VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik. Négy regényét – időrendben: Utazás az éjszaka mélyére, Halál hitelbe, Bohócbanda, London Bridge – Szávai János remek fordításában olvashatjuk magyarul. Nem ígérem, hogy mindenkinek és feltétlenül tetszeni fognak ezek a művek, de azt meg merem kockáztatni, hogy a „nagy liberátor” provokatív, dühítő sorai senkit nem hagynak hidegen. Szövege pedig biztosan élőbb, erőszakosabb, valódibb, mint sok azóta született szerzőé. Céline a 20. század egyik legjelentősebb írója. Antiszemitizmussal vádolták, s azzal, hogy együttműködött a németekkel. Így talán egyik sem egészen igaz. Senkit sem jelentett fel, senkit sem súgott be, nem vett részt sem zsidók elleni, sem németek melletti cselekményekben. Tény viszont, hogy 1936 és 1940 közt megírta azokat a pamfleteket, melyekben vad, elszánt és őszinte antiszemitának bizonyul. Sokan azzal védik, ami esetleg éppen ellene szól (mert azt bizonyíthatja, nagyon is tudja, mit beszél): a regényeiben ennek a tébolyult zsidógyűlöletnek nyomát sem találjuk. Nyilatkozott is, eldünnyögött egy csomó vállalhatatlan mondatot, majd a dicstelen Vichy-kormánnyal tartott, s annak bukása után Németországba menekült. Ez is tény. Céline bűneiről közel száz éve vitatkoznak nálam felkészültebb gondolkodók és irodalomtudósok, ezzel én többet nem foglalkozom. Csak a művekkel. Tovább a helikon.ro cikkére >>>
A Kecskemétfilm ambíciózus Toldi sorozata hosszas várakozás után tavaly szeptemberben került a Duna TV műsorára, idén október 20-án pedig a sorozat átdolgozásával készülő egész estés film is megérkezik a mozikba. A premier alkalmából az adaptáció céljairól, nehézségeiről, és Jankovics Marcell hagyatékáról kérdeztük a rendezői szerepkört átvevő Csákovics Lajost. Miért volt fontos moziváltozatot is készíteni a Toldiból? Miben tér el a film és a sorozat? Más a funkciójuk. Az én megítélésem szerint a sorozat inkább az oktatási segédanyag szerepét láthatja el, hiszen az epizódok énekenként készültek, ezeknek pedig megvan a saját, tíz perces íve. Tehát hiába raknánk össze a 12 epizódot egymás után, az akkor is csak 12 különálló epizód lenne. A mozifilm viszont azt az élményt adja, mintha egy regényt vagy egy hőstörténetet olvasnál: egységes íve van az elejétől a végéig. Ehhez a moziverzióhoz nagyon sokat kellett változtatni a film ritmusán. Ki kellett hagynunk részeket, amik túlzottan lelassították volna, más helyeken pedig be kellett lassítanunk. Így is megtartottuk a sorozatban elhangzó dialógusok közel száz százalékát, mégis ez egy egészen más jellegű filmélményt ad. Tehát külön alkotásként is kezelhető a kettő. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Noha a nők Magyarországon hivatalosan 1896-tól szerezhetnek végzettséget középiskolában és egyetemen, művészeti tanulmányokat 1871-től folytathattak, igaz képesítést nem kaphattak. A Magyar Festészet Napja alkalmából szubjektív válogatást állítottunk össze kizárólag női művészektől, akik között festő, divattervező és fotós is akad. A 19. századig hivatalosan sehol a világon nem tanulhattak a nők egyetemen, de kivételek már az 1200-as évektől adódtak: az itáliai Bettisia Gozzadini 1237-ben szerzett jogi diplomát a Bolognai Egyetemen. Az angol Királyi Akadémián egészen 1862-ig nem tanulhattak nők művészetet, míg Franciaországban a párizsi Képzőművészeti Egyetem teljesen kizárta a nőket. Az Amerikai Egyesült Államokban, a Pennsylvania Akadémia 1868-tól nemcsak engedélyezte a nőknek a művészeti tanulmányokat, hanem külön létrehoztak számukra egy részleget, ahol női aktmodell pózolt a rajzórákon. Ez azonban kivételesnek számított, hiszen a női osztályok számára Európában erre csak a századfordulón nyílt lehetőség. Magyarországon 1871-től tanulhattak művészetet, de nem szerezhettek hivatalos képesítést. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Kamel Daoud Új vizsgálat Meursault-ügyben című Camus-parafrázisával lett ismert - de vajon mi mindent rejt még a Daoud-életmű? A mindig kiváló Thomka Beáta a Zaborról. Kamel Daoud Zabor ou Les Psaumes („Zabor vagy A zsoltárok”) című regénye új értelmet kölcsönöz a regényköltés, a Romandichtung régi fogalmának. A francia nyelvű arab elbeszélő a metaforát választja az írott szó, a betű, a nyelv, a megnevezés, az írásban rögzített örökség, a könyv jelentőségét elemző, elmélkedő narrációjának központi eszközéül. Solness lezuhan, idővel majd a torony is ledől, de a színház felépül ezen az estén. Végigpergetve az Örkény Színház 2022/2023-as (szépre és tartalmasra sikerült) műsorfüzetét, az ismert darabokhoz képest túlsúlyban vannak az újdonságok. Van Liliom és Solness, de ott áll velük szemben hat nálunk még nem játszott (részben külföldi, részben hazai) dráma. Ha nem is ilyen arányban, de a rendezői névsorban is feltűnnek az idősebb és a középgeneráció mellett a fiatalok: Kovács D. Dániel és Fekete Ádám. Mindez nem új keletű jelenség az Örkényben, a kísérletezés, a fiatal alkotók helyzetbe hozása évek óta jellemzi a színházat, ahol ezzel messzebbre néznek a pillanatnyi teltházaknál. Ibsen drámájában Solness éppen ellenkezőleg tesz: foggal-körömmel ragaszkodik a pozíciójához, nem engedi előre lépni fiatal kollégáját, félresöpri a terveit. Egészen addig ellenáll az idő szorongató kényszerének, amíg a múltjából fel nem bukkan egy fiatal lány, és vele egy beváltásra váró ígéret. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Több mint száz kiállítás várta és várja az érdeklődőket országszerte és a határon túl a huszadik alkalommal megvalósuló Magyar Festészet Napja programsorozat alkalmával, ami november közepéig tart. Október 15-én Szolnokon díjátadót és kiállításmegnyitót tartottak, a Szolnoki Galériában és az Aba-Novák Agóra Galériában. A központi eseménynek, amit a Magyar Művészeti Akadémia most is támogat, a 120 éves Szolnoki Művésztelep ad otthont. Szolnokon többek között az MMA Képzőművészeti Tagozatának szakmai különdíját is átadták, amit minden évben egy művészetében érett, szakmailag kiemelkedő személy vehet át a középgenerációból, ezt Regős István festőművész érdemelte ki. Manapság egyesek dollármilliókba kerülő rakétákkal lődöznek lakótelepekre, erőművekre, mások esténként egy lavór melegvízben lábat áztatnak tévénézés közben, megint mások könyveket írnak. Utóbbiak közé tartozik a világ őrültségét nyolcvan évesen egy „őrült” regényében rögzítő magyar író. A közelmúltban jelent meg a Rémtörténetek – egy kései remekmű. A szerzője Nádas Péter október 14-én született, 1942-ben. Író, drámaíró, esszéista, újságíró, sőt fotóriporterként is dolgozott. Életművét a Berlini Művészeti Akadémiára hagyta, jelezve távolságtartását néhány itthoni folyamattól. Éljen soká Nádas Péter! A Rémtörténetek (kiadó: Jelenkor) egy olyan világból mutat be élőképeket, amely a művészet létezésétől független életet él. Olyan szókincset használ a regényben az író, amit finoman szólva, nem emelkedett, irodalmi stílből eredeztethető. Pár nap története egy vízparti településen, élesen kinagyított részletekkel. Annyi írói lelemény van a regényben, annyi öröm, mesélőkedv, annyi locsi-fecsi, csivitelés, annyi kanyar, csűr-csavar, hogy aki még nem olvasott Nádast, itt is elkezdheti. Mintegy hátulról közelítve az életművet. Nem tudom, ma lehet-e ilyen minősítést tenni, hogy illene … illene ismerni. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>> Hatodik alkalommal rendezték meg csütörtökön a Magyar Klipszemlét az Akvárium Klubban, idén az egy éves születésnapját ünneplő Hajógyárral közösen. Összesen 16 kategóriában díjazták az elmúlt év legjobb videóklipjeit. A beérkezett alkotásokat Lábas Viki énekesnő, Szombat Éva fotográfus, Anger Zsolt színész-rendező, M. Deák Kristóf operatőr, Stámusz Dániel rendező-operatőr, Szentgyörgyi Bálint rendező-forgatókönyvíró, Varga Ferenc újságíró, Turai Barna digitális tartalomkészítő zsűrizte. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
„A Fényfékező (© Szilágyi Lenke), aki ezeket a képeket készítette, egyszer majd, remélhetőleg a minél távolabbi jövőben minden kétséget kizáróan halhatatlan alakja lesz a magyar, tehát az egyetemes fotográfiának, milyen kár és zsenánt, hogy a halhatatlanság peremfeltétele éppen a halandóság. De hát senki sem mondta, hogy moziba visszük őket, ahogy Woody Allen jegyezte meg éleslátóan az Annie Hallban, a fortyogó vízben némán sikoltozó homárokat nézve." – Németh Gábor megnyitóbeszéde Ha eszembe jutnak azok az emberek, akiket 1989 és 1996 között Lenke ábrázolandó volt, hát éppen ilyeneknek, a kortárs ábrázatuknál huszonöt-harminc évvel fiatalabbnak látom őket, színről-színre tehát, nem pedig a jelen tükör általi homályában. A halottakról ezúttal nem is beszélve. Mintha Lenke eleve az emléküket tudta volna megörökíteni. Jut eszembe, tudják, ki lett az Udo Jürgens Hasonmás Verseny második helyezettje? Hát persze, hogy Udo Jürgens. Natürlich. És miért? Tovább az artmagazin.hu cikkére >>> Meddőség, nem kívánt terhesség, abortusz, béranyaság, egyedülálló anyaság, alkoholizmus, terhelt nősorsok, átörökített női minták, nők közötti barátság, megértés és női szolidaritás. Kibeszéletlen témák. Ezeket állítja filmjének fókuszába Szakonyi Noémi Veronika rendezése, a Hat hét, mely elnyerte az idei Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, a 18. CineFest nagydíját. Külön tradíciója van a magyar filmművészetben annak, hogy a nőket mélyen érintő témák kellő érzékenységgel és hangsúlyozással kerüljenek feldolgozásra. Mészáros Márta az úttörője ennek az irányvonalnak. De ide sorolhatjuk Szabó Ildikót, Kovács Ágnest vagy Szilágyi Zsófiát, csak hogy párat emeljek ki azok közül a női rendezők közül, akik ebbe az örökösödési rendbe sorolhatók. Tegyem hozzá, hogy nem feltétlenül kell női rendezőnek lenni ahhoz, hogy őszinte odafordulás és megértés tükröződjön az alkotásban. Tarr Béla korai filmjeiben is megfigyelhető a női karakterek érzékeny és mély ábrázolása. Igaz, hogy ez nagy valószínűséggel alkotótársának, Hranitzky Ágnesnek is köszönhető.
Az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány fiatal karmesterek és zeneszerzők számára szervezett mesterkurzusának idén ősszel Unsuk Chin a vendégprofesszora. A koreai származású komponista hét közben az ifjú művészekkel dolgozik, október 8-án, a kurzus zárókoncertjén pedig két darabját is hallhatja a közönség. Unsuk Chin dél-koreai zeneszerző 1961-ben született Szöulban. Már kisgyerekként elbűvölte a zongora, saját bevallása szerint erős fizikai kötődést érzett a hangszer iránt. Családja helyzete azonban nem tette lehetővé a rendszeres zeneórákat, így sokáig autodidakta módon tanult zongorázni. Tanulmányait később a Szöuli Egyetemen folytatta, 1985-ben pedig elnyert egy ösztöndíjat, aminek köszönhetően Berlinben Ligeti Györgynél tanulhatott. Bevallása szerint a zeneszerzővel való közös munka akkora sokkot jelentett számára, hogy három évig nem komponált. A nyolcvanas évek végén az elektronikus zenével kezdett foglalkozni, azóta azonban számos más stílus és hatás is megjelent alkotásaiban. Versenyművet komponált shengre, egy tipikus ázsiai hangszerre, Alice Csodaországban című operáját pedig a Bajor Állami Operaház mutatta be. Unsuk Chin műveit a világ számos nagy zenekar műsorra tűzte, így a Berlini, a New York-i és a Londoni Filharmonikusok. Milyen érzés figyelnie, amint a kurzus során fiatal karmesterek dolgoznak a művein? Nagyon érdekes, mivel nem szoktam részt venni a darabjaim próbáin. Teljesen új helyzet a számomra látni, hogy a különböző karmesterek mennyire másként nyúlnak a darabhoz, mivel másfajta képességekkel és zeneiséggel rendelkeznek. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> Az 1978-tól napjainkig terjedő ötven fotóból álló új válogatás olyan munkákat emel ki, amelyek a világ legkülönbözőbb kultúráinak intim és generációkon átívelő szemszögéből mutatják be a világot. A sorozatok tizenkét őslakos közösség megismerését segítik, valamint a globális klímaválságra hívják fel a figyelmet. A Magnum Opus a Sotheby's York Avenue-i székházában szeptember 26-tól október 12-ig ingyenesen látogatható. A nagyközönség számára is nyitott kiállítás a Sotheby's történetének legnagyobb kurátori önálló fotótárlata. A Lélia Deluiz Wanick Salgado által kurált félszáz fotóból álló válogatásban a művész számos, 1978 és 2018 között készült képének közvetlenül a művész stúdiójából származó platina nyomatai láthatók. A Magnum Opus része a Sotheby's háromrészes adománygyűjtő kezdeményezésének, amely az elismert brazil erdőtelepítési nonprofit szervezet, az Instituto Terra javára gyűjt támogatásokat – a Salgado kiállításon kívül a partneri kapcsolat része a Sotheby's első alkalommal megrendezett gálája, amelynek elnöke a szintén világhírű fotográfus, Annie Leibovitz, fellépője pedig a brazil énekesnő, Anitta lesznek, valamint egy aukció, amelyen egyedülálló műalkotások kerülnek majd árverésre minden művészeti médiumból.
Igazságtalan lenne, ha az irodalmi élet problémái körül szimatolva nem kérdeznénk meg a fiatalokat is. Nemcsak az érdekel, hogy a most indulók hogyan látják a világot, hanem az is, hogy az őket akarva-akaratlanul körülvevő, az irodalmi életben pulzáló feszültségek miként érintik őket, és erre van-e a politikát meghaladó közösségi reakciója az új értelmiségi nemzedéknek. A Gérecz Attila-díjas Regős Mátyással beszélgetek, aki a pályája elején jár ugyan, de már első könyveivel felkeltette a szakma és az olvasók érdeklődését. – Érdemes-e ma poétának lenni Magyarországon? – Ma teljesen más jellemzőkkel és indíttatásokkal lépnek be a fiatalok az irodalmi életbe, mint korábban. Orbán János Dénes mondta egyszer, hogy szerinte van bennünk egyféle szellemi restség, léhaság, és azok a vezérfigurák is hiányoznak közülünk, akik az ő generációjában még megvoltak, hogy a fontos ügyek élére álljanak. Én ezzel nem egészen értek egyet – szerintem ez kortünet, tulajdonképpen minden közösséget elhagyni látszunk. Ráadásul úgy látom, ez a jelenség még azokra is igaz, akik a múlt században szocializálódtak. Szép lassan mindenkit átjár a magány iránti vágy, aztán nem lesz semmi. Tovább a helyorseg.ma cikkére >>> A Nem hagytak nyomokat egyik legmegrázóbb jelenetében azt kérdezi anyjától egy haldokló fiú: „Mit érdekli őket?” Lengyelország a nyolcvanas években játszódó történelmi-politikai thrillert küld az Oscarra. Jan P Matuszyński részletgazdag, húsbavágó történelmi drámája Velencében, a Biennálé versenyprogramjában mutatkozott be, csütörtöktől pedig a magyar mozikban is látható a Mozinet forgalmazásában. A Nem hagytak nyomokat egyik legmegrázóbb jelenetében azt kérdezi anyjától egy haldokló fiú: „Mit érdekli őket?” Diktatúrákban tényleg gyakran felmerül ez a kérdés. Miért ügyelnek a látszatra, ha úgyis mindegy? Miért utasítja a magas rangú rendőrtiszt az ártatlan fiatalokat rugdosó, verő milicistákat, hogy a hasát üssék, mert ott nem hagynak nyomot? Ahol egy emberélet semmit sem számít, ahol szemtanúk előtt rugdosnak halálra érettségire készülő fiatalokat, akik az égvilágon semmi rosszat nem tettek, ahol az ügyeletes orvos vizsgálat nélkül küldi gyomormosásra és elektrosokkra a félholtra vert beteget, mert a mentőt hívó rendőrök „szipusnak” mondják, mit számít az, hogy vannak-e verésnyomok egy testen? Kit érdekel a látszat, ha egy rettegő társadalomban sorra tűnnek el a tiltakozók? Tovább a librarius.hu cikkére >>>
A berlini HKW (Haus der Kulturen der Welt) idén nyáron egy nagyszabású kiállítás keretében mutatta be a feminista filmművészet és filmtörténet többszörösen marginalizált területeit. A tárlatról Győrfy Laura írt kétrészes kritikát. Alább írása első része olvasható. Az Erika Balsom és Hila Peleg által kurált, No Master Territories – Feminist Worldmaking and the Moving Image című kiállítás a feminista kísérleti és dokumentumfilmes kánonból kimaradt alkotások feltárására és bemutatására vállalkozott. Mindezt azonban nem egy hierarchikusan szervezett kánon vagy lineáris történeti ívet bejáró stratégia kiépítésén keresztül, hanem egy heterogén és középpont nélküli archívumi munkafolyamat formájában tárták elénk a kurátorok. Olyan intuitív, a patriarchálisan szerveződő intézményi struktúrák eljárási módszerein túlmutató, mellérendeléses szerkezetű tárlatot hozva létre, amely egy sokközpontú globális földrajzon keresztül láttatja a nemi egyenlőtlenség és a hatalom viszonyrendszerét. Tovább az artportal.hu cikkére >>>
„Tudod, mit éreztem a társaságában? Hogy van normalitás. Magyarországon ezt megérezni, az egy életútnak a lehetősége is. Más kérdés, hogyan őrzöd meg ezt a lehetőséget ebben az idiotizmusban, de ez nekem elképesztően nagy reményt adott. És ad a mai napig.” „Jancsó olyan, mint Gogol az orosz irodalomban: viszonyítási alap, amivel vagy perlekedsz, vagy továbbviszed az örökségét, de figyelmen kívül hagyni nem lehet” – vallja Mundruczó Kornél. A Delta, a Fehér isten és a Pieces of a Woman rendezőjével még tavaly, a Jancsó Miklós születésének 100. évfordulójára készült sorozatunkban beszélgettünk, de akkor végül nem tudott megjelenni az interjú, így azt most afféle epilógusként, a 101. évfordulón közöljük. Miért hatnak még mindig frissnek Jancsó régi filmjei? Mi volt a legfontosabb életvezetési tanácsa? Milyen volt Jancsónál színészként játszani, majd a fiával, Jancsó Dávid vágóval dolgozni? Az egykor Jancsó egyik örökösének tartott Mundruczó beszélgetésünkben izgalmasan elemzi a jancsói életművet, rávilágít a saját rendezői pályájával adódó párhuzamokra, mesél Jancsó szentimentalizmusáról, ami nála „persze jól fenékbe is volt rúgva”, a felismerésről, hogy Jancsó-filmet csinálni hit volt, és arról is, hogyan vált mindenki egy picit jobb emberré körülötte. Milyen hatással volt rád, amikor először láttál Jancsó-filmet? A Szegénylegényeket láttam először, és revelációként hatott rám, mennyire friss. A régi filmektől azt szoktad meg, hogy hiába jók, van bennük valami ódon, máshogy játszanak a színészek, nem mond neked eleget. Bergmannál például a történetek őrült jók, de a stílus már fárad. Miklósnál nem. Az egzisztencialista színjáték frissen tartja a filmeket. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> Egy funkciójától megfosztott térben, levitáló táblaképekből álló installáció-együttes értelmezi újra az otthon fogalmával kötött képi világunkat. Vámos János Légvár című, a tatai Volt Zsinagógában megrendezett egyéni kiállításán közel két év alkotói metódusának, válogatott darabjait mutatja be. A szeptember 15-én nyílt kiállítás központi terébe egy ingatag fotelt helyezett, e köré pedig olyan helyspecifikus műalkotásokat csoportosított, amely mint az alkotó vizuális tudattérképe vezet végig egy folyamatosan változó diszciplína felé, az otthonról alkotott képi világ lerombolásáig. Vámos János (1995), felvidéki származású képzőművész, mesterdiplomáját 2019-ben a Szlovák Műszaki Egyetem Dizájn Intézetében szerezte, majd 2020-tól a Prágai Képzőművészeti Akadémia festőművész szakos hallgatója. A hagyományos festészeti metódusok újra értelmezésével, felcserélésével foglalkozik, mint például a jelenlegi kiállítás esetében is a naplementét idéző, fényben úszó tájképek idilljét a nyers vásznon üresen hagyott terei zavarják meg.
Szeifert Natália Fotó: Draskovics Ádám Szükséges, hogy legyen egy hely, erkély, terasz, ahová le lehet ülni és kitekinteni a tájra. Ilyenkor a természet reflektálásra készteti a szubjektumot, aki mindegyre visszakerül az önértékelés fázisába. Keresi helyét a világban, és ráeszmél, hogy csupán bizonyos nézőpontokat tud feltérképezni, sohasem lesz képes a világmindenség átfogó megértésére. „Minden, amit emberi szem látni képes, és minden, amit nem, a rendezetlenség felé törekszik. Az idő iránya meghatározott. Az entrópia felé mutat. Ez az egyetlen nevetséges oka annak, hogy nem tud a jövőre emlékezni, csak a múltra. Bármely tetszőleges múltbeli tájat a jelen tája mellé helyezhet gondolatban, ha úgy tartja kedve.” (288.) Az univerzum gigantikusságának felfogását gátolják az emberi kogníció határai. Ennek, illetve a megismerés olthatatlan vágyának többszöri megjelenítése elvezeti az Örökpanoráma olvasóját ahhoz a nyomasztó gondolathoz, hogy az ember mi mindenre képes azért, hogy túlnőjön önmagán és a neki otthont adó világon. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Annie Ernaux Forrás: LA Times 2022. október 6-án 13 órakor jelentették be Stockholmban, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése alapján az idei irodalmi Nobel-díjat Annie Ernaux francia író nyerte el az indoklás szerint „azért a bátorságért és pontos éleslátásért, amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedéseit és kollektív korlátait”. – Cikkünk folyamatosan frissül. Annie Ernaux, mikor megtudta a hírt, a svéd televíziónak azt nyilatkozta, hatalmas elismerés és felelősség is számára ez a díj. Annie Ernaux a kortárs francia regény egyik meghatározó alakja. Művei önéletrajzok – mert számára az irodalom elsősorban önvallomás. Stílusa világos és analitikus, az „érzelmeskedés” távol áll tőle, ám az emberek és az élethelyzetek, amiket ábrázol, mégis szenvedélyességgel és mély empátiával teltek. Tovább a litera.hu cikkére >>> Bevette Kecskemétet a pop-art. A világszerte népszerű stílus legjelesebb képviselőjének Andy Warholnak műveit mutatják be a város szívében található Bozsó gyűjteményben. A nem mindennapi esemény 140 tárgyat felvonultató nagyszabású kiállításán plakátokat, lemezborítókat, de főként szitanyomatokat láthatunk, olyanokat is, mint például amelyekről a 20. század szexszimbóluma, Marilyn Monroe mosolyog ránk. Nem túl gyakran kerül rá sor, hogy egy világhírű művész alkotásait hozzák el Magyarországra. Most sem az eredetieket láthatjuk, hiszen azok megfizethetetlenek. A sokszorosított grafikákból álló kecskeméti Warhol-kiállítás mégis jelentős momentuma a Warhol-jelenség megértésének. A pop-art formabontó alakjának művei egyenesen a prágai Central Galleryből érkeztek hozzánk hosszabb tárgyalások után. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>> 
|
