Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

B. Tóth Klári: Csőrike, a galéria lelke

 

 

 

 

Csőrike, a galéria lelke

 

Legtöbben nem jöttek be a galériába. Szívélyes invitálásunkra „Majd máskor, most sietnem kell” válasz érkezett nap mint nap, a „Hagyjatok békén az ócska kacatjaitokkal” szinonimájaként.

Csőrikét azonban mindenki észrevette. Kedves, hirtelen visszahajló, esernyőnyél-szerű csőre, keleties színezetű tollazata, okos, kerek szemei még a művészet legádázabb ellenségeit is levette a lábáról. Ő volt a kapus, az őrszem, a vendéglátó és a primadonna. Ő volt a galéria lelke. Mindig az ablakban ült, figyelte a járókelőket, ő köszöntötte az utcáról bekukkantó érdeklődőket.

Ismeretségünk nem mai keletű. Sokszor találkoztunk már életünk során, sőt születése óta kísérem figyelemmel fejlődését.

Csőrike hozta a tavaszt a Gregussba vidám csivitelésével, múlni nem akaró életkedvével.

Tarka tollai rendezett sorokban simultak begyére, fürkésző tekintete emberi pillantást sejtetett…

Amint a madár kampós csőrén megcsillant az első tavaszi napsugár, a sötét, nyirkos pincehelyiség egyszeriben megtelt napfénnyel. A fény a zöldülő mezők üde illatát hozta magával, kiűzte a szuterén áporodott levegőjét, és a depressziós városlakók is elhagyhatták gyógyszereiket.

Csőrike nem olyan madár volt, mint a többi. Az ő szívből jövő trillázását, füttyögését, boldog csiripelését csak az hallotta, akinek füle volt hozzá.

Egyéb furcsasága is volt: nem piszkított volna a kirakatba, soha! Kifinomult lényétől távol állt az olyan földhözragadt történés, mint az anyagcsere. Pfujj!

Csak a port kellett néha letörölgetni különleges csőréről, erre az egyre kényes volt.

Csőrike legfőbb értéke a rejtett humor és a belső harmónia ... Egyszerűen megnyugtató volt a jelenléte.

Egy napon – ami reggel még úgy indult, akár a többi – megdöbbentő hírt kaptam:

Csőrikét megvették! Mint egy tárgyat!

Most bekeretezve lóg egy falon valahol a városban, a kétmillió lakos egyikénél.

Megvette, mert tetszett neki!

Nekünk minden volt, szerves tartozék, mint a kezünk vagy a lábunk. Családtag. Neki meg egy kis színfolt a falon.

Már nem csipog, nem trillázik, nem fütyörészik vidáman, nem hallgatja többé okos szemekkel a megnyitó beszédeket. Falon lógatják, mint valami dekorációt. De ő nem szól, nem panaszkodik.

Telnek a hetek, hónapok. Megállt az idő, s vele minden mozdulata.

Most befelé él, mint egy tetszhalott…

Csigalassúsággal múlik a tél, de végre megjelennek a tavasz első jelei. A szemközti fán bátortalan csiripelésbe kezdenek a madarak.

Az első napsugár bekukkant a nyitott ablakon, és rávetül a képre, Csőrike horgas csőrére.

Egyszer csak eszébe villan a múlt. Felsóhajt. Amint apró tüdeje megtelik levegővel, a lakk repedni kezd… Előbb csak a begyén, majd a szárnyakon jelennek meg apró, pókhálószerű hajszálrepedések, aztán az apró lábakon, a kampós csőrön…

Végül megmozdulnak a szemek. A két kis fényes madárszem fürkészve néz körül. Senki sincs a szobában. A lakkréteg ekkor már egyre szövevényesebb, bonyolultabb rendszerben repedezik, pattog le a szárnytollakról, a lábakról, a kicsi karmok szarurétegeiről…

Kintről zaj hallatszik: bejött a gazda. Gyorsan megmerevedni! Egyenes, semmitmondó tekintet, csak semmi érzelem. Kiüresedés. Fehér fal… Csak ne vegye észre a lepattogzott lakkdarabkákat… A takarítónő csak holnap reggel érkezik, addig még van idő…

A gazda elveszi az aktatáskáját az íróasztal melletti székről.

– Ne nézzen föl, ne nézzen föl! – mondja a madár egészen belül.

Fogja a táskát, kinyitja, a fémzár nagyot csattan – csak nem összerezzenni – beletesz egy köteg iratot a fölső fiókból, elindul. Tekintete ráesik a nyitott ablakra, egy pillanatra megtorpan, aztán kisiet.

Pár perc múlva hallani a kocsi indulását, felbőg a motor. Az asszony lepihent, mint rendesen, az eltart néhány órát.

Csőrike elemében van. Megpróbálja megmozdítani a lábait, recsegnek-ropognak az ízületek, de működnek! Kicsit kilógatja az egyiket a festett háttérből, jólesik megmozgatni; majd a másikat is. Aztán a szárnyakat, egymás után. Lassan csúsznak szét az összetapadt tollacskák, próbálja nyitni-csukni, erősen koncentrál. Kezd ura lenni a testének. Jó érzés.

Jólesik hallani a tollak suhogását… Vajon tudnák-e még hasítani a levegőt, vagy végleg megmerevedtek a hosszú dermedtségben?

Az ablak nyitva, a lehetőség most kínálkozik….

Nagy levegőt vesz, nekilendül, minden izmát megfeszíti, érzi, hogy engedi el testét a festett háttér – aztán huss – kirepül az ablakon.

Mikor reggel bejön a takarítónő, és automatikusan törölgeti a port az íróasztalon, szeme látómezejének szélén szokatlan formájú sötét folt jelzi, valami nincs rendben.

Fölnéz a képre. Ott a keret a helyén, ott a háttér, de a közepe üres! A madarat mintha kivágták volna a festményből…

Rémülten szalad felébreszteni a háziasszonyt, nem veszi észre az ablakpárkányon az elhullajtott pici tarka madártollat…

– Haza, haza – dobogja a madár apró szíve. Száll, száll az egykedvű, piszkos város felett, ösztöneire bízza magát.

Esteledik, mire megpillantja a Dunát. A nagy, sötét víztömegen apró fények csillannak meg, tükröződik a város, megtisztul a fényben. Így akarja őrizni magában, tisztán, ünnepélyesen.

Már látja a Parlament lágy pasztellszínű fényeit, a neogótikus ablakok csúcsíveit, mély, vetett árnyékait, a Vár meleg sárgás fényét, a Lánchíd agresszív lámpasorát. Kicsit elvakítja.

– Kettéosztja a tájat ez a vakító fénysáv – gondolja, aztán elkanyarodik a Moszkva tér irányába, majd az Alkotás útról befordul a Greguss utcába…

A galériában éppen vége a megnyitó beszédnek, a meghívott vendégek beszélgetnek, falatoznak, nem hallják meg a puha szárnyak suhogását, nem tűnik föl senkinek, ahogy a hátuk mögött óvatosan berepül a nyitott ajtón…

Rögtön jobbra van a kirakat, csendben leereszkedik a szobrok közé. Szárnyait kissé széttárja, fejét enyhén félrebillenti. Okos kis szeme a vidám vendégekre mered…

Egy unatkozó kisfiú nézelődik, forgolódik, nem érdekli a felnőttek beszélgetése. Egyszer csak felkiált:

– Nézd, Anyu, milyen szép színes madárszobor! Hogyhogy nem vettük észre az

előbb? Olyan a szeme, mintha élne…

– Tényleg, és úgy ideillik, mintha mindig is itt lett volna! -

Csőrike boldog szívverését csak a közeli szobrok, érmek, kisplasztikák hallják, de ők sose árulnák el. Közéjük tartozik.

 

 

  
  

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.