Publicisztika

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalacka túr, volt egyszer egy paraszt. Vagyis nem, miket beszélek, nem is paraszt, parasztasszony volt az inkább. Vagy… egyszer ez, egyszer az: hableányokkal cicázó vízi tündér, szigorú, öreg banya, hétfejű sárkány, Fehér ló fia, Nádszál kisasszony, csillagszemű juhász, hol ilyen volt az alakja, hol olyan, de legtöbbször csak ülni szeretett és hintázni egy ágon, a semmi ágán, egy szép hosszú ágon. (nevetés)

Szóval ez a paraszt Mama, maradjunk ennél a változatnál, ezúttal egy csillagbottal a kezében született, a Senkiföldjén, s mert sehova nem tartozott, csillagbotját ütött-kopott bőrtokba rejtve, ide-oda vándorolt és mindenütt egész jól érezte magát. Ha hagyták. De legtöbbször nem hagyták, ezért, bárhogy is utálta a verekedést, elő-elő kellett kapnia azt az igazság és a szeretet csillagaival kivert vándorbotot, hogy jól megtáncoltassa a méregkeverők hátán. (Ezt a hatékony módszert még a nagyanyjától leste el, aki jóillatú sodrófával hadonászott, ha úgy látta, hogy hiába a sok finom, válogatott, ínyenc falat, hiába a frissen sült cipó, hiába a szívet-lelket melengető, kemencében kikelt kenyérmadár, esik szét a család, nem fogadnak szót a gyerekek.)

Megígértem egyszer, emlékszel?

Írtam is róla, röviden, nagyon keserűen.

Azt tisztáztuk, hogy csak a férfiak képesek valódi mélységében átérezni a bánatot, annak mindent megnyomorító rémségével egyetemben. Csak férfiak képesek bánatukat évekig magukba zárva táplálni, dédelgetni. Ha egy férfi búnak ereszti a fejét, az sokáig tart, néha egy életen át. A férfibánat visszafog, bénít, meggátol a helyes gondolkodásban, a cselekvésben. Nem hiszed? No figyelj!

Történetesen egy macskatörténet. Vagy több. A macskát az emberrel együtt temetik el. A ciprusi Shilloukambos mellett feltártak egy egykori kőkorszaki település temetőjében egy sírt, amelyben az eltemetett ember mellett egy macska csontjait is megtalálták.[1]

Átszaladt az úton a fekete macska. A hatalomra a macska nem magyarázat. Szerencsétlenséget hoz mindkettő. Felfúvódás, szélgörcs és felfuvalkodottság jár a hatalommal errefelé. Ó, szegény hazám, te szegényház!

Köztudott dolog, hogy a macskák szeretnek meleg helyen heverészni, szunyókálni. Régebben, falun ezt az igényüket főként a kemencesutba húzódva elégíthették ki a házi macskák. A gombamód szaporodó panelházak, városok és a fűtéskorszerűsítés világában nehéz volt megfelelni ennek az elvárásnak, így ezen a téren is fejlesztésre volt szükség

Az ember mértéke

Emlékképeim Bálványos Hubáról

Én utolsó éves szakközépiskolás voltam 1969-ben Csepelen, ahol elektroműszerészetet tanultam. Gyakorlatra a Vasműbe jártunk, na, nem ám elektroműszerészkedni, inkább csak a központi karbantartó műhely villanyszerelői mellé, segédkezni. A gyakorlatvezetőmmel épp az Öntöde egyik olvasztó kemencéjének nagyjavításán dolgoztunk. Az üzem többi kemencéje persze zavartalanul és teljes intenzitással termelt. Fojtogató füst, szálló korom, nehéz por mindenütt... szóval nekünk is jutott bőven az élvezetekből.

77 éves lesz Tandori Dezső

77 gondolat TD pólójára, Báger Gusztávnak ajánlva e szöveget

A hetvenhetedikbe lépett Magyarország legnagyobb írója. Nem mintha külön alkalom kellene, hogy köszöntsem, de legyen ez most az apröpó. (Félreütés 1.) Apropó. Röptetett apropó. Tandorit minden évben, legalább egyszer, illik köszöntenem. Ő tanított meg, hogy valamiként mindig van, legalább úgy, mint amikor sehogy. De most kiváltképp nagyon.

A művészet technikai sport?
A QR-kódok támadása

- Drágám, siess, indulnunk kell a kiállításra!
- Egy pillanat, csak hozom a leolvasómat!

A http://holdkatlan.hu
QR-kódként

Egyre több QR-kód vesz minket körül. Ott vannak a szórólapokon, a vásárolt termékek csomagolásán, néha már a péksüteményes zacskón is. Ha a kedves olvasó még nem hallott róla, hogy mi ez, pár szóban összefoglalnám: A bolti árukon található vonalkódból fejlődött ki, azzal ellentétben viszont két dimenziós ábrázolása van. Míg az eredeti vonalkód csak számokat tartalmazott, az új megoldás sokkal több információt képes tárolni, ami lehet például egy honlap címe, e-mail cím, telefonos elérhetőség, vagy akár egyszerű szöveg is. Ezt a formátumot eredetileg olyasmikre találták ki, hogy ha az utcán megjelenő reklámtáblák, oriásplakátok felkeltették a járókelők, utazók figyelmét, akkor az okostelefonokkal a QR-kódot leolvashatják, ami egyből a megvásárolható termék honlapjára irányítja át a felhasználót.

Péter remek regényeket írt. Csak úgy dőltek, áradtak, özönlöttek belőle a szavak. A kiadói falták őket. Ő is falta a kiadókat. Mert hogy kiállhatatlan természete volt. Folyton csapongott. Nem volt képes egy mondatot egybefüggően végigmondani ugyanannak az embernek. Szétszórt volt, vibrált, minden elvonta a figyelmét. A legkisebb rezdülés a függönyön, a villamos idő előtti fékezése az ablakon túl, a radiátor ropogása. A környezetéből érkező (jóllehet nem is neki küldött) ezernyi emberi impulzus hatásáról nem is beszélve. Megbízóit ezért gyakorta kénytelen volt cserélni. Bármennyire is zabálták, amit írt, és keresték agyon magukat vele, lelki egészségüket (mint rájöttek, ki idejében, ki későn) mégsem akarták tönkretenni általa. A közvetlen túlélési ösztönük, a testi-lelki egészségük megőrzésének igénye végül felülkerekedett az anyagi meggazdagodásra irányuló törekvéseiken. Addig váltotta őket, amíg még volt hova, kihez továbbállni. Ellentmondásos hírneve bár megelőzte, az új, magukat még meg nem égetett kiadóigazgatók először a profitlehetőséget látták benne, és csak később jöttek rá elkerülhetetlenül: bizony nem bírják ők sem.

Az én gyermekkori karácsonyaim, pont olyan sziruposak, és kedvesek voltak, mint ahogyan azt levetítik a tévében. Apukám két óra szerencsétlenkedés után, a talppal együtt felállította a fát, majd a bátyám, anyukám és én, kapásból bírálni kezdtük, hogy görbe, hiányos, túl kicsi, túl nagy, túl kövér, túl sovány, de megállapítottuk, hogy jó az illata. Ezután anya visszament a konyhába a sütemények és vacsorafőzés fogságába, mi pedig a nekiláttunk a díszítésnek.

Colleen Flanigan természetbarát aktivista és kortárs művész. Többek között a TED konferenciasorozat keretében is tartott előadást készülő élő tengermélyi szobrairól, melyek a Biorock technológiával előállított, szabadon formálható korallzátonyokból állnak.

…tegnap még sírtam is. Pedig nem szoktam. Mert én kemény csaj vagyok. Ezt várják tőlem. De titokban, az autómban zokogtam. Sikerült olyan sokat sírnom, hogy még ma is álmos vagyok tőle. Most is enervált mindenem. Szemem leragad, és az agyam egy új, egy másfajta álomba akar ringatni.

Persze majd ez is elmúlik, ahogy minden. Csak most hidegebb van, mint tegnap, ma nem úgy állt a függöny az ablakon, mint máskor... a kávésbögrém is elmosatlan maradt a konyhapulton reggel.

Nem vagyok város, Éjjel-Nappal Budapest, romkocsmatúra by Fabó Kinga

Amint a főcím már jelzi, virtuális romkocsmatúrára invitállak benneteket képek és szövegek segítségével. Lesz itt bőven lehetőség kukkolásra, megkukkolhattok például egy chippendale showt. Aztán jöhet némi slam poetry; itt most annak végeredménye: 2 vers. A slam és a show, ugye, élő, rögtönzött műfajok. Ti is beszállhattok! Közben némi betekintés az Éjjel-Nappal Budapest egyik jelenetébe. “Nem vagyok város”, mondja — ki is? — miközben Éjjel-Nappal Budapest van. Gyertek velem végig először ezen a rövidke virtuális úton, majd kövessetek a valóságban is! A többit a fantáziátokra bízom…

Generációs viszontagságok, tükörgyerekek

Szatíra a mindennapokról

Az idő múlásával a kislányok bakfissá, fiatal nővé serdülnek, amikor is kifejlődik az olthatatlan vágy a másik nem megismerése iránt. Mindenhogy. És ez oda-vissza nagy igazság. Mert a kisfiúkból, srácok lesznek, akik fiatal férfiként kutatják majd tovább a boldogság forrásának nyomait. Már nem csak hallani akarják egymást, már túl vannak a szégyenlős pillantásokon. Egyszer csak mind a két nem le akarja igázni a másikat.

Mindig tudni kell változni, változtatni. Az idő örök körforgása sem engedi meg senki számára a megpihenést a mindennapok mókuskerekében. Olykor csak a megszokott rutinunkat kell megváltoztatni, máskor meg az egész életünket más mederbe terelni.

Évek hosszú során építünk fel egzisztenciát. Hajtjuk magunkat egy kényelmes, szebb lakásért, egy nyaralásért. Gyökereket eresztünk. Aztán ha jön valami új dolog, valami teljesen más, ami azzal járna, hogy a hozzánk közelállók élete is nagyban megváltozna, megállunk, és egyhelyben kezdünk el topogni… Mindig bele akarunk kapaszkodni másokba, mások jóváhagyásába, vagy éppen abba, hogy ellenzik majd. Biztosan másokba kell ahhoz kapaszkodnunk, hogy életünket jobbá tehessük? Vagy megfordítom a kérdést: biztosan jogom van megfosztani a másikat attól, hogy továbbfejlődhessen, hogy egy nagyot léphessen?

„Ugye, nem mész el! - kérlelt engem egy nagy, kerek szemű lány, én meg szorongattam a katonai behívót, magyarázkodtam, hogy a haza védelme, meg hogy a szolgálat–megtagadást két év nyolc hónappal díjazzák. Nézett rám egyre jobban párásodó tekintettel, én meg azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen gyáva vagyok, hiszen a Szentföldre induló keresztes lovagok az életüket kockáztatták szívük hölgyéért s én meg itten megijedek harminckét - hónapos állami (börtön) gondoskodástól… A szép szemekbe megvetés és sajnálat költözött, leveleimre nem válaszolt -, elmaradtunk. Megmondom én: sokkal bátrabb ma sem vagyok!” Hátranézhetsz, - ott kullog mögötted a múlt! Minden ember élete kész regény - mekkora marhaság és mennyire igaz! Nekem mindig meséltek a lányok!

A dél-lengyelországi költőtalálkozó harmadik napján, most, amikor már túl vagyunk a bőséges ebéden és az errefelé elvárható, illő és üdvös napi templomlátogatáson, következhet a csúcspont: a MEGLEPETÉS. Már nagyon izgulok. Lengyel házigazdáink az első naptól szüntelenül erre a titkos programra célozgattak, olyan ünnepélyes ábrázattal és csillogó szemmel, hogy immár biztosra veszem: legkevesebb arról van szó, hogy sikerült felkutatniuk a havasi előember egy, a környező hegyekben fennmaradt példányát, akivel zárt körben, szirti búvóhelyén találkozhatunk, s aki az egybesereglett költők tiszteletére hazafias verseket fog vonyítani, ősi jeti nyelvjárásban. Mondom, minimum ennyire számítok.

A 42. Tokaji írótábort jóval megelőzve egy kávézóban múlatjuk az időt. D megkérdezi, szeretem-e a sakkot. Ráhibázott. Előkerül az okostelefon és letöltődik egy alkalmazás, amin apró figurákat vagyunk csak képesek tologatni, ez azonban pont elég ahhoz, hogy két csúfos vereséget szenvedjek. De jó lesz majd a táborban összefutni, és egy rendes készlettel játszani, mondjuk. Otthon egy korábbi cikket olvasva látom, D mekkora csatákat vívott K-val a táborban. Előre izgulok, nem lenne szerencsés a ½ – 2½ eredményt alulmúlni.

Marko Blažo kiállításáról

Nyitra jó hely. Ha komálod Mikszáthot, még jobb: ezt a várost úgy hatja át valami egyetemes, kicsit száraz, kicsit szurkálós önhumor, akár a Szent Péter esernyőjét, ha emlékszel. Nyitrán minden van, illetve két dolog mintha nem lenne: szemetet és rendőrt nem láttam az utcán (és ez ma már jócskán kettő, a nagy túrának, proletárdiktatúrának ott is vége). Az építészet nyugalomra fogva, nem dózerolnak és légkalapálnak, hanem újrafestenek, kijavítanak, átfogalmaznak. Városrendezésileg higgadt, emlékeket finoman tisztelő, figyelmessé lelassított megújulás van.

A közelmúltban egy olasz diplomatával beszélgettem egy tengeren túli ország budapesti nagykövetségének fogadásán. Az ősz hajú, de idősnek még nem igazán mondható úr tisztán, érthetően, helyesen beszélt román nyelven. Pillanatok alatt elhatalmasodott rajta a lelkesedés attól, hogy én magyar anyanyelvű létemre hajlandó voltam vele románul társalogni. Hiába magyaráztam neki, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, de ő nyújtogatta a nyakát, hogy bizony ez meglepi őt. Kifejtettem neki nézetemet, mely szerint nekem nincs okom ellenérzéseket táplálni annak az országnak a polgárai és a nyelvük iránt, amelyikben születtem. Akadtak ugyan kellemetlenségeim a többségétől eltérő anyanyelvem miatt, de azok jobbára a katonaságnál értek, és én nem hallottam még olyan fegyveres alakulatról – légyen az bárhol a világon – ahol a bajtársak és az őrmesterek tudtak volna akár egy névnapi köszöntőt mondani anyázás nélkül.

A költészet szimbóluma a hárfa. Írország nemzeti jelképe is a hárfa a X. századtól. Az egyik legrégebbi ilyen hangszert a dublini Trinity College-ban őrzik, és a X–XI. században élt Brian Boru ír főkirálynak tulajdonítják.

Napjainkban a kortárs költészet csekély szerephez jut a társadalmi kommunikációban – annak ellenére, hogy a versírást tömegek művelik. Hatalmas túlkínálat van a költeményekből. Mindenki megírja a búját-baját, leggyakrabban minden önkritikát mellőző bőbeszédűséggel, vagy épp a világ sorsát tárgyalja látnoki hittel és ugyancsak visszafogottság nélküli fecsegéssel. A kész művek aztán évekig lapulnak a szerzők íróasztalfiókjaiban, vagy épp a szerkesztőségek „aszalják” azokat tovább. A megjelenés és a kánonok középpontjához való közeledés egeket verdeső presztízs, azonban a napvilágot látott költemények se válnak a közbeszéd részévé, a szűkebb irodalmi kultúrának is csak kis mértékben.

Megfelelt bizonyos elvárásoknak az 1990 előtti rendszerben, mégis ő lett ennek az időszaknak a legszigorúbb, legpontosabb, legemberibb, egyben legvidámabb kritikusa.

1928. január 6-án, Kassán született Bacsó Péter, a sokoldalú filmes szakember, rangos hazai és külföldi művészeti és társadalmi díjakkal elismert alkotó, Palotai Boris írónő fia. Maga is irodalmi vonalon indult, és az írás felől közelített a filmhez. Közölt verseket, kritikákat, dalszövegeket. Főiskolásként részt vett pályatársaival forgatókönyvek írásában (Úttörők, 1949; Szabóné, 1949), és miután végzett, dramaturgként helyezkedett el a Filmgyárban.