VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
AZ ISMERETLEN
Nagyobb, mint én (Kieu Bich Hau)
A mélység, a lent igézete. A mag-periféria. Mindig van lejjebb, és az ismeretlen hálásabb, mint a járt utak álszent biztonsága. A megérkezéseké. A pho leves és a zen. Budakalászon. A tű fokán. Nagy tolongás a mostari híd két oldalán. A toronyugrók a mélybe, a nézők az örökkévalóságba vágynak. Így vagyunk összerakva. Így szednek ismét szét. A mester, aki fölötte egyensúlyoz, az ideg.
A tömeg felajzva.
Korán van, talán most még mindegyik dalt végig tudom énekelni. A térre megyek, mert ott a legjobb. Körben a nagy házakról úgy jön vissza a hang, mintha egy hatalmas nagy teremben lennék. A templom bejárata mellett ülök le egy padra, onnan lehet jól beénekelni az egész teret. Hűvös van, de nem baj, majd bemelegszem.
Azt mondják, fátyolos és bárdolatlan a hangom. Nem tudom, mi bajuk van vele. Jó énekelni. Emelkedni kezd bennem ilyenkor valami, talán a gyomromból indul. Jön egyre feljebb, és amikor kiszáll a torkomon, az már olyan, mintha nem is én lennék. Néha egy órán át is énekelhetek, alig pihenek közben. Máskor hamarabb elzavarnak. Vannak, akik elmennek a térről, ha belekezdek, azért maradnak is páran.
a kutya – az ember barátja
fogalmazás
A kutya az ember legjobb és leghűségesebb barátja. Megbízhatóbb, mint maga az ember. A kutya ugat és csontot ropogtat és hálás azért, ha ugathat
és csontot vetnek neki.
Az anya szereti gyermekét. Ez az anya szereti azt a kislányt, aki tíz évvel ezelőtt mindennap többször és üresre szopta a mellét. Az anyák szeretik azt, aki által megszabadul a mellük a tejtől. Az anyák nem szeretnek félni attól, hogy megindul a tejük nyilvános helyen. Az anyák szívesen segítenének más anyák kisgyermekein, de nem teszik, mert irtóznak attól a gondolattól, hogy más anyák úgy főzzenek a tejükkel, mint a tehenek, kecskék tejével.
A kislány áll a pult mögött. Anyjának dolga akadt a raktárban. A gyerekek szeretik, ha szüleik a közelben tartózkodnak. Ha szüleik arra kényszerítik őket, hogy egyedül legyenek, akkor idegen felnőttek közelében telepszenek le, mintha azok rokonaik volnának. Ha rajtakapják őket, elszégyellik magukat és elfutnak. A kislány lassú. Olyan lassú, hoyg az ember kedvet érez ahhoz, hogy féltse. Attól féltse, hogy tagjai elmaradnak valahol, szétkenődnek azon, amit érint. A szalvétán, papírtálcán – a világos színű, többnyire fehér kellékein az ételeknek; büféknek: minden ételnek, amit másnak szánunk.
Éjszakai szél
A tenger tengeren elveszettek vesznek el A halottak vadászokra vadászva halnak meg táncolnak körbe karikába Isteni istenek! Emberi emberek! ujj-ujjaimból szaggatok egy agy- agyat. Hogy szorongat a szorongás De a tanítómetreszek haja haj Egek az égben földön föld de hol van a mennyei föld?
Vagyok a Te Urad s Teremtőd, ne faragj vörös bálványt, sem egyéb hasonlatosságot, hogy azt szeresd, ne szerezz magadnak isteneket, akik mellén arany és ezüst csöng!
Szent az Atya, nevét hiába ne vegyed, ne átkozd az ég zsúptetejét, mert lánggal égsz, szakad rólad a hús, mintha korbácsolnának!
Mint egy madonnaképet, úgy hurcolta magában Eszter és Emma képét. Madonna gyermekkel, öleli, meghalnak. Eszter húsz éves múlt, Emma másfél. A vonatból, az állomást elhagyva évtizedekig látta azt a bombatölcsért. Gyerekkorában, ha utaztak, anyja mindig mutatta, látod, ott haltak meg. Jóval később derült ki, mégsem a pályaudvar környékén, hanem odébb, de már semmi jelentősége nem volt a távolságnak.
Felnősz egy kép alatt, hetente port törölsz, az a gyerek dolga, letörlöd Eszter és Emma fotóját, hallgatod a históriát, elpusztultak, amikor bombázták a várost. Húsodba íródik a történet. Később elfelejted, mert többször költözöl, a kép ládába kerül, együtt költözik veled a múlt.
Metaforák boltja 477. zsoltár A dolgok adódnak. Nem kéri senki. A megjelenés. Egyfajta eljárás. Menni. Virágüzletben különféle vázák. Gyöngyvirág illat. Bodza. Pici hárfák. Sok forma, amikbe a kéz belehelyez. Szándék szerint szelektál s keretez. Szalagot köt a szárra. Arany csíkokat a széthasított ágba. Rezgőt tesz mellé, füvet. Az élettelenből mű lesz. S a levelek még lélegeznek. Amíg kering bennük a nedv, jeleznek. Mily csodálatos életkedve ez a testnek. Pedig lemetszették, learatták a cirmos bibéket.
Szépségük elemésztett fény lett.
Várt gyerek volt. Kislány, Fanninak hívtuk volna. Attilával három éve házasodtunk össze, és nagyon vágytunk már egy közös gyermekre. A terhességem alatt én mesét olvastam Fanninak, míg Attila a gyerekszoba fehér falaira hatalmas napraforgókat festett. A szoba fürdött a napfényben. A szüleim padlásáról lehoztuk a régi gyerekágyam, és egy meleg, őszi napon lefestettük az udvaron. A színén előtte Attilával egy napig veszekedtünk. – Döntse el Fanni – ajánlottam végül. – Amelyikünk színére rárúg, arra festjük. Attila gyanakvó szemmel nézett. Szőke hajába belevegyült pár napraforgósárga festékcsík. – Legyen – egyezett bele, és kezet fogtunk rá. Leültem a párnázott székre, amit a férjem hozott ki a konyhából, ha elfáradnék. Megsimogattam a hasam, és mosolyogva élveztem az arcomra még most is szeplőket csaló napsugarakat.
– Fanni drágám, milyen színűre szeretnéd az ágyacskádat?
napi járat
közvetlen út csak egy visz hozzád hogy elérjelek nap mint nap vigyázom ívét széltét-hosszát egy Einstein-Rosen vershídnak
– Szervusz, Professzor úr, köszönöm, hogy máris találtál időpontot számomra… – Szervusz, kolléga, rég láttalak. Üljünk le. Ha jól emlékszem, az éves pulmonológiai konferencián találkoztunk utoljára … igen. Miben állhatok rendelkezésedre? – Ámulva láttam, kérlek szépen, a covidos jelentésben, hogy az utolsó két hétben szenzációsan csökkentettétek a mortalitást az osztályodon. Mindenki erről beszél. Beavatnál, kérlek, milyen új terápiás eljárást vagy eszközt vetettél be? – Milyen új terápiát, eszközt, kolléga? Pszichológiait. – Pszi-cho-ló-gi-a-it?! – Megengedsz egy rövid demonstrációt? Ülj át, kérlek, oda, oldalt, abba a vendég-fotőjbe, mindent meg fogsz érteni … Azzal megnyomott egy addig alig látható műanyag jelzőgombot az íróasztalán, az ajtó fölött diszkrét, vékony zöld jelzőfénycsík gyulladt föl.
(kerestél egy "igazi Évát" itt lent,
Álmaiban néha lifttel utazom. Kovácsoltvas ajtó, csupa üvegfal, mechanikus nyomógombok, zajtalan siklás. A baj az utolsó emelet előtt ér utol. A fülke nem lassít, nem áll meg a legfelső emeleten. Kinyílik a tető, és siklunk felfelé, a felhők fölé, az univerzum pereméig. Hirtelen, nagy zökkenéssel megállunk, és kinyílik az ajtó. Kilépek a semmibe. Egy öregúr jön velem szembe, nagy szakálla meg se lebben, nincs mitől. Lélegzem. Ez elgondolkodtat, nem ezt tanultam az iskolapadba kényszerítve, itt nem élhetek. Nagyon hidegnek kellene lenni, és nincs sehol életet tápláló levegő. Az öreg megáll előttem. – Isten hozott! – mondja, a világ legtermészetesebb módján. – Én azt hittem, hogy te vagy... – Gondolom. Hasonlítok rá? Azt mondják, profilból tisztára. – Megtévesztettél.
HIÁBA
Hiába raksz rendet a világban körülötted. Hiába szellőztetsz legbelül. Hiába hiszed, hogy semmi sincs hiába. Kicsorbult szavakkal hiába nyiszitelsz. Az erőtlenség az új erő. Semmibe fogódzni. És megállni, erőtlenül.
Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez.
Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek.
A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.
Egy évvel korábban – Mama, nézd! Miért csak két petty van ezen a katicán? – Mutasd csak, Kiscsillagom! Hát persze! Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a mamájuknak, hogy nekik még kellene pötty, amíg oda nem adta nekik. – És már mindig az övék marad? Nem kéri vissza az anyukájuk?
– Hát miért kérné vissza, Kiscsillagom? – mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából. - Ajándékot nem kérünk vissza. Pláne attól nem, akit annyira szeretünk.
szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé a felismerhetetlenségig felismert valóságot végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról ilyenkor november végén már súlya van a fénynek tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő tavasz végi nyár eleji hónapunk sóval telítődik minden rögzített szó mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket
Magasröptű, hófehér keringőt formáztál az agyagból. Ujjaid sóvárgása feltámasztotta, mint Pygmalion szerelme Galateát. Tenyeredbe kucorodott. Majd elrepült. Keresésére indultál. Érezted, hogy rideg kezek mozdulatlanságba dermesztik.
– Igazából nekünk majdnem mindegy. – zárta le a beszélgetést Mónika, és szemébe húzta a borfoltos, függönyből takaróvá avanzsált pokrócot. Deszka vállat vont, és foga közt visszhangozta, „majdnem”. Föltápászkodott a kiürült demizsonok mellől, és elgondolkodott, hová is mehetne. Fülében visszacsengett ez a „majdnem mindegy”, így mindenképp olyan helyek jöhettek csak szóba, ahol ezt nem hallhatja. A sápadt neonokkal kivilágított aluljáró sötét foltjai voltak ők, és magában sejtette, Mónikának igaza van.
Deszka, bár még csak harmincöt év körül járt, arcát korán meggyűrte az utca. Alkata keménységről árulkodott, tartásában, és még a hajában is volt valami merevség, mikor pár perccel később kilépett a napvilágos járdaszigetre. Meg sem érezte a fáradt, októberi szelet, bőre vastaggá érett az elmúlt öt évben, melyet aluljárókban, menedékszállásokon, hidak csatornaszagú tövébe húzódva töltött. A csiga, ha eltapossák a házát, újat épít maga köré. Az ember is ilyen, gondolta, de valójában fogalma sem volt, ez valóban így van-e a csigáknál.
Két karod szárny, elsímult tenyered terítőm, ernyedt hátamon vállaid, kulcscsontjaimban ujjaid tollak, vacsorám.
Szigonyokként szegültek ellened a sugarak, gerincedre dőlt a kiírtott erdő csendőr dombja, bordáid közé bújt félelmében a remény, zümmögött, síratódalt duruzsolt utolsó horkanása, mielőtt felkeltették a katonák idegen rabságra szánt híveit.
|
Világjárás Kaposi Viktorral – Indonézia 
