VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Tönköl József: Tölgymakkal álmodni
Tölgymakkal álmodni
– Megmondtam, hogy ne jöjjön be a farkasok birodalmába – szólt Vörös István. – Menjen! Azzal elindult az egyik ösvényen a magasles felé. Az utazó ne bolyongjon csak úgy, minden ok nélkül a Farkaserdőn, barátságtalan délutánon, de azért nyissa ki a fülét, szemét, hátha meghall és meglát valamit. Még mielőtt a konda ismét feltűnik az úton, jön ide tisztásokon, sással benőtt réten és sűrű bozótokon át. Ha a turista jobban megnézi, a tájon Rózsakertet talál, síremléket, ahol Scherg Lőrinc főerdész és felesége, Stegmüller Marianne nyugszik. A fölépített kilátón kipihenheti tagjaiból a fáradtságot, nyitva a világ a Kemeneshátra, Kemenesaljára, a gércei Púpos-hegyre, Ságra, Kissomlyóra, Somlóra, a Bakony nyugati vonulataira. – Nem ez itt a Hidegkút? – De az – mondta a pallér, Vörös János. – Ott meg a Pörös, a domb? – Az. Pikkelyes makkal álmodni jegyez félelmet, hosszú telet, fagyos fogakat az éjjel-nappal tomboló szélben. Az esztendő jócskán előrehaladt, sok minden megváltozott körülöttünk, elszöktünk onnan, elfelejtettük, hogy jóság is van a világon, megcsonkázza szemünket a város, füstöt ver bele, mint egy pipa, borzongatók a lakótelep félreeső zugai, a tekintélyes utca fájdalmas, mintha az ünnepnek vége lenne, a zászlókat elfelejtik levenni, látni a környéken hajléktalanokat, olyan mozdulatlanok, mint valami szobrok, valaki a liftre ragasztott egy cetlit, költöztetés, bútorszállítás, árufuvarozás, lomtalanítás 2900 Ft-tól a negyed házai ketrecekhez hasonlítanak, amelyeknek világos betonfalai, akár lápon a holdvilágé. A polgárok ablakrácsokat szereltetnek fel, vasreteszeket tolnak az ajtókra, lakatokat akasztanak rá, mégsem érzik magukat biztonságban. A kocsmák, ahol egykor valami történt, törzsvendégeket őriznek hitesen, sárga függönyök lebegnek és hasadozott felhők, tart a civódás, a marakodás ügyekről, hogy egyáltalán kellenek-e a nemzetnek dohos lelkű barátok, vagy sem. Egyensúlyzavaraink vannak, egymáshoz fordulunk magyarázatért, véleményért, már ami a demokráciát illeti. Emlegetik a jámbor hagyományt a népek, akik megjelenni látták Máriát. Gyakran szóltak, ott megy Mária gyalog, ott megy szekéren, ott van hamvasan a rengeteg fölött. Szentkép a szobában, mindenki az egészséges gyereket nézi, az asszony, József, a pásztorok, a háromkirályok, a tehenek. Ki meri vitatni? Most csak az biztos, a gyűrt fülű malac fázik. Ha bekukkantunk a hidasba, meglátjuk, egyedül van, marakodni nem tud, az ajtó zörgetéséhez sincs kedve. A szétrepedt vályúra lécet szögezett a gazda, az ól mellé szalmabálákat hengerített, nem iszalaggal összekötözött kukoricakévéket állított az északi szelek ellen, hosszú szárakat, széles leveleket. Az emberek mindig tudták, hogy mi az, amiről lehet beszélni, és mi az, amiről ajánlatosabb hallgatni. Az Úr igazságtalanságát emlegetik. A láb kiszárad, eltűnik róla a hús és az ín. A világban minden van, viszály és hanyatlás, otthontalan élet, szigorú böjt, kiteljesedett gonoszság és bűn, ami sohasem jár egyedül, mihelyt születik, mindjárt kölykezik is, a népek háborúkban irtják egymást, az igazak, a nyugtalankodók nyomorognak, van démonokat megölő, erdőtűz lángjait elnyelő, borjúkat és pásztorokat a tehénnyelvű lángok közül kimentő Krisna, káromkodás, koponyalánc, katasztrófa, özönvíz, gyerekfilm vasárnap délelőtt, gazdag bolond, akit tisztelnek, alkalmi piac a belvárosi utcán, tolongva lökdöső sokaság, mennykövek a felhőtlen égből, a közvagyon bűnös megkárosítása, megmagyarázatlan bőkezűség, mutyi, kehes ló, drogtanya, cukorkáscsomag Mikulásra, kigúnyolt szegény ember, aki mehetne tányérozni, koldulni, kiegészíteni a nyugdíjat, mert nem adtak neki talicska pénzt; a gonosz király leányának története, ahogyan az öreg Mosonyi mesélte. Röviddel a halála előtt azt mondja a királyné az urának: addig ne tudj megházasodni, ameddig az én fél pár cipőm nem találja valamilyen fehérnépnek a lábát! Hát egyszer a cipő magától felszökik a lányuk lábára. Passzol rá. Azt mondja a király: eddig voltál a gyermekem s ezután leszel a feleségem, ez így van, mert anyád átka, Isten akarata! Csak makk napja nincs. Kisöpörték a kalendáriumból. Rontó szándék nélkül tették, hadd vesszen. A história nem tud egyebet, mint azt, október tizenhatodika a makk érésének a kezdete volt, különösen azokon a vidékeken, ahol sertéstenyésztésből élt a település apraja-nagyja. Az álmoskönyv szerint makkoló disznókat őrizni: jegyez jó esztendőt. Kinek? Mikor? Odakanyarodunk egy másik nő ablakához, megzörgetjük háromszor, beszólunk: – Hé, leányka! Jön kibontott hajjal, hálóingben. – Mi járatban vagytok? – Semmilyenben. – Akkor miért jöttetek? – Egy zsák makkért. – Hát találjátok meg az utat hazafelé! Minden jót kívánunk neki. Aludj, aludj! Ha az Isten is akarja, reggel látjuk a végtelen eget, s hallgatunk. Jó dolog az, gubót szedni. Mária tölgymakkal álmodik. Szép, esküszöm, olyan szép ez a leányka, akár egy birs, azzal a tündökléssel, föl-fölidézve egy vasárnapi táncot, borozást, egy-két nevetést. Nevet kell adni minden dolognak, meg kell jelölni minden erdőt, minden lábkoptató utat, minden változást. Gőgösek, magabiztosak vagyunk, éjjel-nappal csak az életet emlegetjük, de élni nem tudunk, felejtődik a makkoltatás, sokkal sürgetőbb teendők vannak annál, mintsem a gyerekeknek emlegessük, nem mese, hogy a sertéseket ősszel tölgy- és bükkfaerdőkbe terelték, feletették a lehullott termést, s járta olyan év, kövérre híztak a disznók, ott tündökölt köztük a kan, összenyálazta a makkot, hallatszott fogainak rágcsálása. De ez olyan régen volt, hogy mindenki elfelejtette. Megesett, így hallották a majdnem százesztendősek az öregapjuktól, hogy a malac, az öreg emse, a kényes külföldi fajta nem bírta a makkoltatást, lesoványodott, utolsó erejével elvánszorgott egy boldogabb erdőbe, ledőlt a vékonyabb héjú makkot hullató fa alá, lefeküdt meghalni. Minden bizonnyal valamiféle nosztalgiából, de méltó följegyezni, meglobogtatni a kalendárium sárga, szakadozott lapját, odabökni a sorra: makk napja is volt. Szél zörgeti az ütött-kopott bútorokat, a száraz leveleket, aztán a jegenyesort, aztán az utat, aztán a falut fent a dombon. A hidasban soványka malac fázik, éjjelente nyöszörög. Mint a muzsika, olyan lenne fülének a makk kopogása, a makk-kopáncs csészék zörgése megdobbantaná a szíve fájós részét, ha hallaná. Na, de hagyjuk ezt. Fa alatt turkáló remetekan: mutat árnyékot, nem idevaló embert, idegent, aki a világ végét jósolgatja, akit nem érdekel a mi félelmünk, nem kérdezi, hogy hol vagyunk, hogyan élünk, bélhurutra törünk-e tölgyfagubót. Holnap ébredhetünk úgy: s ha ma törünk, pörkölünk, főzünk? Csak néhányan maradtunk a rossz földeken, a fiúk, Mária meg én. – Talán az egész csak álom volt – suttogja a leányka, és nagy könnycsepp esik ki a szeméből, mint annak, aki halottak napján bement a temetőbe, hogy elsirassa anyját, apját, nagyszüleit. Együtt ülünk reggelihez, ebédhez, megvacsorálunk, kanál a kezünkben és kés, kettőt-hármat falunk, mikor esteledik, kezdünk hallgatózni, kopog valaki kinn, de ki jön ide? A kovács, aki piros bogárból csinált egy rézgúnyát a királynak? Jól szemügyre vesszük az éjszakát, a sűrű, bokros erdőt és benne az elvadult fákat, minduntalan felidézve a csont-sárga Vörös pallér szavait: – Makkot szedni: szerencse. De addig is élni kell. Várni. Ameddig ellátunk, miénk a tér, túlfelől az üveghegyen Kendőváros, Korbácsváros, Csizmaváros. Egy ember dombokat vesz el onnan, ahol nem termett szőlő, morzsálja bele a tengerbe, vigye el a víz. Telik egy esztendő, telik kettő, telik három, négy, öt, hat, telik hét. Árad a rádióból a Baccara együttes dala: az ördög küldött téged Loradóba.
Megjelent: 2020-11-09 21:00:00
|
