Szemle

Szeifert Natália

A fekete térben mindössze néhány fenyődeszka áll a színészek rendelkezésére, ezzel kell mindent megmutatni. – A hónap szerzője, Szeifert Natália írása a Forte Társulat előadásáról, amely Misima Jukio több egyfelvonásosát illeszti össze.

Misima Jukio a legellentmondásosabb írók egyike, egyben az egyik „legnyugatiasabb” is azok közül a japán szerzők közül, akik főként anyanyelvükön alkottak és nem hagyták el végleg a szülőföldjüket. Nemcsak író volt, hanem színész, testépítő, katona, hadvezér is. Lázadó figura, aki vonzódott a nyugati kultúrához, a hagyományos japán műfajok megújításának lehetőségét látta benne, nyelveket tanult, utazott, irodalmi felolvasásain úgy nézett ki a háromrészes öltönyeiben, mint egy nyugati bankár, közben konzervatív nacionalista nézeteket vallott, a császárságot tekintette egyedül üdvözítőnek Japán számára. Kiválóan forgatta a japán kardot, megalapította a Tatenokai (a pajzs szövetsége) nevű magánhadseregét. Halálát is elvei határozták meg, szeppukut követett el a japán honvédelmi erők főparancsnokságán, miután követeléseit felolvasta.

Amikor tudomást szereztem a Forte Társulat Az égő ház című előadásáról, az első gondolatom az volt, hogy Misimához talán nincs is jobb út, mint a színdarabjai, és talán Misimánál sincs jobb szerző azok számára, akik esetleg most ismerkednének a japán kultúrával.  

Tovább a litera.hu cikkére >>>

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

Szalai Dániel képzőművész, fotográfus, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktorandusza. Évekig reklámfilmes produkciókban dolgozott, majd elhatározta, kilép a mókuskerékké vált kreatív iparból és autonóm alkotói pályára lép. Az ember állatokhoz, természeti környezetéhez, technológiához való viszonyának rétegeit feldolgozó fotográfust a művésszé válás kezdeti nehézségeiről, nagyipari állattartásról, nemzetközi sikereiről és az érvényesülés esélyeiről kérdeztük. 

PRAE.HU: Kísérletező fotós vagy, aki szereti feszegetni az egyes művészeti ágak határait. Vannak olyan fordulópontok az életedben, amelyek egyértelművé tették számodra, hogy a művészeti pályát fogod választani?

Azt hiszem, inkább egy hosszú, többéves folyamatról van szó, mint fordulópontokról. Édesapám rádióban dolgozott, mellette pedig fényképezett, így abban a közegben, amelyben szocializálódtam, erőteljesen jelen volt a művészet. Az itt megtapasztalt figyelmi minőség és világlátás alapozta meg nálam a művészeti attitűdöt. Gyerekkoromban nem tartoztam nagy közösségekbe – például nem igazán jártam óvodába, így egy kicsit mindig rendszeren kívülinek éreztem magam. Talán innen is ered az az attitűd, hogy kívülről szemléljem a dolgokat, amihez elég jól illett a fotózás, vagy legalábbis az az ága, ami engem érdekelt.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

Gáspár Károly Fotó: Lajos Róbert

Gáspár Károly zongorista, a hazai jazzélet egyik meghatározó szereplője. Sokrétű zenei tevékenysége mellett a Karc FM szerkesztő-műsorvezetője, a JazzMa.hu kritikarovatának vezetője. A műfaj hazai helyzetéről, írott és íratlan szabályairól, személyes inspirációiról beszélgettünk.

Sokan úgy tartják, hogy a jazz rétegműfaj. Mikor és hogyan szeretted meg a jazzt? Mit jelent számodra?

Őszintén bevallom, nem szeretem, ha a jazzről mint rétegműfajról beszélnek, még akkor sem, ha ez a szomorú igazság. Előnye viszont a rétegződésnek, hogy a rajongók jó értelemben fanatikus módon vonzódnak a műfajhoz. A személyes kötődésem gyerekkoromban alakult ki. Édesapám is zongorista, így a játékán, az általa mutatott felvételeken keresztül meg tudtam ismerni a műfajt. Ha jól emlékszem, tizennégy éves koromban kezdtem el a jazz-zenével foglalkozni. Először Oláh Kálmántól tanultam, aki teljesen megfertőzött ezzel a muzsikával.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

Berze Imre: Polygonum I., Kő, 30×30×6 cm, 2021

A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.

– Noha rajzkészségére figyeltek fel, végül – egy kis kitérőt leszámítva az iparművészet világában – szobrászművész lett. Melyek voltak ennek az útnak a jelentősebb stációi?

– Óvodáskoromban már jelezték a szüleimnek a pedagógusok, hogy ez a gyerek szépen rajzol, majd egy tehetségkutató program alkalmával a helyi képzőművész-tanárok javaslatára rajzkörbe kerültem. Harmadik osztályos voltam, amikor a képzőművészeti iskola a mai nevét felvette (Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Líceum), mindvégig ott jártam iskolába, itt már célirányos képzést kaptunk kisgyerekként, szerettem is mindvégig az iskolát. A líceum kapujában egyértelmű volt, hogy a művészetiben maradok. Később, tizedik osztályos koromban szobrászatra szakosodtam, mivel jobban ki tudtam fejezni magam térben, háromdimenziós formák által, a színek távolabb álltak tőlem. Nagyon jó osztályközösségünk volt, kellemesen emlékszem vissza arra az időszakra, az osztálytársaim kreatívak és inspirálók voltak, tanáraim közül Sánta Csaba, Szabó János, Bocskay Vince szobrászművészektől rengeteget tanultam a hivatásról. Kolozsvár és az egyetem is egyenesen következett az addigiakból, bár váltottam az iparművészet irányába, pontosabban a monumentális kerámiára, és csak később, az egyetemi éveket követően tértem vissza a szobrászat műfajához, mert hiányzott az érzelmi töltet.

Tovább a helyorseg.ma cikkére >>>

Hogy lesz Bolaño-klasszikusból Goncourt-díjas szenegáli regény? Gyarmatosíthatja-e az irodalmat egy afrikai író? És miért különösen kockázatos kritikát írni a délelőtt megismert Mohamed Mbougar Sarr könyvéről? Állandó afrikanistánk, Gyuris Kata kritikájából kiderül!

A szenegáli Mohamed Mbougar Sarr tavalyi Goncourt-díjas regényéből, Az emberek legtitkosabb emlékezetéből kiderül, hogy a kritikaírás igencsak veszélyes műfaj: a könyvben rejtélyes módon, de módszeresen és szinte kivétel nélkül elhullanak azok a kritikusok, akik nem jól olvassák a műveket, és az irodalom helyett az identitásra fókuszálnak. Sarr főszereplője, Diégane Latyr Faye, ugyancsak ifjú szenegáli író ugyanígy kendőzetlenül guillotine alá küldené azokat a kritikusokat is, akik csak szemlézik, de nem kritizálják a műveket, akik „a problematikákés a tematikák pörölyét suhogtatva, szűk alagutakba terelik a művek csordáját, és szegény párákat sorra letaglózza a koncepció, a szakzsargon meg tartalomanalízis.” (55-56) Ilyen felütéssel különösen nagy kihívás kritikát írni arról a regényről, mely valószínűleg az utóbbi évek egyik legeredetibb és legemlékezetesebb írói hangját hozta a francia és az afrikai irodalomba. Mindenesetre megpróbálom – és reménykedem benne, hogy engem nem ér utol Elimane rossz kritikusokra szórt halálos átka…

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

Az Éj monológja  Fotók: Mészáros Csaba

…jönnek a kontaktok, az egymásra ráforduló, átgördülő testek, melyeknek nincs közük a zenéhez, annak gondolatiságához.

Lőcsei Jenőt a táncszakmában mindenki ismeri. Évtizedeken át a Magyar Nemzeti Balett vezető szólistája, Európa rangos balett-társulatainak vendégművésze volt. Koreográfusi pályája kezdetén Bartók és Kodály mellett Arnold Schönberg, Nicholas Lens és Jan Garbarek szerzeményeire is készített tánckompozíciókat, Bartók Béla A csodálatos mandarinjára alkotott változatát az Operaházban mutatták be.

„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.

Lőcsei Jenőt Kutszegi Csaba kérdezi.

Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>

Daróczi Csaba: A halak csillagképe 

2022-ben „Az év természetfotósa” kitüntető címet Daróczi Csaba nyerte, akinek nem kevesebb, mint 18 képe szerepel a legjobbak között! Ez abszolút csúcs a pályázat 30 éves történetében.

„Az év ifjú természetfotósa” címet Kártyás Gergő nyerte, jó néhány nagyszerű képpel.

„Az év természetfotója 2022-ben” címet Daróczi Csaba: A halak csillagképe c. képe nyerte el, egy víz alatt elhelyezett kamerával készült képpel.

Tovább a fotoklikk.eu cikkére >>>

Csikós kurrens jelenséget tematizáló, tragikus és szatirikus ábrázolásmódot sem nélkülöző, kellően provokatív, nagy hordejerű vállalkozása magával ragadja az olvasót – akkor kiváltképpen, ha figyelembe vesszük az elbeszélőmódot és a nyelvet. A megszólaló – nagyjából a kötet felétől érvényesülő – pozícióváltásai merész kísérletek (akárcsak a rétegnyelvi elemek, a gazdag szövésű kulturális utalások és az olykor erőltetett belső hangok), amelyek a gondolkodás metaforájaként vagy zaklatott világunk leképezéseként is értelmezhetőek ebben az intellektuális prózában, de akár autofikciós olvasatot is előhívhatnak.

Négy, áperte hullámzó minőségű év után új kiadónál debütált Csikós Attila legutóbbi munkája, ugyanis a szombathelyi születésű, sokkötetes író-dramaturg legújabb regénye, az Öszvér az előző három kötetével (Díszítők; A napon sütkérező hal; Vidámpark) ellentétben már nem a Kortárs gondozásában, hanem a Cser Kiadónál jelent meg. Persze meggondolatlanság lenne elragadtatni magunkat, de a kiadóváltásban akár szimbolikus gesztust is láthatnánk, ugyanis az egy becstelen férfi története alcímmel ellátott regény vitathatatlanul új fejezetet nyit Csikós írói életművében.

Tovább az es.hu cikkére >>>

Budapest Bábszínház: Az utolsó bárány. Fotó: Piti Marcell

A két nagy budapesti gyermekszínház évadnyitó bemutatói igencsak eltérnek egymástól. Az egyik nagyszínpadra készült, a másik a Kolibri szűk pincéjébe. Az egyiket hat, a másikat tizennégy éves kortól ajánlják. Az egyik egy bibliai történetet dolgoz fel, a másik a jelen és a közeljövő világába vezet. Az egyik bábszínház, a másiknak már a színlapjáról kiderül, hogy a szokásosnál jóval nagyobb szerepet kap benne a technika: kis túlzással mintha egy techcég telefonjegyzékét olvasnánk a szoftverfejlesztőtől a webdesignerig. De ha már a szerkesztő 2in1 kritikát kért, az ember akaratlanul is úgy nézi a két előadást, hogy közös pontokat keres. Ilyen lehet, hogy mindkettő olyan szereplőt hoz helyzetbe, akiről inkább elfeledkezni szokás, és az ő szemszögén keresztül mutat meg egy történetet.

A Budapest Bábszínházban Ulrich Hub karácsonyi meséje ugyanis ott kezdődik, hogy a pásztorok – ahogy a dal mondja – elmentek örvendezni Betlehembe. Kutyástul, de nyáj nélkül, így a bárányok magukra maradtak. Mikor aztán meghallották, hogy a városban egy fürtös hajú, hosszú szempillájú baba született, aki majd megmenti a világot, ők is útnak indultak, hogy megnézzék ezt a csodálatos kislányt – mert ugye ilyen külsővel mi is lehetne más, gondolják. Ettől kezdve a mese tulajdonképpen egy road movie, melynek során a hét bárány megy, megy, és különböző kalandokba keveredik.

Tovább a szinhaz.net cikkére >>>

Abafáy-Deák Csillag: Felszállásra készen

Ami a tudomány számára a kétkedés, az a személyes élet számára az irónia.
(Sören Kierkegaard írásaiból. Gondolat, Bp., 1969.)

Ritka pillanat, amikor egy készülő kiállítás katalógusát már jóval a megnyitó előtt forgathatom, ha nem is kézzelfogható módon, hanem online, lapozva, rácsodálkozva az ismerős és a még soha ki nem állított alkotásokra.

Felülnézet a kiállítás címe. A katalógust lapozva még a Földön vagyunk, a felemelkedés, felszállás a megnyitón következik be. A REŐK-palota impozáns, a két emeleten átívelő kiállítás lélegzetelállító, szívbemarkoló és ugyanakkor a bombasztikus jelzők mellett mosolyt is kiváltanak, belőlem mindenképpen. Nátyi Róbert kurátor megteremtette számunkra, látogatók számára a megfelelő kifutópályát, hogy innen mi is felszállhassunk, nem is túl magasra, hanem egy olyan perspektívába, ami új nézőpontként többletinformációt ad.

Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>

Kellerwessel Klaus Fotó: Sándor Kata

Vendégünk volt Kellerwessel Klaus, aki szerint az irodalom ugyanúgy világmegismerési és oktatási forma, mint a tudomány, csak míg a tudomány explicit, addig az irodalom az implicit tudásgyűjtés és -átadás eszköze. Ezzel együtt a tudományban is épp úgy jelen van a művészet, mint a művészetben a tudomány.

Ebből kiindulva körüljártuk a tudományos módszertan mibenlétét, a tudományos axiómák körkörös természetét és költészeti potenciálját, freudi analitikát és arisztotelészi modellt, logikai triplaszaltókat és keretrendszereket. Klaus tudományos és művészeti ágak átjárhatóságáról is beszélt: átjárókról költészet és hipnózis módszertana között, a festészet képiségből fakadó verbalitása és a költészet verbalitásból fakadó képisége között, tudományos és irodalmi nyelv között, valamint eltérő tudományok nyelvei között.

Beszéltünk a Harry Potter világáról, az akkor elképzelt mágia és a mai konkrét technológia párhuzamairól, és hogy J. K. Rowling ilyetén sikere mennyiben a Google előtti kor szellemének volt köszönhető. A technológia varázslatos természetét megéljük a mindennapjainkban, a különbség a roxforti varázsigékhez képest annyi, hogy a technológia alapjául szolgáló tudás megismerhető, explicitté tehető.

Tovább a szifonline.hu cikkére >>>

Alig lehet szavakat találni Edward Berger adaptációjához, amely 1930 és 1979 után harmadjára filmesíti meg Remarque leghíresebb regényét. Azért is, mert a kép és zene elemi hatása, az első világháború naturalisztikus nyersessége miatt ez a legszűkszavúbb verzió. Ám annál felkavaróbb. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Günter Grass a 20. századról szóló rendhagyó emlékezésében (Az én évszázadom) egy-egy jellegzetes esemény villantja fel és szimbolizálja az adott esztendőt. Az első világháborút egy beszélgetés idézi fel, mikor is a befutott, anyagiakban sem szűkölködő Erich Maria Remarque és a kevésbé ünnepelt Ernst Jünger társalog a lövészárkok világáról. 

Tovább a revizoronline.com cikkére >>>

Lázár Eszter fotográfussal és képzőművésszel Németh Domonkos Tamás beszélget.

Hogyan kerültél a művészet közelébe?

Gimiben nem elégített ki az a tudás, amelyet a tantárgyakból szereztem, és éreztem, hogy nagyon érdekel valami, de nem tudom, mi. Egyik nyáron elmentem egy gyerektáborba, ahol a fotózás tematikát választottam. A közoktatásban soha nem tapasztalhattam volna meg ezt a fajta csoportos alkotást. Azt éreztem, hogy életemben először vagyok olyan közegben, ahol reflektálunk arra, mi történik a világban meg önmagunkkal. Úgy érzem, a fotón keresztül találtam rá arra a kritikus gondolkodásra, amellyel ma is foglalkozom.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

Lassúdad, szinte tudományos(kodó) felvezetésekkel kezdődik az Istenek az árokparton című „műfajtalan, mindenféle prózai írásokat” tartalmazó könyv, és brutálisan katartikus novellákkal végződik. Köztük több mint 450 oldal Pangeából, az elmúlt évtizedek irodalmi kontinenséről, ahol a szerző elmélkedéseivel átszőtt lapok, az egymás melletti precíz tematika és a szertelen-szabad gondolati áramlások újabb, izgalmas olvasói élményeket nyújthatnak Zalán Tibor kedvelőinek. Valójában nincs is más műfaj, mint a mindenség-költészet, Pangea és egyéb, mitikus földrészek ősnyelve, Panthalasszák világóceánjaiból egykor az istenek által teremtett, mindeneket egységben tartalmazó lét feletti logosz. A próza gyalogbeszéde is ebből származik, legyen bár himnikus, értekező, tárca, vagy novella-alakok részeg monológjai. A stíluskavalkád csak játék a megnevezéshez, a világ újraalkotása emberi jog és elemi késztetés, mert az angyalok végül mindig elhagyják Pangeát. Nincs múlt, csak irodalom, egy jó verssor persze, hogy fontosabb az összes elnökválasztásnál, az igazi próza pedig a történelem feletti idő szívlüktetése, akárha csak pár évtizednyi.

Tovább a  naputonline.hu cikkére >>>

 
Képek forrása: Filmtettfeszt – Facebook

Idén 22. alkalommal került megrendezésre Erdély magyar filmeket bemutató fesztiválja, a Filmtettfeszt. A fesztivál központi helyszíne idén is Kolozsvár volt ugyan, de a kincses városon kívül még tizennyolc erdélyi helységnév szerepel a programban, és nem csupán megyeszékhelyek, ahová előbb-utóbb csak eljut a magyar filmek egy része, hanem elvétve falvak is, mint például Bihardiószeg.

Igaz, egyes településekre nem okt. 5-9. között, amikor a kolozsvári események zajlottak, hanem egy hétre rá jutnak el a fesztiválfilmek – pontosabban egy részük.

A fesztivál komoly előnye, hogy általában mind a filmek, mind a kísérőprogramok ingyenesek, illetve az is, hogy zömmel a román közönség számára is elérhetőek, hiszen a szervezők gondoskodnak arról, hogy a fesztiválnak kultúraközvetítő szerepe is legyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy kardlapoztatni kellene a rendezvényekre felgyűlt és a moziba akár betörni is kész tömegeket. Ezért talán legközelebb akár erősebben is rá lehetne lépni a promótálás gázpedáljára.

Tovább az ar7.hu cikkére >>>

A szarvasi arborétumban töltött gyerekkor és a botanikus apa hatása is szerepet játszott abban, hogy Balla András 1970-ben a Kertészeti Egyetem tájépítés szakán szerezte meg első diplomáját, amit később építészmérnöki tanulmányokkal is kiegészített, hogy aztán az 1970-es évek óta készített fotóival mára az egyik legsokoldalúbb, legszínesebb fotós életművét tudhassa magáénak. Balla András A.BALLA | Ballada című kiállítása november 27-éig várja a látogatókat a Műcsarnokban.

Tovább az mma.hu cikkére >>>

Vajon az avantgárd tényleg kizárólag férfibiznisz volt? A brazil Pagu után ezúttal Céline Arnauld bizonyítja: korántsem. Földes Györgyi esszéjét délután Arnauld-kiáltványok és versek követik.

Céline Arnauld Romániában született Carolina Goldstein néven. Neve csak az utóbbi években vált – persze szűk, avantgárd-szakértői körökben – ismertté, addig legfeljebb Paul Dermée belga költő feleségeként emlegették (Ruth Hemus Dada’s Women című kötete, illetve Céline Arnauld-ról írott friss, 1920-as monográfiája sokat tett az elismertetéséért). Többnyire a dada mozgalom párizsi köreihez szokás kötni, bár már az ezerkilencszáztízes évek első felétől jelentek meg verseskötetei és egy kísérleti regénye Tournevire címen (1919). Összesen tizenegy könyvet adott ki (1948-ig volt aktív az irodalmi életben), s számos dadaista folyóiratban publikált (DADAphone, Cannibale, Z, 391, Action, Ça ira, L’Esprit Nouveau, Littérature, Le Philaou-Thibaou), továbbá főszerkesztője volt a Projecteur című rövid életű lapnak (1920). Irodalmi életműve nagyobb mértékben lírai szövegekből áll, bár írt prózát, kiáltványokat és színdarabokat is. Gyakori témái a (tényleges és szellemi) utazás, illetve a költészet mibenlétének megfogalmazása, a nyelvi kifejezést érintő transzgresszív-szubverzív magatartás stb.

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

Bach Kata, ifj. Vidnyánszky Attila és Kovács Patrícia A kastély című előadásban (fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház)

Kafka megírta a 20. század életérzését. Látlelete még ma is érvényes. Bodó Viktor rendezésében alámerülünk ebbe a világba: szorongani benne, röhögni rajta, ha másként nem megy – és mindez attól jó, hogy a játék végén kétséges a felébredés.

Üzemzavarra emlékeztetően, pulzálva hunynak ki a Vígszínház nézőtéri fényei. Nyikorogva vonakodik felfelé a vasfüggöny. Lassan feltárul Kafka befejezetlenül maradt regényének ködös helyszíne, amely – mint egy középkori várdomb– a magasban feltételez egy kastélyt. A mű főszereplője, K., végig azon ügyködik, hogy bebocsátást nyerjen oda, ahonnan vélhetően az összes szereplő sorsát figyelik és befolyásolják. Erre azonban nem kerül sor, mert a kibogozhatatlan szabályok szerint működő kastélyba nem lehet bejutni, illetve K.-nak nem, sőt végeredményben az is kérdés, létezik-e a kastély valójában. A művet az élet egyéni útvesztőiben folytatott harcként vagy az embereken uralkodó bürokrácia elleni küzdelemként is értelmezik, míg mások teológiai megközelítésként az üdvözülés utáni vágyat látják benne. Elkerülendő a kizárólagosságot, talán épp a regény befejezetlensége nyit mindig további teret az újabb és újabb egyéni olvasatok felé.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

A GraphicPécs2022 I. Nemzetközi Grafikai Fesztiválon ötven ország ismert tervezőgrafikusainak munkái lesznek láthatók, de a kiállítások mellett szakmai beszélgetésekkel, könyvbemutatókkal és filmvetítésekkel is várják az érdeklődőket november 10-20. között. 

A GraphicPécs2022 a Pécsi Galéria korábbi Plakátok/Posters című nemzetközi plakátkiállításáinak hagyományát folytatja, a kétéves ciklusokban megrendezendő tematikus fesztiválokkal.

Az idei eseményen a főszerep a plakátoké és a tervezőgrafikai műfajként kevéssé ismert mozgó animációké: filmfőcímeké, televíziós inzerteké lesz. 

Tovább a pecsma.hu cikkére >>>

Kalotás Csaba
Fotó: Domokos Norbert

Filmes szakmákat bemutató interjúsorozatunkban ezúttal Kalotás Csaba zeneszerzővel beszélgettünk, aki olyan filmekhez készített zenét, mint a Fekete kefe, a Tiszta szívvel, az Egy nő fogságban vagy a Drifter.

Egy interjúban gyerekkorod egyetlen mélyen rögzült emlékeként idézted fel, hogy előveszel a szekrényből egy tojásszeletelőt, amelynek nagyon tetszett a disszonáns, furcsa hangja. Már gyerekként elkezdtek érdekelni a hangok?

Igen, és főleg a disszonáns hangok. A mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miért, ugyanis nincs zenész a családunkban. Bár a nagybátyám lagzikon zenélt, és amikor gyerek voltam, sokszor gitározott, zongorázott nekem, de az a típusú harmónia sosem fogott meg a zenében. Valamiért gyerekkorom óta közel áll hozzám a sötét tónusú, disszonáns hangzásvilág.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>