Keresés a honlapon:

Kupi Rebeka: Rosta

 

 

 

 

Rosta

 

Első emlék. Szitálja a homokot a tömbök között, a játszótéren. Sziszegős, pergő, puha, mégis dörzsöl. Ami fennmarad, kiszórja. Visszatérő álom. A pszichológus szerint a múltat szűri meg. A maradék az elfojtott traumák sokasága. Kiönti a szitát. Azt jelenti, megoldja, vagy talán azt, hogy valóban csak raktározza őket, félresöpri, de nem túl messze attól, ahol ül. Lehet, jó lesz még valamire. Majd megszórja vele a tetejét.

A lisztet szitálja, ablakain háló, a járólap mintázata a szűrő. A vonalak közt lyukak, azokba lép. Mindig át szeretett volna rajtuk férni. Csak a java pereg le. Sohasem vesz akkora papucsot, hogy túllógjon a vonalakkal határolt területeken. Ha rossz helyre állsz, fennakadsz, kiöntenek. Mindig nagyon ügyelt erre.

Ma reggel elvéti, egy vonalon áll. Megdermed, megfagy egész lénye. Arca nyugodt, a félelem legkisebb jelét sem mutatja. Lassú, kimért léptekkel visszamegy a szobába. Rácsos ágya mellett kis éjjeli szekrény. A fiókot kihúzza, előveszi belőle. Szeme közé emeli, meghúzza. Rostacsont.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-11-11 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.