VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle Forgách András forgatókönyvíró, egyetemi oktató, dramaturg, fordító. Fordított Csehovot, Labiche-t, Ödön von Horváthot, Kleistet, Tennessee Williamset, Harold Pintert, Beaumarchais-t, Shakespeare-t. A Vörösmarty Szinház nemrégiben bemutatott Julius Caesarját is ő fordította Fekete Ádámmal, aki tanítványa volt még a régi Színművészetin. Ír forgatókönyvet, esszét, kritikát, és fáradhatlanul rajzol. Őt igazán nem lehet egy műfajúnak nevezni. Most a rajzaiból nyílt kiállítás a FUGÁ-ban. Petri Györgyről készített rajzai – sok van belőlük, nekem még egy sörösüvegem is volt, amit az ő Petri-portréja díszített – a barátságukról tanúskodik. A költő tekintete még a papírról és a befejezetlen vonalkákból is mellbevágó, annyira valós, annyira őszinte, annyira Petri. Az Irodalmi Jelen honlapján található névjegyednél az szerepel, hogy „Felváltva él Velencében és Budapesten”. Most is így van ez, vagy a tartalom éppen abban az időszakban kerülhetett fel a honlapra, amikor hosszabb időt töltöttél Velencében, és megírtad élményeid alapján a Telihold Velencében című művet? Már nincs így. Akkoriban tényleg szó volt arról, hogy hosszabb időre kiköltözünk, aztán győztek a kelet-közép-európai kötődések, és visszatértem ide. Persze még mindig fel-fellobban bennem a vágy, hogy az örökkévalóságig ott éljek, ezt szerintem meg is tudják azok érteni, akik már jártak Velencében. Más városokkal kapcsolatban is elfog ez az érzés, de Velencében kifejezetten. Több oknál fogva nem akarnék mégsem ott élni. Mint író nem szívesen távolodnék el az anyanyelvi közegemtől, tíz-húsz év idegen nyelvi környezetben már alaposan roncsolja a nyelvérzéket. Velence egyébként tipikusan a művészözvegyek városa. Egy csodálatos haldokló város. Én a város fénykorával foglalkoztam leginkább, de a melankóliáját nem szerettem volna egész életemben magamévá tenni. Másfelől nem szerettem volna a Velencében tartósan berendezkedő, dekadens, sznob, félig művelt értelmiségiek számát gyarapítani; van bennem egyfajta távolságtartás a Velencében élő művészkolóniákkal szemben. Tovább a helikon.ro cikkére >>>
Szendrey Júlia megformálása után most éppen nem próbál új szerepet, így jut ideje a filmes cégével foglalkozni, amit két osztálytársával alapított. Sokat vállalt azért, hogy eljusson idáig, és színésznő lehessen. Beszédes neved van, és ráadásul tényleg mosolygós lány vagy. Amikor elkezdtem az egyetemet, többen mondták, hogy ezzel a névvel jól fogok járni a pályán, de nem értettem, mire gondolnak. Annak örülök, hogy különlegesnek találják. Szeretem a nevemet. A családom szabolcsi származású. Anyukám az egyetemi tanulmányai miatt Pécsre költözött az apukámmal, így mi a nővéremmel már ott születtünk. Szabad és boldog gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy a szüleim hamar elváltak. A nővéremen kívül, aki Koppenhágában tanult divattervezést, nem volt művész a családban. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
8 év elteltével eszembe jutott, hogy visszaolvasnám az első, gimnáziumi nagy szerelmemmel való SMS-ezést. Ennyi idő után talán már nem okozna lelki összeomlást. Meg is nyitottam, de nem voltak már meg az SMS-ek a telefonon. Így aztán mégiscsak okozott lelki összeomlást, hiszen az életemnek az egyik leg-mindenteldöntőbb időszaka szűnt meg ezzel létezni. Nem a tartalom, hanem magának az üzenetnek a hiánya okozta az összeomlást. Mert az üzenet fontos. Ha hirtelen eltűnne az internet és minden ott tárolt emlék, fotó, egymásnak küldött mém, nagybeszélgetés-lenyomat vele együtt, talán megértenénk az írott levelek fontosságát is. A dédunokánk talán nem így menne oda az unokánkhoz: Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Grecsó Krisztián és Beck Zoltán Fotó: Báthori Gábor "Sinco" Több mint tíz éve, hogy először együtt zenéltek, kezdetben a Rájátszás produkcióban, egy ideje már önálló esteken is. A saját műsoruk azonban mostanra állt össze úgy, hogy abból egy még idén megjelenő lemez is elkészült; ezt a „Hoztunk valamit magunkból” albumot január végén a Müpában mutatják be. Barátságról, az alkotás magányáról és közösségéről, az önmagukhoz való felzárkózásról is beszélt interjúnkban Beck Zoltán és Grecsó Krisztián. No meg arról, hogy mit köszönhettek a Covidnak. A Rájátszás révén már bő tíz éve álltok együtt színpadon, egy ideje kettesben is felléptek már. Miért most láttátok idejét, hogy megjelenjen az első beck@grecsó-lemez? Beck Zoltán: Saját műsorunk most lett. Meg kellett találni azt a pontot, ahol együtt üzemelni tudunk. Krisztiánnak el kell jutnia oda, hogy szép lassan felfedezze magát dalszerzőként, ami nehéz feladat, ha az embernek egy másik alkotói professziója van. Illetve kellett szövegben is olyan korpusz, meg gondolatilag is olyan mag, ami köré egy közös elbeszélést mi ketten érvényesen tudunk szervezni. A pódiumest, amit csinálunk, mint előadás, az olyan, amit valami alkotói akarat szervez, és nem csak az, hogy egyszerűen a színpadon akar látszani a híres ember. Az minket nem érdekel. Ezért meg kellett várni azt a pillanatot, amikor azt érezzük, hogy megvan valami lényegi mag, amit a világról mi ketten tudunk állítani. Hogy azt nem ő állítja és nem én, hanem ő is állítja és én is, de együtt tudjuk a leginkább elmondani. Ez lett a beck@grecsó.
A Pesti Színház a kozmosz egyik legnagyobb hírű kutatójának elméje körüli utazásra invitálja nézőit Inkognitó című előadásával. A féreglyukakon áthaladva számtalan problémával találhatjuk szembe magunkat, valamint az emberiség örök megválaszolatlan kérdéseivel, önnön létezésének és működésének rejtélyeivel kapcsolatban. A dráma húsbavágó felismerései a szélsőséges karakterek egyszerű humorával tálalva válik szórakoztatóan fogyaszthatóvá Szőcs Artur rendezésében. Nick Payne Inkognitó című darabja most debütált Magyarországon a Pesti Színház égisze alatt Baráthy György fordításában. Szőcs Artur rendező eleveníti meg a szövevényes történetet, összesen négy színész alkalmazásával (Nagy Ervin, Kovács Patrícia, Márkus Luca és Horváth Szabolcs), akik közel húsz különböző karakter szerepét öltik magukra. Az egyfelvonásos színjáték letisztult színpadképe (a díszletért és jelmezekért Slárku Anett a felelős) egyszerre eszköze és megnehezítője a hirtelen jelenet-, és szerepváltások követésének, így a néző nem csupán passzív befogadója egy szórakoztató előadásnak, hanem könnyedén úgy érezheti, mentális kirakóst játszik, melynek témája maga az emberi agy működése.
A fényképésznek tanult és egykor sajtófotósként is dolgozó Nádas Péter fotózás iránti szenvedélye nagyszabású irodalmi munkássága mellett sem hunyt ki. A Deák Erika Galéria Minimo. A sötétség színein kiállítása legújabb fotóiból válogat, azokból, amelyeknek többsége a nemrég megjelent Rémtörténetek című regényének írása közben született. Nagyon izgalmas, amikor egy alkotó többféle perszónát képes egymással párhuzamosan működtetni, hiszen az így létrejövő, különféle műfajú művek egymást gazdagítják, árnyalják. A Rémtörténetek nehéz, zaklatott, mélyen ködös világát a Minimo. A sötétség színein fotói vizuálisan is megjelenítik. A regény jelenetei nehezen hozzáférhetők, teli vannak misztikummal és kísértetiességgel, a fényképek pedig ugyanebbe a félelmet keltő, derengő térbe rántanak bele. Nádas idevonatkozó sorozata fenyőkkel tarkított tájainak részleteit csak a pislákoló holdfény világítja meg. Az egyik képen a fekete, kontúrtalan természeti tájban a hold fehérje lidérces atmoszférát teremt, egy másik fotón az előtérből kivillanó száraz növény szörnyszerű alakzatot vesz fel. Tovább az orszagut.com cikkére >>> „[H]abár mit is értünk az alatt, hogy valaki gonosz?” – ezt a kérdést teszi fel egy angyal a Levegőt venni nyitószövegében és Zoltán Gábor prózája az utóbbi két és fél évtizedben. A szerző eddigi életművét úgy is olvashatjuk, mint a gonosz megragadására törekvő folyamatos prózapoétikai kísérletezést. Ahhoz pedig, hogy folyamatában tudjuk szemlélni ezt az életművet, nem is feltétlenül szükséges Zoltán Gábor minden regényének, novellás- és esszékötetének ismerete, ugyanis a könyvhétre megjelent rövidpróza-gyűjtemény ezek esszenciája. A Kalligram kiadónál megjelent kötetben 1999 és 2019 között született novellákat találunk, fordított időrendben. Az imént idézett, másként tördelt, alig kétoldalas nyitószöveg a zsidó hagyományból kölcsönzött Lamed Wufnik címet viseli, a (héberről magyarra Lámed vovokként is átírható) harminchat igaz ember megnevezését. Zoltán Gábor összevert és megalázott, házról házra járó angyalai viszont mintha mégsem a jóságot keresnék, ahogyan az Erények könyve című novelláskötet darabjai (Tisztelet, Gondoskodás, Önfeláldozás stb.) is ironikusan, gúnyosan értelmezik a címadó erényeket, és inkább azok hiányát vagy a kártékonyságig túlhajszolt gyakorlatát ábrázolják. Zoltán Gábornál szinte minden elbeszélőt a gonoszság mibenléte foglalkoztat. Tovább az ujforras.hu cikkére >>> Kérdezz meg egy csapat filmkritikust a kedvenc filmrendezőjéről, és máris a kezedben foghatsz egy tanulmánykötetet. Jelen esetben a Tíz a huszonegybőlt, amiben az új évezred filmrendezői közül a Filmtekercs szerzői által legjelentősebbnek tartottak portréi kapnak helyet. A Filmtekercs Egyesület gondozásában megjelent kötetben Paul Thomas Anderson, Wes Anderson, Danny Boyle, Greta Gerwig, Hosoda Mamoru, Alejandro González Iñárritu, Bong Joon-ho, Christopher Nolan, Paolo Sorrentino és Nicolas Winding Refn portréit olvashatjuk. A felsorolt rendezők mindegyike – vagy legalább egy-egy alkotása – világszerte ismert, ugyanakkor egyikük sem a közönséget kiszolgáló, pusztán szórakoztató filmeket készít, mindegyikük egyéni stílussal, védjegyekkel rendelkezik. Közös bennük, hogy szerzői tevékenységük „egyedi, de könnyen azonosulható, szakszerű, mégis közérthető” (5.) – akárcsak a kötetben megjelent ismertetők. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> Nayg István alkotói attitűdjét, munkásságát immár 22 éve kísérem figyelemmel. Igaz, hogy anyaghasználata és szimbolikái már évtizedek óta módszeres, következetes építkezés által: változatos-egységes, minőségi életművet mutatnak fel, ám, itt (műelemzések s egyéb definíciók helyett) mindinkább asszociációk különféle áramlásait nyitjuk meg. Jelenések: Elme-szövetek sűrűsödnek, szövevény-fátylas transzparenciák oldódnak – s morfológiákon innen (és túl): belső tér-szelvényekben transzformálódnak… Szeparált szakralizáció és ön-rekonstrukció együtt-hatása, fedettség, rejtett architektúrákat (metakommunikációval) kitapintó éjjelek… Redőnyzárak és rezgő lamellák mögött látok egy szűrt-sötéten átsejlő, meg-megnyíló folyosót. Falai csönd-bársony feketék, hamuszürkék, füstkvarc, ónix- és obszidián-suttogások… Részleges maszk-fogyatkozás! 77 maszk mocorgása a művész fél-álom oltárában, ében éj-szekrényében. 7+7=14. 1+4=5. Kvintesszencia! A hasonmás arcáról (a négy égtáj, a négy elem felé irányuló) négy maszk tekint befelé és tova, a fejtetőn elhelyezkedő ötödik maszk az egek felé, az ismeretlen szférák felé nyíló maszk: már teljesen áttetsző… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Pécs majdnem kétezer esztendejének fordulatos históriáját sűrítette bele új regényébe Péntek Orsolya. Ebben a történetben szinte kibogozhatatlanul összeolvadnak a római alapítók a török hódítókkal, a középkori egyetemváros a polgárság hagyatékával. Generációkon és emberöltőkön átívelő történelmi elbeszélések peregnek le az olvasó előtt: városfoglalások, járványok, forradalmak, iparosodás, felívelő és hanyatló időszakok. Ezerkilencszáznyolcvannyolc februárjában nevelővárosom, Szolnok másodosztályban szereplő futballcsapata kiverte a kupából az NB1 egyik akkori prominensének számító Pécsi MSC gárdáját. A mérkőzést a szolnoki MÁV-stadion latyakkal borított gyepének játékra való alkalmatlansága miatt – a versenykiírásnak némiképp ellentmondva – a salakos edzőpályán rendezték meg, a korabeli tudósítás szerint 1500 néző előtt. Én is közöttük voltam, és most, három és fél évtized távlatából csodálkozva olvasom az akkori beszámolót. Nem fér a fejembe és az emlékeim közé, hogyan tudtunk összetömörülni a februári borongásban a lelátó nélküli salakos edzőpálya köré másfél ezren. Sok jó ember kis helyen, ugyebár. Arra ellenben határozottan emlékszem, hogy amikor az ünneplő szolnokiakat megelőzve a dresszen kívül kesztyűbe és harisnyába öltözött vert vendégcsapat lekullogott a salakról, odaszólt nekik az egyik néző: „Semmi baj, fiúk, mehettek haza. Pécsett szerencsére mindig ezer ágra süt a nap”. Majdnem harmincöt év távlatából teszem hozzá, Péntek Orsolya új regényéből kölcsönözve, hogy Pannóniában ráadásul illatos a levegő. Tovább a konyvterasz.hu cikkére >>>
A műveltségi emlékezet manapság nem tartozik a leggyakoribb szövegszervező elvek, szellemi inspirációk közé (a közelmúltból Kalász Márton, a jelenből Vörös Viktória verseit említem példaként). Petrőczi Éva költészete azonban akárha egyetlen, nagy hommage volna. Igaz, ez a hódolati magatartás két irányba tekint: egyszerre tiszteleg a teremtett világ és az épületes kultúra előtt. Az ilyen poétikai ethosz akkor is társadalmat és irodalmat emel, ha sem a társadalmi zöm, sem az irodalmi divatirányok nem tudnak – vagy nemigen vesznek tudomást – róla. Más korszakok levegőjét lélegzik ezek a szavak, az angolszász kultúrkör protestáns közép- és újkora lebeg át a verstan keskeny ablakain. A historikum itt nem muzeális tartomány, hanem eleven, éltető tér. Tovább a magyarkurir.hu cikkére >>>
Bár többször is úgy tűnt, hogy nem az énekesnői pálya Luca végzete, a tatabányai származású lány mégsem adta fel az álmait és bebizonyította, hogy igenis a szakmában, illetve a színpadon a helye. Az X-Faktor hetedik évadának versenyzője 2019-ben adta ki első dalát Nem maradok címmel, melynek elkészítésében korábbi mentora, ByeAlex segített neki, aki a műsor után a közösségi médiában újra felfigyelt Luca tehetségére – és ezúttal végleg letette mellette a voksát. Az énekesnőt még a Campus Fesztiválon csíptük el egy villáminterjúra az önálló koncertje előtt, és megtudtuk tőle, hogyan élte meg, hogy kerülőúton érhette el a célját. KULTer.hu: Az első dalod, a Nem maradok szövegét ByeAlex jegyzi, nem sokkal később pedig Fluor Tomival és Diazzal, vagyis a Wellhellóval dolgoztál. Miért tartod különlegesnek, tanulságosnak vagy inspirálónak, hogy nem női, hanem férfi mentorok léptek be az életedbe, amikor elkezdted keresni az utadat előadóként? Szerinted éppen az ellenkező energiák találkozása a nyerő párosítás? Mindig azt mondom, ha férfi lennék, már rég befutottam volna, mert sajnos Magyarországon nehéz nőként érvényesülni. Éppen ezért a fiúk tudnak segíteni abban, hogy egy kicsit az ő szemszögükből is megismerhessem a szakmát. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
A 2021 áprilisi Black Lives Matter szobraként emlegetett Prizma óta lényegében először ad hírt magáról Szalay Péter az acb Attachmentben megrendezett önálló kiállításával. Ugyan a tárlat címe – Szalay 41 – retrospektív hangvételt sejtet, meglepetés érheti a látogatót, aki csupán emblematikus munkákat felsorakoztató, nosztalgikus visszatekintésre számít. A művész új alkotásokat és régebbi munkák átdolgozását variálva jelentésektől telített időkapszulát teremt mind saját életkora, mind korunk tapasztalataiból. Aki hallott már Szalay Péter művészeti tevékenységéről, tudhatja, hogy a tehetséges, pécsi születésű szobrász nem riad vissza a különféle anyagokkal való kísérletezéstől – és ez az acb Attachment kiállításának esetében sincs másként. Szalay talált tárgyakat felhasználó vagy azok által inspirált alkotásai, kinetikus mechanizmusai és 3D-nyomtatott munkái szabadon váltakoznak, sőt együtt élnek az életművében. Azonban ez a materiális sokszínűség sem akadályozza meg, hogy a Szalay 41 arculata lehengerlő, egybehangzó egészet alkosson.
Gurubi Ágnes Fotó: Reviczky Zsolt Gurubi Ágnes Másik Isten című könyvének női főszereplője a férfiak között lavírozva próbálja megtalálni önmagát. A regényből kiindulva beszélgettünk a szerzővel vágyról és függőségről, a felnőttkori önismeret hiányáról, de az is szóba került, miért jó lehetőség egy krízis arra, hogy számot vessünk az életünkkel, és miért kapjuk fel még mindig a fejünket, ha egy nő Nobel-díjat kap, vagy a szexualitásról ír. hvg.hu: Nemrég adták át az irodalmi Nobel-díjat. Mit szólt hozzá, hogy idén Annie Ernaux kapta meg az elismerést? Gurubi Ágnes: Nekem külön öröm volt, és nagyon megfogott az indoklás, amely alapján odaítélték neki: „a bátorságért és pontos éleslátásért, amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedéseit és kollektív korlátait”. A díj apropóján több cikket is elolvastam róla, ezekből megtudtam, hogy ő is későn kezdett publikálni, családja és gyerekei voltak már. Az első könyvét titokban írta, a férjének csak akkor szólt róla, amikor a Gallimard kiadó megjelentette a regényt. A férje erre azt reagálta, hogy „ha képes voltál titokban megírni egy könyvet, akkor arra is képes vagy, hogy megcsalj”. Ezután elváltak, és innentől kezdve Ernaux-nak csak alkalmi kapcsolatai voltak. Ez a sztori szerintem önmagában megér egy misét. Az, hogy nőként, családanyaként, feleségként hogyan is vagyunk jelen az irodalomban, meg mit is jelent nekünk nőknek az írás.
Kabai Lóránt 1977-2022 Kabai Lóránt halálhírét kedden jelentette be a családja. A városháza közleményben idézi a Szabó Lőrinc irodalmi díjas alkotó alakját. "Életének 45. évében tragikus körülmények között elhunyt Kabai Lóránt miskolci születésű költő, író, szerkesztő és vizuális művész, a MŰÚT folyóirat egyik alapítója, akinek Miskolc városa 2020-ban alkotói tevékenysége elismeréseként Szabó Lőrinc irodalmi díjat adományozott. Halálhírét családja tudatta a nyilvánossággal, elvesztése betölthetetlen űrt hagy maga után nemcsak Miskolc városának kulturális életében, hanem a kortárs magyar irodalom egészében, hiszen aktív, meghatározó alakja volt a fiatal magyar kortárs lírának, irodalomnak, olyan folyóiratokban publikálva, mint a Holmi, a Jelenkor, a Beszélő, vagy az Élet és irodalom.
Nehéz, de talán nem lehetetlen úgy beszélni képekről, hogy sosem láttam őket egy számítógép képernyőjénél nagyobb méretben. De most végre élőben is találkozom velük, ami egészen más élményt nyújt. A Három Hét Galéria Vilim Kati (Kati Vilim) New Yorkban élő magyar képzőművész legújabb munkáit mutatja be. Amikor azt gondoltam, hogy már mindent láttam, ami geometria, és követni kezdtem Vilim Kati instagramprofilját, számomra teljesen újszerű látásmóddal találkoztam, ahol az erőteljes színek a kemény éleket megtartva oldják fel és teszik értelmetlenné a geometrikus kontra organikus distinkcióját. De mit is értek ezen? Azt, hogy bizonyos szempontból mind organikus, mind geometrikus formajegyek alkalmazhatók festményeire, de valójában egyik terminus sem alkalmas ezeknek a műveknek a jellemzésére. Tovább az orszagut.com cikkére >>> A 13. székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon egyebek mellett két olyan előadást láttam, amelyek kérdésfelvetései, alkotói ambíciói egybecsengenek – ennek az oka nem egy véletlen mintázat, hanem Hatházi András, és kollégái, akikkel létrehozta ezeket. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház K. Gedeon tündöklése és bukása című előadása nyitotta a fesztivált a komplex hálózatok elméletének tudományterületén világhírűvé vált fizikus, Barabási Albert László könyve, A képlet színpadi változatával. Az adaptációt Hatházi András és Deák Katalin készítette, és Hatházi András rendezte. Az előadás (és a cím) Brecht Mahagonny felemelkedése / tündöklése és bukása című darabjára utal, amelyet stíluskereső tanulmányként szoktak értelmezni. A Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című színdarabját ugyan vagy tíz évvel később írta, az előadás során nekem többször is eszembe jutott. És bár A képlet színpadi változata tartalmilag merőben eltér a fent említettdaraboktól, valami mégis áttetszett a vészkorszak társadalmi dinamikáival foglalkozó anyagokból az érvényesülés, sikeressé válás élet-halál fontosságú kérdéséről tán éppen azzal, hogy a közeggel, a világgal, amiben élünk, érdemben nem foglalkozott – mint ahogy a rettenetes történelmi helyzetek mélye felé haladva mind életszerűbb, hogy a bajokról hallgatunk, nem pedig beszélünk róluk. Izgalmasan játékosnak találtam a vállalást. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Móricz-Sabján Simon az alföldi életmód változásait dokumentáló Árnyéksáv című pályaművével nyerte a fotográfusok Capa-nagydíját. A Capa-nagydíjat minden éven olyan kiemelkedő tehetségű fotográfus kapja, aki szakmailag megalapozott múlttal is rendelkezik, és társadalmat gazdagító kreatív műveket alkot. A díjjal és az azzal járó hárommillió forinttal az alkotók további fejlődését ösztönzik. A zsűri már tavaly döntött arról, hogy melyik az a három fotográfus, aki ösztöndíjasként pályázhat majd a 2022-es nagydíjra. Akkor Barakonyi Szabolcs, Horváth Katalin Fanni és Móricz-Sabján Simon kerültek erre a szűkített listára. Alább mindhárom ösztöndíjas pályázatát ismertetjük röviden.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik. Négy regényét – időrendben: Utazás az éjszaka mélyére, Halál hitelbe, Bohócbanda, London Bridge – Szávai János remek fordításában olvashatjuk magyarul. Nem ígérem, hogy mindenkinek és feltétlenül tetszeni fognak ezek a művek, de azt meg merem kockáztatni, hogy a „nagy liberátor” provokatív, dühítő sorai senkit nem hagynak hidegen. Szövege pedig biztosan élőbb, erőszakosabb, valódibb, mint sok azóta született szerzőé. Céline a 20. század egyik legjelentősebb írója. Antiszemitizmussal vádolták, s azzal, hogy együttműködött a németekkel. Így talán egyik sem egészen igaz. Senkit sem jelentett fel, senkit sem súgott be, nem vett részt sem zsidók elleni, sem németek melletti cselekményekben. Tény viszont, hogy 1936 és 1940 közt megírta azokat a pamfleteket, melyekben vad, elszánt és őszinte antiszemitának bizonyul. Sokan azzal védik, ami esetleg éppen ellene szól (mert azt bizonyíthatja, nagyon is tudja, mit beszél): a regényeiben ennek a tébolyult zsidógyűlöletnek nyomát sem találjuk. Nyilatkozott is, eldünnyögött egy csomó vállalhatatlan mondatot, majd a dicstelen Vichy-kormánnyal tartott, s annak bukása után Németországba menekült. Ez is tény. Céline bűneiről közel száz éve vitatkoznak nálam felkészültebb gondolkodók és irodalomtudósok, ezzel én többet nem foglalkozom. Csak a művekkel. Tovább a helikon.ro cikkére >>>
|
