VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Botz Domonkos: Hazatérés
Hazatérés Már délutánra járt az idő, amikor Sándor belépett a falu orvosi rendelőjének a várótermébe, ahol addigra már megrekedt a meleg levegő, és keveredett az emberi testek, az átizzadt ruhák kipárolgásaival. A fal melletti, valamikor fehérre pingált, kiszolgált padon öregek ültek. Mintha csak valami halotti torra várnának, mind talpig feketében. Ráncokba ágyazott, fásult pillantásuk reménytelenséget tükrözött. Egyikük-másikuk ismerősnek tűnt. Feléjük biccentett, majd helyet foglalt a bejárati ajtó közelében. A mellette ülő öregúr napbarnított, köszvénytől göcsörtös kezei rákulcsolódtak a botra. Tekintetét kiemelve a fekete-fehér kockás kopott kőpadlóból, Sándorhoz fordult. – Utánam következik, de ha csak receptre vár, nyugodtan menjen be előttem – mondta. – Ráérek, nem akarok tolakodni. Az apám halotti bizonyítványáért jöttem – mondta Sándor. – Csak nem az öreg Molnárnak a rokona? Mert ő volt az, aki mostanság ment el közülünk. Más halottunk nem volt. – Így mondta, többes számban. – A fia vagyok, Sándor. Molnár Sándor. – Mi itt úgy tudjuk, a fia már vagy negyven éve kint él, Amerikában. – Igen, ott éltem, de végleg hazajöttem. Talán előbb kellett volna megtennem, bár az apámon ez nem sokat segített volna. Ő a földet művelte, én pedig a számok, a pénz világában éltem, dolgoztam. Bár néha gépies és unalmas volt a munka, de mégis a pénz az emberiség feneketlen étvágyának a tárgya, és ezt az éhséget is ki kellett elégíteni valakinek. Persze most mindenki azt hiszi, csak azért jöttem vissza, mert itt az amerikai nyugdíjamból sokkal jobban élek, de nem ez hozott haza. Nehéz lenne ezt megmagyarázni úgy, hogy bárki el is higgye. Valójában sokszor megfordult a fejemben, hogy összecsomagolok, otthagyok csapot-papot. Csakhogy abból a mókuskerékből nem volt könnyű kiszállni, és már ott volt a családom is, feleség, gyerek. Aztán elváltunk, és mindenki új életet kezdett. Valójában már azt sem tudom, hol van az itthon és az otthon. Na, nem mintha New York annyira hiányozna, de mégiscsak negyven évet ott éltem le. – Szerettük az édesapját, jóravaló, dolgos ember volt. Mindenki tisztelte. Szép kort élt meg, de aztán csak megette a föld őt is. Mert azt mindig művelte, ahogy a szőlőt is. Még ma is takaros az a présház, és még áll az a hatalmas diófa, amelyet a maga születése után ültetett. Talán látta is már. Aztán mit csinál majd ezekkel? Megtartja, vagy eladja? – Ezekben a pillanatokban még magam sem tudom, mit hoz a jövő. Talán majd rendbe teszem a házat, és megnézem a lehetőségeket. – Nézze, fiatalember, nem akarom elkeseríteni, de itt lehetőségek nincsenek. Itt csak munka és munka van, abból ad a föld eleget. Azt pedig, hogy meddig éri meg művelni, csak a Jóisten tudja, mert évről évre egyre alacsonyabbak a felvásárlási árak. Lassan teljesen kisemmiznek bennünket. Itt a munkának már nincs ára, nincs becsülete. Az öreg szavai mintha nem találtak volna utat a füléhez. A váróterem ablaktáblái a közeli lankákra néztek. A Nap egyre gyorsabban ereszkedett lefelé, és vele együtt kezdett felvörösleni az ég. A puccos New York-i üvegpaloták, hivalkodó irodaházak ablakai is ugyanettől a Naptól vöröslöttek fel délutánonként, de ez most mégis valahogy más volt. – Bocsásson meg, nem akarok tiszteletlen lenni, de egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim – mondta Sándor zavartan, és az öreg szemébe nézett. Aztán megjelent a rendelő ajtajában egy terebélyes asszonyság az asszisztensnő személyében és Sándorhoz lépett. Átadta az okmányokat, részvétet nyilvánított, és mint aki szabadulni akar, máris az egyik várakozóhoz fordul. Sándor odabiccentett a többiek felé, és kilépett az utcára. Alig tett meg pár lépést, és megkondult a közeli puritán templom harangja, megcsapta az útmentén húzódó földek semmihez sem hasonlítható, ismerős illata. Még nagyon meleg volt, nem volt kedve nyeregbe pattanni, így lassan tolta maga mellett apjától megörökölt öreg Csepel kerékpárját. Az egyik közeli kis parcellán a sok esőnek köszönhetően haragoszölden feszített, a mozdulatlan levegőben hangot sem adott a kukoricás. Érett csöveik végén lecsüngő bajszuk sötéten csillogott. Egy pillanatra megállt, elmosolyodott. Faragó tanár úr jutott az eszébe, akinek hasonlóan csüngött le vastag, tömött bajusza, amin gyakran ott billegett a szünetben elfogyasztott ozsonna maradéka. Egy öreg, kiszolgált traktor zötyögött előtte a kátyúktól hemzsegő úton, egy zöldre festett oldalú platós kocsit vonszolva maga után, ami görögdinnyéktől roskadozott. Egy pillanatra a szájában érezte a dinnye kásás, édes ízét. A régi balatoni nyarakat juttatta eszébe, amikor a kút mélyéről a bácsikája egy rozsdás lánccal hozta a napfényre azokat a hatalmas, behűtött dinnyéket, melyeket aztán az udvarra kitett, ácsolt asztal körül ülő siserehad, gyermekkori pajtásai pillanatok alatt elpusztítottak. Bármerre nézett, minden emlékeztette, képek, hangok, ízek, illatok, mind-mind visszavezették a múltba. A hőség teljesen kiszárította, elvette az erejét. Alig várta, hogy hazaérjen. Az udvarra belépve biciklijét az öreg körtefa törzséhez döntötte, és egyenesen a konyhába vezetett az útja. A jó orosz hűtőszekrény, amely már vagy hatvanéves is lehetett, még mindig tette a dolgát, hangosan zörgött, zakatolt. Egy fél palack fehérbort vett ki, melyet még az apja hagyott ott. Némi szódát adott hozzá, és még ott állva felhajtotta az egészet, majd újratöltött, és kezében a hideg, párás pohárral kilépett a házból, és leült a tornácra kitett kis padra. A szépen gondozott kertet nézte, a veteményest, próbált a tekintetével felinni, leképezni mindent. Két házzal odébb egy ló felnyerített. Már a hazafelé vezető útról is látta, ahogy az a nyomorult jószág ott bóklászik az udvaron, a kertben. Talán megint beborozott, elszundított a szomszéd, gondolta, azért feledkezhetett meg róla. A valamikor a konyhából leválasztott parányi fürdőszobába lépett, rátámaszkodott a fényét vesztett mosdókagylóra, és a hatvanas évekből származó, itt-ott repedezett műanyagszegélyű tükörbe nézett, és hirtelen hátrahőkölt. Az apja nézett vele farkasszemet. Fején ott volt a fekete kalapja, amitől valami furcsa, ismeretlen oknál fogva sosem akart megválni. Ráncoktól tagolt arca erősen borostás volt, tekintete szelíd, békés, szeretetet tükrözött. – Megkéstem, apám – motyogta zavartan, valami szégyenérzettel a hangjában. Aztán már nem tudott az arcába nézni. Hogy is mondhatta volna el mindazt, ami volt, ami kimaradt. Erős volt a bor, legalábbis neki, aki azelőtt sosem ivott. Kiengedte a csapot, megmosta az arcát, de tekintete kerülte a tükröt. Bár érezte, hogy támad az éhség, de nem volt kedve a vacsorával bíbelődni. Belépett a tisztaszobába, és úgy, ahogy volt, ruhástól heveredett le az ágyra. A reggel még hűvös volt, amikor elindult a paphoz, hogy megbeszélje a másnapi temetés részleteit. A templomba belépve azonnal életre keltek a gyermekkori bevésődések. Emlékezett a bejárati ajtóval szemközti hatalmas oltárképre, a fényesre kopott padsorokra, az oldalhajóban még most is ott állt Szent Antal fából faragott, életnagyságú szobra, és szinte az orrában érezte a tömjénfüst semmihez sem hasonlítható illatát. A gazdagon dekorált, itt-ott arany füstlemezekkel bevont szószék is a régi volt, ahogy a sekrestye is, ahol annak idején a hittanórákat tartották. Csak a fekete palatábla hiányzott, amelyre akkoriban az Atya bibliai tárgyú képeket rajzolt. A papot nem ismerte, sok kedve nem volt a nagy kitárulkozáshoz, ezért csak jövetelének céljára szorítkozott, és fittyet hányva az illendőségre, valami gyermeki türelmetlenséggel várta, hogy indulhasson. A templomból a dűlő, a présház felé vitt az útja. Az emelkedő feléhez közeledve megpillantotta a takaros présház fehérre mázolt épületét, előtte a nagy szőlőlugast lassan sárgába forduló, duzzadó, itt-ott még éretlen fürtjeivel. Az ittenivel össze sem hasonlítható, ízvilágában jellegtelen, legfeljebb csak megjelenésében gazdag kaliforniai szőlő jutott az eszébe, amellyel időnként elárasztották Long Island nagyáruházainak zöldséges pultjait, kiskereskedéseit, és amit mindig kihagyott az étrendjéből. Aztán, mintha minden egyes lépéssel levált volna róla valami abból a másik, korábbi életéből, és valami megmagyarázhatatlan jó érzés töltötte el. Alig várta, hogy felérjen. Bár még csak délelőtt volt, már ott fitogtatta erejét a Nap. Korábbi életformájából adódóan elszokott a hosszas gyaloglástól, nehezen vette, szinte kapkodta a levegőt. Felérve, a háztól távolabb egy téglából emelt tűzrakóhely oldalához támasztva pillantotta meg a kint felejtett kapát. Talán apja kezének szorításától, nyele fentebb kicsit kisárgult, valószínűtlenül sima és fényes volt. A ház fala mellett, melyen időnként szürkén mozdult a lugas árnyéka, egy háromliteres üvegben talán kovászos uborka készülhetett. Már zavaros, átláthatatlan volt a leve. Az üveg szája tiszta vászonnal volt lekötve, felette muslicák rajzottak. Mielőtt még megnyitotta volna a házat, némi türelmet erőltetett magára, s lehuppant a vén diófa alá kitett tölgyfaasztal melletti padra. Lassú, tagolt mozdulatokkal nyúlt le, szabadította meg zsebét a vaskos kulcscsomótól, tekintete végigpásztázta a tömören csüngő fürtöket, a kordonok végeláthatatlan sorát, a távolban föléjük magasodó templom tornyát. Ez volt az a pillanat, amikor igazán érezte, végleg hazaérkezett.
Botz Domonkos: Hazátlanul – Hetedhéthatár Kiadó, 2019
Megjelent: 2019-03-24 17:01:49
|
