Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Dinók Zoltán: A vénember

 

 

A vénember

 

A templomban kevesen ültek a misén. A hátsó sorban egy öregember, lehetett legalább nyolcvan éves és még mögötte lévő sorban egy harmincöt körüli fiatalember. A pap kitett magáért. Az öregember fejét lehorgasztotta s csendben duruzsolt. Valamit motyogott magában. A fiatalember szánakozva nézte.

– Vajon milyen bánata lehet? – gondolta magában.

Mert ebben biztos volt. A többi ember nem vette észre bánatát, de ez a fiatal igen. Mintha valami imát mormolt volna magában.

Aztán amikor a misének vége lett, az öregember még maradt a templomszobában. A fiatal úgy szintén, kíváncsi volt nagyon arra, mi nyomja úgy a szívét-lelkét. A papnak sem volt már nyoma sehol. Magukra maradtak. Aztán az öreg megdörzsölte szemeit, majd elmélázott egy kicsit. A fiatal megszólította:

– Uram!

Az öreg szinte megijedt.

– Mit akar tőlem?

A fiatal sem tudta, hogyan kezdje a beszélgetést.

– Csak figyeltem magát!

Az öreg visszafordult a padon, majd a fiatal melléje ült, hiszen látta, hogy egy barátságos vénember.

– Mi nyomja úgy a szívét? – kérdezte a fiatalember.

Az öreg csak lehajtotta a fejét és sóhajtott. Néhány pillanatig csendbe maradt.

– Én zsidó vagyok! A szüleim a lágerben pusztultak el.

– Ja, értem! – lepődött meg a legény.

– Tudod, azok szörnyű idők voltak. Ezerkilencszáznegyvennégy az emberiség történelmének legszörnyűbb, legrémesebb éve volt. Akkor történt ez. Én csak hétéves voltam. Még szinte azt sem tudtam, ki vagyok.

– Ezt hogy érti?

– Miért? Fogadni mernék, hogy te sem emlékszel már hétéves korodra.

A srác elgondolkodott s igazat adott az öregnek.

– Tehát az SS. Tisztek vitték a gázkamrába a szüleimet. S leéltem az életemet, de ezt nem tudtam feledni.

– Maga hogy úszta meg?

– Különvittek a szüleimtől. Engem egy táborba hurcoltak. Őket már egyenesen ki is végezték. Engemet meg csak szenvedni vittek a táborba. A többi zsidóval együtt. Egyébként én megéltem az amerikaiak felszabadítását. A szüleim sajnos nem.

A legény némán hallgatott.

– De sok mindent átgondoltam. A zsidóságnak valóban vannak bűnei és sebei. Sokáig nem így voltam vele, de én is sok mindent megéltem a szocializmus alatt. De ne felejtsd el komám, ha a Bibliát olvasod, majd rájössz, hogy zsidóság nélkül nincs kereszténység.

Meg öreg vagyok, talán bölcsebb is, mint például te, ne haragudj, s régóta járok ezért a templomba.

– Nem érez gyűlöletet? – kérdezte a legény

– A zsidók nem szoktak gyűlölködni. De egyébként a fasizmust én is utálom.

– De bosszú nem él önben?

Az öreg zavarában fejét csóválta.

– Ilyen öregen talán már nem. Vagy nem is tudom. Elvégre a szüleim voltak. De most mit csináljak? Ezt nem is lehet megbosszulni.

A legény bólogatott.

– De ha tehetné, – mondjuk egy SS. Tiszt maga elé lépne – rögvest neki ugrana, nem?

Az öreg kacagott.

– Bevernék neki. De majd Isten előtt felelni fog.

– Az biztos. A Bibliából én is tudom, hogy „enyém a bosszú”.

– Igazad van, nem is vagy te olyan buta.

– Hó-hó… Miért lennék buta?

– Ne haragudj, csak semmit nem tudok rólad!

– Egyetemre járok, jogi karra.

– Az szép hivatás. A jog.

– Igen. Szép hivatás, de rengeteget kell tanulni.

Az öreg mosolygott.

– A jó pap is holtig tanul. Egyébként ami a jogot illeti, úgy látszik ezt a szót elfelejtették a háború idején, a szenvedő alanyokra nézve.

– Igen. A magával való találkozásomból sokat tanulhatok.

A vénember egész jól érezte magát ennek az egyetemistának a társaságában.

– És milyen jogban akarsz dolgozni? Pénzjog? Büntetőjog?

– A büntetőjogban.

– Nahát akkor szép hivatást választottál.

– Igen, apám is meg anyám is ezt mondja. És maga mit csinált, míg nyugdíjas nem lett?

– Egy postán dolgoztam. Nekem nincs nagy iskolai végzettségem. De esténként, ahogy tehettem, sokat olvastam. Nekünk zsidóknak muszáj olvasni tudni.

– Aha. Értem. És még alacsonyabb rendűnek tartják magukat!

– Ne beszélj általánosságban!

– Bocsánat, csak Hitlerre gondoltam.

– Hitler egy őrült volt. Én sokkal jobban gyűlölöm Göringet, Goebbelst.

– Nahát igen. Ők voltak a fasiszta Németország vezérei. El tudom akkor képzelni azt is, hogy maga mennyire nagyra becsüli Amerikát és Angliát. Hiszen ők verték le a nácizmust.

– Érdekes amit mondasz. Ők valóban hősök voltak. És hány szerencsétlen angol és amerikai katona halt meg! – mondta dühösen a vénember.

A legény sóhajtott egy kicsit majd a vénember arcába nézett. Eltűnődött.

– Ne nézz így rám, kérlek!

– Bocsánat! Csak elmerengtem.

A vénember nevetett.

– Fiatal vagy s mégis elmerengsz?

– Miért azt hitte, hogy csak az öregek tudnak mindent? Csak nekik szabad elmerengeni?

– Nem. Jézus sem ötvenévesen váltotta meg a világot. A világot csak fiatal elme tudja megváltani.

– Na látja, most nagyot mondott. Én is szoktam verseket írni.

– Az jó dolog. Akkor te nem vagy az a kábító szerezős fajta.

– Nem. Én azokat utálom. Azok nem is mennek templomba.

Az öreg egy pillanatra felnevetett.

– Bár azoknak lenne okuk bűnöket megvallani.

– Á! Nem így működik az élet. Azok be sem merik ide lelkiismeretük miatt tenni a lábukat. – mondta a vénember.

– Miért? Szerintem azért ez se így működik. – mondta a legény.

– Talán te már kipróbáltad? – kérdezte az öreg

– Dehogyis.

– Valójában ez sokban múlik a szülőkön. A nevelés, érted? – bölcselkedett az öreg.

– Engemet szeretetben neveltek s sok mindenre megtanítottak. Kiket tiszteljek, kiket szeressek az irodalomban, a politikában, milyen ideológiát valljak, ne gyűlöljem a zsidókat…

– Há… – most fején találtad a szöget – mondta az öreg – hiszen én is zsidó vagyok. Akkor a te szüleid jó emberek.

– Igen. Mások is ezt mondják róluk. De az apám már meghalt ötvenkét évesen. – mondta a srác.

– Oh. Sajnálom.

– Köszönöm. Művelt, intelligens ember volt. De sokan valahogy mégse szerették.

– De miért? – kérdezte az öreg.

– Talán mert irigyek voltak rá. – érvelt a srác.

– Akárcsak a nácik a zsidókra.

– Igen. Az emberi alaptermészet nem változott. Ezt már Shakespeare megírta.

– Így van. Látom olvasott fiatal vagy. – mondta az öreg komoly arcot vágva.

– De sokat kell tanulnom még mindig.

– Én már nem nagyon olvasok semmit. Fiatalon én is faltam a könyveket. Hegelt, Rousseau-t nagyra tartottam. Meg Goethe-t, Schillert.

– Ezek lángelmék voltak.

– Igen. A németek elégették még a könyveket is. Vagy legalábbis ami nem tetszett nekik.

– Igen. Mert maguk sem tudták kit kell tisztelni az irodalomban.

– Nem tiszteltek ők senkit! Csak a fő vezéreiket! – mondta a legény okoskodva.

Az öreg sóhajtott és az órájára nézett.

– Talán siet valahová? – kérdezte a legény.

– Még meg kell etetnem a kismacskámat. Mosnom is kell.

– Ilyen öregen maga végzi? – tűnődött el a legény.

– Egyedül élek, muszáj. – válaszolta a vénember búsan.

– Igaz is. Nekem meg tanulnom kell s fel kell mennem Pestre.

– Akkor el kell hogy búcsúzzunk! – mondta az öreg meghatottan.

– Igen. – s felálltak.

Kezet fogtak s kisétáltak a templomból. Az ajtó előtt még egyszer köszöntek egymásnak s az öreg lassú léptekkel kivánszorgott a templom kerítése mögül. A legény meg rágyújtott s leült egy padra s nagyon eltűnődött a varjakon.

 

  
  
 

Dinók Zoltán (Kecskemét, 1981) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.