zavarba jött. Elgondolkodott milyen rendes barátai vannak. S ők valóban kisemberek, de ő mintha – az igazat megvallva – már valóban a társadalmi ranglétrán mintha feljebb állna. Persze néha őt is a kutya se veszi figyelembe. Persze megvan a maga kis olvasótábora, amely nem nagy, de ők igenis értékelik az írásait. Nem lesz gyári igazgató, iskolaigazgató, még csak semmiből sincs doktori címe, de amit alkotott, azt értékelik s ez a lényeg. Aztán Tivadar még egy-két rumot megivott. Átgondolta tennivalóit. Otthon még házi munka is várta.

– Mennem kell, fiúk! – mondta Tivadar.

– Menj csak! – mondták nekik. Aztán ha valami jót írsz, mutasd meg nekünk! – mondta Karcsi.

– Úgy lesz! – mondta Tivadar.

Majd hazatért. Takarítás helyett írásba fogott. Valamit nem tudott csak az agyában tartani.

– Részegen írni a világon a legjobb dolog! – mondta, – aztán rágyújtott s írt…

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-01-02 06:39:49

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.