Ez a kor is csak olyan, mint többi, mondta Franz, aktuális nevén Ferenc a vámpír, a vele szemben ülő tunikás férfinak. Megkavarta kávéját, két cukrot dobott bele, egy kis tejszínt is hozzá löttyintett, majd letette a kanalat és érintetlenül hagyta a csészéjét. A változások eltűntettek nehézségeket, hoztak helyettük újat, de a kellemes dolgokkal is hasonlóan bántak, így összességében, ha figyelemmel kíséred az új szeleket, hangulatod kiegyensúlyozott, közérzeted otthonos maradhat. Nekünk is annyi időnk van megszokni a változásokat, mint nekik – mutatott ki az ablakon, a kávéházi kirakat mögött siető ember tömegre. Persze te, az elvonulásoddal megint megnehezítetted a saját alkalmazkodásodat. Fogy a vadállat, mi? Közeledik az ember? Remeteség több mint száz évig! Emlékezz, a villanykörtétől meddig rettegtél, az is milyen váratlanul ért középkori önkéntes elvonulásod után.
lám hullám lám verés lám hullámverés szelíden mondom a széllel üzenek a csenddel a szélcsenddel én tárom ki szelíden ablakomat nem a szél nem a csend nem a hullám
Hajnalodik. A külvárosi szerelőműhelyben már élénk társalgás folyik.
– Romlékonyak az emberek – szólal meg Robó, a tegnap délután idekerült mentőautó. Lépten-nyomon megbetegszenek, és javításra szorulnak. Hasra esnek, infarktust kapnak, összeverekednek. De, ami a legfurcsább, olykor csak perceken múlhat a leselejtezésük. Ezek az esetek hozzák el számomra a legszebb pillanatokat. Pityu, az aktuális sofőröm kormányon ragad, a mentőstiszt dalt parancsol. Teli torokból énekelve, rohanok, ahogy csak bírok, a többieket kerülgetve. Villogó, kék koronám láttán tisztelettudóan húzódnak félre a többiek.
– Csodálatos lehet – könyököl fel a műtőasztalon egy nagygenerálon átesett kiskocsi –, az én teszetosza hajcsárom majd' beleüti az orrom minden előttem haladó járókelőbe. Csak úgy sikítozok ijedtemben. Ráadásul a vitaminjaimat sem adta be időben. Ezért kötöttem most is itt ki.
– Ó, Pityu nem ilyen. Titokban megsimogat olykor, induláskor szinte egybeforrunk. Csak olyankor markol már szinte fájdalmasan, ha a másik ülésen Kertész doktor ül.
Száguldani le, meg fel. Érzelmi libikóka az egész, mormolta László a kórházi büfé fülledt monotóniájában. Tanulmányozta a nyitva felejtett italautomata mechanikáját. Levenné a piros mentős zubbonyt, de mindig épp akkor… Ráncigálta a cipzárat le, meg fel. Itt is vagyok, meg nem is vagyok itt. Veletek meg nem is veletek, közöttetek, mert közétek kevert a sors, de egyedül vagyok, egyes egyedül. Miért nem tudok Ágnes nélkül élni?
Jelzett a csipogó: sürgős. Felhúzta a zipzárt, gondolatban megsimogatta a város másik szegletében ebédet főző Ágnes fürtjeit, aztán felhorkant. Hogy oda ne rohanjak! Oda meg vissza. Megmenteni egy életet!
– A szakápolónk mindig a büfében! – robbant be kollégája, a sofőr-betegszállító Pityu. László nyargalt utána a kórházi labirintuson át, azután bevágta maga után a mentőautó hátsó ajtaját.
– Eszméletlen sérült a Délinél – trillázta a sofőr mellett ülő Kertész doktor. Pityu beletaposott és az autó szirénázva kanyarodott a villamos sínek közé.
az igazi nagy történések idején amikor az emberek még nem voltak készen csak egy földdarab forgott az égi kék lámpások között és a menny tűzcsóvát küldött az olvadó jéghegyeknek hogy érlelődjenek akkor egy napon kibújtak rejtekükből az első delfinek kitárták szívüket mert azt hitték minden úgy marad az idők végezetéig
aztán meleg lett lárma és szenvedés féltek és felúsztak az olvadó folyón fel egészen az ártéri síkságokig ahová nem értek el a változások hogy ott várakozzanak dámszarvasok bőrébe bújva amíg eljön újra a tiszta kék lámpások kora
Arra a szóra, hogy “én”, kicsivel több mint három és félmilliárd találat van a neten. Arra, hogy “te”, kicsivel több mint tíz és félmilliárd. Látod? Mindig mondtam, hogy jobban érdekled az embereket nálam. Soha nem voltunk többek személyes névmásoknál és neked eszedbe sem jutott ragozni minket.
Némasági fogadalmat tettem. Elvégre nem vagy hajlandó beszélni velem. Mással meg úgysem beszélek.
Megbántottalak. Azzal, hogy önmagam voltam. Bezárkóztál a fürdőszobába. Nem vagy hajlandó kijönni. Addig nem, amíg el nem tűnök. Azt mondom, rendben. Elmegyek a házból, hogy legyen egy kis nyugalmad. Azt akarod, hogy a világból tűnjek el. Azt akarod, hogy haljak meg. Csak így lehet nyugtod. Amíg én itt vagyok, nem kapsz levegőt. Rendben.
Ábrahám Péter: jégbor (olaj vászon 105x100 cm, 2000)
Kilépett a központi pályaudvar, az Amsterdam Centraal előcsarnokából. Na végre, gondolta, itt még a levegő is más. Az állomás előtti téren otthagyott, és vastag lánccal a csatorna partján álló oszlopokhoz erősített biciklik látványa adta az első benyomást a városról. Némelyikből ugyan már csak egyetlen kerék maradt. Hát persze, hol lenne sok bicikli, ha nem Hollandiában. A sarkon rögtön feltűnt a szexmúzeum homlokfala, mintegy jelképezve a vörös lámpás negyed kezdetét, de ez hidegen hagyta. A csatornák felé indult a Damrakon. Nem sietett; tudta, könnyen talál olyan kávézót, ahol elszívhat egy marihuánás cigarettát. Különben sem csak a fű miatt jött, mert ahhoz Chesterben, az észak-angliai városkában is gond nélkül hozzájutott, ha kedve támadt rá. Ha igazán ki akarod engedni a gőzt, Amszterdamba kell menned, hallotta mindenkitől. Ott minden más, ott nem kell titkolózni, nyíltan és simán mennek a dolgok. A marihuána fővárosában igazi kultúrája, sőt etikettje van a legtöbb kábítószer élvezetének. Ezt akarta megismerni, megélni, de nem akart rögtön az első helyre bemenni.
Ábrahám Péter: Kockázat (olaj, vászon, 105x100 cm, 2005)
Első emlék. Szitálja a homokot a tömbök között, a játszótéren. Sziszegős, pergő, puha, mégis dörzsöl. Ami fennmarad, kiszórja. Visszatérő álom. A pszichológus szerint a múltat szűri meg. A maradék az elfojtott traumák sokasága. Kiönti a szitát. Azt jelenti, megoldja, vagy talán azt, hogy valóban csak raktározza őket, félresöpri, de nem túl messze attól, ahol ül. Lehet, jó lesz még valamire. Majd megszórja vele a tetejét.
– Megmondtam, hogy ne jöjjön be a farkasok birodalmába – szólt Vörös István. – Menjen!
Azzal elindult az egyik ösvényen a magasles felé.
Az utazó ne bolyongjon csak úgy, minden ok nélkül a Farkaserdőn, barátságtalan délutánon, de azért nyissa ki a fülét, szemét, hátha meghall és meglát valamit. Még mielőtt a konda ismét feltűnik az úton, jön ide tisztásokon, sással benőtt réten és sűrű bozótokon át. Ha a turista jobban megnézi, a tájon Rózsakertet talál, síremléket, ahol Scherg Lőrinc főerdész és felesége, Stegmüller Marianne nyugszik. A fölépített kilátón kipihenheti tagjaiból a fáradtságot, nyitva a világ a Kemeneshátra, Kemenesaljára, a gércei Púpos-hegyre, Ságra, Kissomlyóra, Somlóra, a Bakony nyugati vonulataira.
Ábrahám Péter: cím nélkül (olaj vászon 105x100 cm, 2001)
Az írás tulajdonképpen köldöknézés.
Merengés közben mély gondolatokra vadászol, mégis hülyeségek jutnak eszedbe, de ha kitartó vagy és szerencsés, köldökszösz gyűjtésben verhetetlenné válsz, mint Graham Barker. A negyvenöt éves könyvtáros huszonkét gramm köldökszöszt gyűjtött össze egyetlen emberöltő alatt, és ezzel bekerült a Guinness rekordok könyvébe.
Mi tagadás, irigykedve olvastam a szívós pasi teljesítményét. Köldökszöszt gyűjt, ez rendben van, na de mi az? Érdeklődéssel nézelődtem a saját, és az itt-ott megjelent tanulmányok olvasása közben mások köldökének belseje felé. Autodidakta vizsgálódásom adatait most megosztom.
Én is majd néha fölbukom aranyat viszek néked csillagom bálba viszlek gyere kedves jaj sorsunkat bemérték vércsík szivárog csak azt tudnám legalább hogy elvágott függönyként zuhan le a néző-madár élő poszáta hintáz itt állok vigyázzban három négyzetméteren mint amikor először vágtad el a kezed és rájöttél ÖLELNÉLEK TIZENNÉGY KARRAL TÉGED mint a kockát vagy rongycicát a gyermek kit álmában ért halála
Lehetne két vágás is az arcon, az arc két oldalán. Kitalálhattad volna az örök mosolygót, a jobbra is, balra is mosolygót. Te utálkoznál rajta, mások meg kinevetnék. Ki kell nevetni, le kell nézni azt, ami gyermekded felnőtt korában is. Mert az arc is felnő, s ha gyermeki vonás marad rajta, az bosszantja a hibátlan felnőtt-arcúakat, mert az ilyen arcú felnőtt nem felnőtt módon fegyverez le, hanem éppen e gyermeki vonással. Látogasd meg a törpéket, pufókokat és a pofazacskót cipelőket, s engedd, hogy panaszkodjanak egy napsütéses délelőttön át. Meglátod, köztük találod majd meg az igazi komolyságra áhítozókat, a nagy, csöndes filozófusokat s a tömeggyilkos-palántákat.
2.
Kötelet elvágni valóban jó. Akkor, ha lóg is valami rajta. Csábító az a csöpp mozdulat, amivel véglegessé tehetünk valamit, s a mozdulat kicsisége, azaz jelentéktelensége miatt érezhetjük azt is, hogy mi tettük… Akik gyilkoltak már, bizonyára ilyen kis mozdulattal – pöccentéssel, rándítással szerettek volna ölni, szinte oda se figyelve, háttal, majdnemhogy véletlenül, – ahogy az ember a ruhát igazítja magán, vagy ahogy megfordul álmában. Úgy látom, megfeledkeztél azokról, akik önként lógnak, szívesen, örömmel.
– Rossz láb, okos fej. Dr. X vagyok – szólított meg egy tagbaszakadt, markáns arcú férfi, valamikor a nyolcvanas évek elején, éjfél felé, a Külső Mester utcában.
Egyikünk se volt már józan, ő talán kevésbé, mint én. A meleg nyári esték egyikén, Szent Iván napja után voltunk. Így osztom fel az évet: Szent Iván nap előtti-, mikor ha parányival is, de hosszabbodnak a nappalok, s utáni időre, előre félve a nyári napfordulótól. Már májusban depressziós szoktam lenni.
Mit kerestem törött lábbal, akkor, azon a barátságtalan környéken, mit kereshetett a korosodó jogász, nem emlékszem.
– Adjon tanácsot kérem, igaz már késő van, nem tudom eldönteni, elmenjek-e most a fiamhoz vagy sem. A közelben lakik. Igaz, nem örülne a kései látogatásnak. De megbocsátanék neki. Most rá tudom szánni magam. Már két éve nem beszélünk egymással. Tudja, mi Erdélyből költöztünk át – kezdte el akadozva, néha leállva, de összefüggően mondandóját.
Senki sem hisz soha egy afféle gyereknek, mint ami én voltam. A magány kisgyermekkorom óta befészkelte magát életembe. Mivel játszópajtásaim sosem lehettek, már idejekorán általam megrajzolt történetekbe menekültem. Belátom, akadt közöttük kitalált is, azonban a nagyobbik része, – mégpedig a hihetetlenebb –, mind igaz.
A kertünkben felbukkanó ér egy közeli patakba csordogált. A víz rengeteg emléket kimosott, török vázát, középkori, kékfestésű tányérokat. Sokszor rozsdás patkókat halásztam ki a patakból.
– Háború előtti emlékek, – mondta ezekre nagyanyám. Odakerültek a polcra a többi törött, használhatatlannak vélt, régi tárgy mellé. Amióta az eszemet tudom, mindig is ezeket gyűjtöttem.
Azt mondják, nem lehet találkozni velem, pedig a legkisebb ellenállás felé megyek, és egy karcolás nélkül szembejöhetsz, mégis hevesebben ver a szívem, akinek lelke van, miért nem akar úgy maradni; láttam férfit sírni és nem láttam semmit, kapaszkodók és korlátok között szakad a hűség fékje, a hiány keserű párokba ékelődve szorítja ökölbe a rózsaszín ködöt nem a puszta ragaszkodás, a fáj festi koporsó-barnára, metszés, serken a csuklón a vér, ez nem Occam borotvája; az elárult nők korán halnak, nem várnak negyven évet minek meghosszabbítani a hervadást azonnal temetik;
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
