VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Balázs Csilla Kinga: Mese Tarlós Istvánnak – és Nektek
Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalacka túr, volt egyszer egy paraszt. Vagyis nem, miket beszélek, nem is paraszt, parasztasszony volt az inkább. Vagy… egyszer ez, egyszer az: hableányokkal cicázó vízi tündér, szigorú, öreg banya, hétfejű sárkány, Fehér ló fia, Nádszál kisasszony, csillagszemű juhász, hol ilyen volt az alakja, hol olyan, de legtöbbször csak ülni szeretett és hintázni egy ágon, a semmi ágán, egy szép hosszú ágon. (nevetés) Szóval ez a paraszt Mama, maradjunk ennél a változatnál, ezúttal egy csillagbottal a kezében született, a Senkiföldjén, s mert sehova nem tartozott, csillagbotját ütött-kopott bőrtokba rejtve, ide-oda vándorolt és mindenütt egész jól érezte magát. Ha hagyták. De legtöbbször nem hagyták, ezért, bárhogy is utálta a verekedést, elő-elő kellett kapnia azt az igazság és a szeretet csillagaival kivert vándorbotot, hogy jól megtáncoltassa a méregkeverők hátán. (Ezt a hatékony módszert még a nagyanyjától leste el, aki jóillatú sodrófával hadonászott, ha úgy látta, hogy hiába a sok finom, válogatott, ínyenc falat, hiába a frissen sült cipó, hiába a szívet-lelket melengető, kemencében kikelt kenyérmadár, esik szét a család, nem fogadnak szót a gyerekek.) Történt egyszer, hogy a Mamát balsorsa, vagy víg esztendeje újra, mert nem először járt arra, a Magok országába vezette. Egyre komorabb, egyre szürkébb lett a táj, ahogy az ország felé közeledtek, mert, hogy szavam ne feledjem, vándorútjai közepette született ennek a Mamának egy kicsi, alakváltó gyermeke, csillagok élő virágszála is, aki ezúttal fiú ruhában baktatott a Mama mellett, és akit ő a biztonság kedvéért most már Botond Ádámnak nevezett el, de akit legtöbbször csak „csillag-virágszálamnak”, „madarak és pillangók kisbarátjának” szólított.
Ahogy mentek, mentek, mendegéltek, Boti észrevette, hogy a határhoz közeledvén fejük fölött az éltető nap fényét egyre több sötét, gondterhelt felhő takarja el: mert a Mama összevonta a szemöldökét! – Mi történt itt?! – kérdezte a Mama komoran a fiát, aki már tudta, hogy vége a vidám fütyörészésnek, meghitt kutyagolásnak, dalolásnak, a Mama kezdi felkapni a vizet. – Ennek az országnak legelője dús, földje bőven termő volt, amikor legelőször anyáink földjén jártam – folytatta a Mama –, mert ez a föld az anyáink földje volt, szarvasünő csalogatta, Boldogasszony vezette a népet, mit tettek vele, az apáink?! – koppantott a varázsbotjával, most már egyértelműen haragosan.
– Apáink? Miért bízták az anyák a vezetést az apákra? – kérdezte Boti, a fiúcska, aki jól ismerte az anyját és tudta, hogy a Mama haragja, akár a semmiből támadó forgószél, vagy a Kárpátok fenyveseiből lezúduló vihar, ahogy jön, úgy is tűnik el, váratlanul, mert nem volt haragtartó a Mama, legtöbbször a kenyérre lehetett volna kenni, nem volt gonosz, irigy sem, ingét, gatyáját odaadta másnak, de ha tombolt, ott kő kövön nem maradt. – Miért bízták az anyáink ezt a földet az apákra, édesanyám? – ismételte meg a kérdést a fiúcska. – Mert anyáink, a nők, jó dolgukban a lustaság és a hiúság betegségébe estek, egész nap csak heverésztek, tiszta források vizében bámulták magukat, körmeiket festegették, ligetekben táncikáltak – válaszolt némileg lecsillapodva a Mama –, apáink meg mézes-mázas, buja szavakkal addig súgtak, búgtak, fülcimpájukat harapdálva addig könyörögtek, hogy a nők beleegyeztek: egy időre átadják nekik a vezetést és tessék! A földeket most tövis veri fel, csak imitt-amott virít az égre egy-egy kertek alatt futó rózsa, a férfiak, a bitangok, nem tartották be a szavukat: ahelyett hogy tovább ápolták és védték volna a tiszta forrásokat és a virágzó kerteket, az életet adó termőföldeket, és kelő nappal korán kelve nevelték volna a fákat, marakodtak, törtek, zúztak, fosztogattak, vérrel locsolták az édes anyaföldet. – Hát akkor igyekezzünk, csapjunk rendet közöttük – mondta a csillagszemű kisfiú ártatlan mosollyal –, nézzünk szét az országban, ami egy ház. Az Ország EGY Ház! Úgy is történt: először nyakukba szedték a lábukat, aztán útilaput kötöttek rá, aztán felhúzták a nyúlcipőt, végül fordultak kettőt, perdültek hármat, és meg is érkeztek a céljukhoz. Ott aztán felemelték a tekintetüket, bámultak a magasba szomorú szívvel, szótlanul. – Amikor legutóbb itt jártam – sóhajtott a Mama –, nagyon más volt ez az ország, ami EGY HÁZ. Nagyobb is volt, békésebbnek tűnt, derűt, fényt sugárzott a világ minden tája felé, és most meg lehet nézni: homlokzata villog, tetőtől talpig fényreklámok fonják körül, hogy ne lássa senki, csak néhány éber: ennek a háznak minden fala ütött-kopott, vakolata omlik, pincéje dohos, penészes, lábazata rogyadozik, bizony, kisfiam, ha nem igyekszünk, hamarosan összedől. – Mit kell tennünk, édesanyám? – kérdezte a kicsi fiú, Botond. – Azt, amit mindig és azt, ami minden Mag és minden ember feladata ezen a Földön: szétnézünk, ismerkedünk, másoktól tanulunk, tapasztalunk… mentjük a menthetőt, tisztítgatunk, újjávarázsolunk. – Rendben, édesanyám – mondta mosolyogva a kicsi fiú –, ha neked jó, nekem is jó, lépjünk be az országba, ami EGY HÁZ, de mielőtt belépünk, mesélj nekem, amikor legutóbb itt jártál, kik éltek itt, milyenek voltak a lakói? – Tetején élt a Király és a Királyné, valamivel szerényebb körülmények között, de még mindig toronymagasan élt a futó, meg a bástya, a hercegprímás, a kamarás, az érsek, ki tudná mindet felsorolni – és a házmester. A házmester a világ legnagyobb terhét vállalta magára, ő felelt a ház szívéért, a ház szívének és ütőerének a tisztaságáért, és ez bizony komoly, nehéz, megtisztelő feladat volt, mert, mint tudjuk, mindennek az egészséges, tiszta szív a motorja. – És kik laktak az alsóbb emeleteken, édesanyám? – faggatózott tovább a kicsi fiú. – Ó, az alsóbb emeleteken a Magok régen varázslatos, régen tiszta szívű népe között sokféle, derék, jóravaló népek laktak, de ne töltsük az időt, gyere, csillagvirágszálam, jelentkezem takarítónőnek, költözzünk be minél hamarabb, mentsük, ami még menthető, mert úgy érzem, hogy most nagy a baj. Úgy is történt: a Mama és a kicsi fiú kibéreltek valahol a 7. emeleten egy pici garzont, a Mama takarított, beszélgetett, ahol tudott, segített: csak a legfelső emeletekre nem lehetett bejárása. Az alsóbb szinteken laktak a fekete tűz, a Kalyi Jag gyermekei: sok baj volt velük mostanában, régi idők csavargó karavánjainak az utódaival, mert ezek a vérükben hordozták a kalandvágyat, dolgozni nem szerettek, hisz vándorlásra születtek, ha csak tehették, süttették a hasukat a nappal, hol egy tyúkot loptak, hol egy hintót kötöttek el, tüzes vérük is hamar felfortyant, nem csoda hát, hogy ha baj volt, őket hibáztatta a ház összes lakója. Pedig tudtak ezek mást is: ez az ő tüzes vérük olyan szeleket kavaró mozdulatokra serkentette őket, hogy csak úgy szikrázott a por meztelen talpuk alatt, ha táncoltak. Húrok szakadtak, nyűtt vonók sikoltoztak, ütők lüktettek, a cimbalmok, citerák csordultig teltek mézzel, fekete tűzzel, fényes lobogással, ha a Magok vagy a többiek dalait kimuzsikálták. A kereskedők emeletén, ahol csodálatos, törékeny szívű művészek, írók, költők is éltek, nagy pompa és kifinomult érzékenység uralkodott, de a félelem illata terjengett. Szomorú szellők cirógatták a kereskedőasszonyok hatágú gyertyatartókkal díszített csipkefüggönyeit, s a szomorú szellők nyomában, zárt ajtók mögött néha a harag és a bosszúszomj jeges lehelete söpört végig, ökölbe rántva a kufárok elfehéredő kezét. Történt ugyanis, egyszer régen, még a mi időnk előtti időkben, hogy az Őspatkány ellenük fordult, és megfitogtatván gonosz hatalmát, hegyes nyelvével addig duruzsolt, addig ármánykodott, amíg a népek, a Magok népe is, rá nem támadt az emelet lakóira: kincseiket elrabolták, sokukat gyalázatos módon kivégezték, elevenen megégették. Hát ezeknek a borzalmaknak az emlékei nem hagyták nyugodni a kereskedők emeletén lakó férfiakat és asszonyokat, ezért gyűlölték, gúnyolták, taposták a Magok népét, azokban meg felhorgadt a sértett büszkeség, gyűlt, gyűlt a harag… szomorú volt a Mama emiatt, nem nézte jó szemmel az eseményeket, mert tudta: akit a bosszú vezérel, aki a fájdalom ütötte mély sebeket nem akarja vagy nem tudja begyógyítani, annak a szívén csúnya, gennyes kelések keletkeznek, és ez nagyon nagy baj, mert mint tudjuk, az egészséges, tiszta szív mindennek a motorja. Hogy történt, mikor történt, nem tudom, de a házba egyre többen érkeztek, hintóval, gyalog, hajókon: hétvégenként egyre nagyobb volt a bábeli hangzavar, a málló vakolatokat még több fényreklám takarta el. Az üresen álló önkormányzati lakásokat nem újíttatták fel, az albérletek egyre drágábbak lettek, a lakástulajdonosok teljhatalmat élvező uralkodókként viselkedtek, a külföldiek pénzére vágytak, nyúztak, akit csak tudtak és a Mama meg a kicsi fia egyre lejjebb szorultak. Tudta a Mama, hogy minden az Őspatkány miatt van, az Őspatkány, aki a kezdetek kezdetén egy kicsit idétlenebbre sikerült, mint a többiek, ő volt az istenek koraszülött, legfiatalabb gyermeke, akit folyton félvállról vettek a többiek, ezért aztán az Őspatkány, aki eredetileg nem is patkány volt, csak egy isteni, kedves mókuska, igéző pillantású, félszeg kicsi muci, törte a fejét, mivel magasodhatna mégis a többiek fölé. Csintalankodott, különleges történeteket kezdett el híresztelni magáról, kereste a hódolóit és mindig, minden időben csillogással leplezte koraszülöttekre jellemző gyámoltalanságát. Csakhogy ahogy telt-múlt az idő, már nem elégedett meg a csintalankodással: egyre több gonoszsággal akarta felhívni magára a figyelmet, titokzatos mérgeket, vírusokat, bacilusokat teremtett, amiket apró szelencéibe rejtett, vagy anélkül, hogy hosszú távú hatásukat ellenőrizte volna, oltóanyagba fecskendezett, levegőbe szórt, madarak orrába lehelt; pusztította testvéreinket, a fákat, helyükre acélból, üvegszilánkból egeket sebző tornyokat emelt, fúrta, faragta bölcsőnket, a Földet, vérrel fertőzte a vizeket, röviden: kezdett elfajulni a történet, az események kezdtek túlmenni minden határon. A Mama máskor is találkozott vele, de most szíven ütötte az az elkeseredett elszántság, az az őrült tempó, amivel a kórt terjeszti: az Őspatkány miatt felütötte a fejét a kapzsiság, a gyűlölet, az ármány és az önzés gonosz szelleme is, a Magok egykor tiszta, gyönyörűszép Ország Egy Házában. Hiába takarított a Mama, egyedül nem bírta a munkát: az Őspatkány sötétben ültetett, láthatatlan fekete gyümölcsei titokban párologták ki lassan ölő, gyilkos leheletüket, a huzat mérgező porokkal telítette a levegőt, amit a ház összes lakója magába szívott, és amitől úgy loptak, csaltak, hazudoztak, úgy használták egymást, hogy még büszkék is voltak rá, mert az Őspatkány finoman adagolt porai elvették a józan eszüket, fényreklámjai elvakították a szemüket. Végül az albérletek árát ismeretlen tettesek nagy suttyomban a csillagos egekig felemelték, a Mamát és a kicsi fiát „hajléktalanjelölt szarkupacnak”[1] nevezték, majd letuszkolták őket a sötét pincébe. – Lassan nem marad másunk, mint a hajunk – mondta a Mama a fiának –, de sebaj, fő, hogy egészségesek maradjunk, kibírjuk mi ezt is. Igen ám, de egy idő után a Mama rémülten látta, hogy minden nap egyre több, végsőkig elcsigázott ember érkezik a pincébe, az öregek és a kerekes székesek mellett megjelentek a dolgozók is, akik addig méhecske módjára iparkodtak, az egyedül álló szülők gyerekkel, az egy fizetésből élő családok… és megkezdődött a harc a talpalatnyi helyekért. Nagy volt a tolongás, egymást tiporták az emberek, és hogy történt, mikor történt, egyszer csak az omladozó falakban eltört egy vezeték, és szivárogni kezdett a gáz. – Nyissanak már egy kurva ablakot! – morogta egy bicskáját élesítő férfi, de akkor kiderült, hogy a házban már az ablaknyitásért is fizetni kell, miből fizettek volna szegények, kenyérre is alig futotta már. – Ez így nem mehet tovább – toppantott a Mama –, megyek, beszélek a házmesterrel. Zárják el a csapokat, nyissanak ablakot, vigyék le az albérletárakat, mert ha a pince felrobban, összedől az ország, ami Egy Ház. De addig is, mire megteszik, mentsük ki elsőként az egyedülálló szülőket és a gyerekeket, a leggyengébb láncszemeket – megyek, előadom a házmesternek az életmentő ötletem. – Bolond vagy te, mondták a Mamának, jobb dolga is van most a házmesternek, észre se fog venni, be se engednek hozzá, rád uszítják a Didergő király kopóit, elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek. – Márpedig – makacskodott a Mama –, én álmot láttam, megjelent előttem egy tündér és ezt mondta:
„Te Mama, te minden évben egyszer 9 napon át csak tiszta vízzel és fénnyel táplálkozol, így tisztítod magad, kívül is, belül is. Tedd most úgy, hogy azt mindenki lássa: 9 napon át böjtölj az Ország Egy Házért, a benne lakó összes lakóért, ezzel adj nyomatékot a szavaidnak és a tetteidnek. Keresd fel a házmestert, és ezeket mondd neki: az a baj az országgal, (ami Egy Ház) és a ház minden lakójával, akár a padláson élnek, akár a pincében, hogy az Őspatkány megbetegítette a szívüket. Márpedig a beteg szívre a gyógyírt csak a művészek ismerik. Kérd meg a házmestert, nyisson a fényre egy ablakot, engedje meg a 9 múzsa legtisztább szívű pártfogoltjainak, hogy szervezzenek egy jótékonysági rendezvényt, és gyűjtsenek adományt a nélkülözőknek. Mondd meg a házmesternek, szóljon a Didergő királynak, hogy az egyenlő teherviselés nevében ugyan adóztassák már meg az ismeretlenség homályában lapuló lakásspekulánsokat is, és az így befolyt adókból, adományokból újítsák fel az üresen álló lakásokat, és építsenek „Tiszta szív” házakat, ú. n. integrált lakóépületeket is: ezek földszintjén a kerekesszékesek kapjanak otthont, ne az öregek otthonában kelljen nekik egy életen át a plafont bámulniuk, okos, kreatív emberek ők, kijár nekik az emberhez méltó élet! Az első emeletre az idősek, a felsőbb emeletekre meg az egyedülálló szülők, a gyerekek, a vékonypénzű családok, a pályakezdő, meg az értelmes fiatalok költözzenek. A lakók forgórendszerben segítsék azokat, akik segítségre szorulnak, forgórendszerben mossanak, főzzenek rájuk, hetente 2-3 óra önkéntes segítségnyújtás nem árt meg senkinek. A kerekesszékesek és az idősek cserébe vigyázzanak a gyerekekre, tanítsák őket, játsszanak velük. Az épület alá mélygarázs helyett műhelyeket építsetek, tanuljatok meg ott varrógéppel varrni, fúrni, faragni, kötni, horgolni, vesszőt, gyékényt fonni, agyagozni, üveget festeni… A ház tetejére költöztessetek „fabérlőket” úgy, ahogyan azt az osztrák építészdoktor, Hundertwasser megálmodta nektek, mert a fa szent, tisztítja a levegőt, és ha lombjai alá heveredtek, vidám kedvet ád. Az udvar egyik felébe ültessetek kultúrnövényeket, paradicsomot, paprikát, spenótot, hogy ne kelljen mindenért pénzt kiadni. Ne mindig csak a pénzben gondolkodjatok, jusson eszetekbe, hogy a fölösleget és a tudást csere-berélni is lehet! Bízzatok meg egy rátermett, ötletgazdag lakót, hogy legyen a ház felügyelője, segítsen nektek a szervezésben és a kert másik végében állítson fel egy színpadot. Havonta legalább egyszer tartassék azon a színpadon a 9 Múzsa pártfogoltjainak bevonásával nyilvános, művészi előadás, amit nem csak a lakók, hanem bárki megnézhet (önkéntes adományért cserébe). Ha a műhelyekben jeleskedtek, vásárt is rendezhettek, saját termékeitekből, az így befolyt összegekből vegyetek magatoknak egy kisbuszt, menjetek együtt kirándulni, a természetbe – amilyen gyakran csak tudtok. Mert igaza volt a Didergő királynak, el kell tudni rugaszkodni a gondolkodás rég megkopott sémáitól! Első mindig az álom, első mindig a terv, második a megvalósítás – merjünk bizony, merjünk nagyot álmodni! De mindig tartsátok szem előtt, hogy az álmodozás tettek nélkül olyan, mint a bolond szél a világűrben, és sok beszédnek sok az alja!” – szólt a tündér, majd elsuhant, messze, a kéklő egekbe. A Fenn–való-hoz – mesélte a Mama.
A pincében a Mama szavait először nagy csönd követte. Az egyedülálló anyák és gyermekeik, a leggyengébb láncszemek szomorúan, hitetlenkedve csóválták a fejüket. Még mozgó halottak voltak már ezek, nem hittek semmiben, a csodában végképp nem, erről már többezer éve leszoktatták őket. Később aztán nagy nehezen mégis megtört a csönd, volt aki legyintett, volt, aki kinevette, volt, aki féltette (ezek voltak a legkevesebben), de útjára bocsátották a Mamát, menjen a bolond, gondolták, ha ennyire akarja. Tartozott a házhoz egy csodaszép park is: a smaragdzöld, halált hozó füvek pázsitján az Ország Egy Ház délceg lovai legelésztek, bársonyos szőrű kancák nyerítettek, csődörök prüszköltek, csikók viháncoltak. A Mama odalépett egy csillagos homlokú, különleges, szép, magas lóhoz: – Beszédem van a házmesterrel – mondta –, vegyél fel a hátadra, kérlek, vigyél el hozzá – mondta. A ló nagy kényesen oldalt fordította a fejét, végigmérte a Mamát, látta, hogy az még annyit se kereshet, mint egy mosónő, mert a Mama csak egy takarítóasszony volt, és ennyit felelt: – Csak nem képzeled, hogy a hátamra veszlek, tanuld meg, hogy én én vagyok, te meg te vagy – mondta neki nagy flegmán. – Ó, hogy a kutyák tépjék szét a májadat, hogy a hollók vájják ki a szemedet! – fortyant fel a Mama, aki örökölt valamit a jóillatú sodrófával hadonászó, székely nagymamától –, hogy konyulna le a füled, hogy rándulna meg a bokád – kiabált –, veszélyben az Ország Egy Ház, és te most is csak a füveiden kérődzöl?! – Ezzel előkapta az igazság és a szeretet csillagaival kivert vándorbotját, és három akkorát sózott a szép magas ló valagára, hogy annak még a sörénye is beleporzott. Hű, mennyi éles, haragos szikra pattogott a Mama vándor botján, ami máskor puha, simogató fénnyel mutatta az utat a szegény legényeknek és a szegény leányoknak! Megbotránkozva, elszörnyedve fogta a fejét, aki látta. A szép, csillagot viselő, magas ló az első ütéstől térdre rogyott, a másodiktól elterült, a harmadiktól meg egy pillanatra elakadt a hangja. – Az első botütést azért kaptad – mondta neki a Mama, – hogy térdre rogyjál, mert túl magasan hordtad az orrod. A második botütést azért, hogy megtanuld: azon a földön, aminek a füvét ingyen legelészed, a paraszt, vagyis a Mama a gazda. A harmadik, a legnagyobb botütést meg azért kaptad, mert kérődző tehénként éled az életed, és nekem az a dolgom, hogy kiverjem, kipréseljem, kicsépeljem a bennetek még csak szunnyadó, szárnyas szavú táltos paripákat, és hogy megértessem veletek: mentenünk kell, ami még menthető! És ha én egyszer azt mondom neked, hogy repülj fel velem, és vigyél a hátadon a házmesterhez, mert az utolsókat rúgja az Ország Egy Háza, és haldoklik a nemzet, akkor te azt teszed, amit parancsolok, világos lett végre?!
Mielőtt a szép magas ló bármit szólhatott volna, odaoldalgott a Mamához egy addig csak gondtalanul viháncoló, laza kis kanca. Ennek is csillag virított a homlokán. – Egy röpke gondolat erejével el tudlak vinni egy darabon – mondta a Mamának halkan, alig hallhatóan. – Így is jó lesz – mondta a Mama és szigorúan körbehordozta a tekintetét – úgy látom, itt mindenki más vagy csak legelészik, vagy csak kérődzik, vagy csak álmodozik, vagy csak dagonyázik a sárban, mely tán kotús, de a fekhely különben jó, puha. – Jó tett helyébe jót várj – mondta még a laza kis kancának –, a szavak erejét, az átgondolt gondolat erejét meg bízd csak rám, úgy látom, nekem kell itt csinálni mindent, egy sincs, aki vigyázna a strázsán! – legyintett, és nyögve, zihálva, mert totál lestrapált lett közben ez a Mama, és a gerince is recsegett-ropogott, felmászott a kis ló hátára. Felsegítette, maga elé ültette Botit, a kicsi fiát is. Mire úgy istenigazából megkapaszkodhattak volna a kis ló sörényében, az már le is tette őket, egy ablakpárkányra majd huss, eltűnt egy felhő mögött. Az ablakpárkányon a kicsi fiú jól megmarkolta az anyja bokáját, a Mama cipőfűzővel ügyesen kibiztosította őt, majd egyedül húzta tovább magát a maradék hajánál fogva. Lassan, de biztosan emelkedtek felfelé. – Egy hőlégballonnal sem lehetne szebben csinálni – elmélkedett a kisfiú, (aki a híresztelések ellenére nagyon is büszke volt az ő nagyszájú, akaratos, belevaló anyukájára) –, jobbak vagyunk, mint az ipari alpinisták, lebegünk ég és föld között, mint a bőrbuborékok és még a madarak meg a pillangók is vigyáznak ránk. Így történt, hogy a röpke gondolat, az akarat és a hit erejének köszönhetően a Mama és a kicsi fiú néhány óra ringás, libegés után végül ott landolhatott, a házmester irodájának ablaka előtt. Itt is: a párkányon.
Igen ám, de korai volt az örömük: csukva volt az ablak és hiába kukucskáltak befelé, hiába kopogtak: a nagy, szürke irodában csak a telefonokra kapcsolt robotokat és az alvajárókat látták, házmestert, eleven, talpraesett, hús-vér ügyintézőt egy darabot sem. – Mindjárt hőgutát kapok – dohogott a Mama, de mielőtt még összevonhatta volna a szemöldökét, Boti gyorsan magához intett egy arra repkedő csudabogarat, súgott neki valamit, mire a csudabogár olyan sebesen, amennyire szivárványszínű kis szárnyai csak bírták, elzúgott az épület kapujának az irányába. Hogy aztán hol, kinek a fülébe mit zümmögött, mit nem, azt nem lehet tudni, de az irodában kisvártatva kinyílt a fekete, vastagon párnázott ajtó, és belépett rajta a házmester. – Jesszusom – kapott a szívéhez –, hogy kerül egy asszony meg egy gyerek az ablakpárkányomra?! Gyorsan! – kiáltotta – Engedjétek le a függő hidat! Szörnyen kellemetlen lenne, ha pont az én ablakom elől pottyanna le ez a két furcsa szerzet! De az alvajárók nem mozdultak, üveges tekintettel tologatták a papírhalmokat meg a statisztikákat jobbról balra, balról jobbra, előre, hátra. A házmester megdöbbenve meredt rájuk, de aztán eszébe jutott, hogy elfelejtett hármat tapsolni: az alvajárókat az egyetemeken arra tanították, hogy a függő hidakkal csak a három taps elhangzása után szabad foglalkozniuk. Amikor aztán a három taps is elcsattant, az alvajárók sürögni-forogni kezdtek („nézni is tereh” – futott át a Mama agyán), gombokat nyomogattak a robotok fején, a robotok egyik menüpontból a másikba, majd a harmadikba és a negyedikbe kapcsoltak, és alig fél óra múlva, csodák csodája, a Mama és a kisfiú talpa alá függő híd csusszant. (A függő hidakat vészhelyzet esetére építtették az Ország Egy Ház felső emeleteire, hogy föltámadott tenger, cunami, tornádó vagy háromszor hét csapások esetén lehessen honnan felszállni a helikopterekkel és a magánrepülőgépekkel.) A Mama és a kicsi fiú amikor látta, hogy a házmester kinyitni készül a golyó- és hőálló ablakok biztonsági zárait, udvariasan hátrébb léptek. A házmesternek újabb fél óra után sikerült feltépnie az ablakszárnyakat, majd kidugta a fejét. A Mama illendően köszöntette: – Adjon isten, jó napot! – Fogadj isten – felelte a házmester megrökönyödve is, kelletlenül is –, hát ti hol jártok itt, ahol a madár se jár?! A Mama erre vett egy mély, nagyon mély levegőt és rákezdett: – Házmester uram, nagyméltóságú Tarlós István, ki egykor volt szent királyunk nevét viseled, a pincében szivárog a gáz, minden emeleten, minden emberben ketyeg egy-egy bomba, elég egy szikra és a levegőbe repülünk mindannyian. Olyan a nép most, mint a sorsára hagyott, zabolátlan gyermek. Őspatkány terjeszti köztük a kórt, az Őspatkány, ami időtlen idők óta ott liheg az én sarkamban is, mert akármerre jártam, akárhol temettem el mindig változó alakom gyönyörű szép, kristálytiszta szívét, az Őspatkány gondoskodott róla, hogy csillogó, halált hozó fű teremjen földdel takart kincsemen. Odalent már egymást nyúzzák az emberek, sokan már a bicskájukat fenik, sokan már a körmüket élesítik, sokan már a vámpírfogaikat reszelik élesre – csináljunk valamit, mert én nem akarom, hogy a Mag népe megint egymást ölje, az én szívemnek a ház minden lakója egyformán kedves. Nagyot nézett a házmester, érezte ő is, hogy nagy a baj, de nem tudta, hogy ekkora. Kilépett hát ő is a függő hídra és figyelmesen végighallgatta a Mama beszámolóját a lakhatási válság századelőt idéző hangulatáról, az albérletpiac rettenetes állapotairól, fekete üzelmeiről, az egyre pénzéhesebb, egyre kíméletlenebb lakásspekulánsokról, élet és halál urairól, meg a dolgozók végső elkeseredettségéről. – Furcsa – dünnyögte a házmester –, egyetlen szociális munkás, egyetlen védőnő, egyetlen önkormányzati dolgozó, egyetlen egyedülálló szülő, de a média, a sajtó sem tájékoztatott minket erről a helyzetről, mi lehet ennek az oka? – kérdezte. – Akinek ez kötelessége lenne, az vagy azért nem beszél, mert ő is lakásspekuláns, és jól jön neki a feketén kisajtolt vagyonka – válaszolt a Mama –, vagy egyszerűen csak fél, nagyméltóságú uram. A Hír 24 röviden beszámolt ugyan a helyzetről, sőt, egy közismert kiskakas is kukorékolt erről egy rövidet, le is írta, hogy „létezhetetlen árakért adnak bérbe lakást, lakásnak nevezett kutyaólat, padlást-pincét. A hajléktalanság újabb áldozatai most már nem a fizetésképtelenek lesznek, hanem azok, akik a kapzsiság miatt megfizethetetlenné váló bérleti díjakat nem tudják megtermelni. Középosztálybeli családok kerülnek rövidesen utcára, vagy olyan lakhatási kényszerbe, mely megalázó, szégyenteljes és méltatlan az emberi léthez.” Azt is rebesgetik, hogy néhány Mag kapzsiságára apellálva a legnagyobb ingatlanközvetítők lefizetett szakértők elemzéseivel vezetik félre az Ország Egy Ház lakóit és vezetőit, mesterségesen puffasztják az egekig az árakat, ezért a Magok tömegesen menekülnek innen, igaz, helyükre az elmúlt két évben 17 ezer jól fizető külföldi érkezett, ami jót tesz talán a gazdaságnak, de a fekete – albérleteztetés beidegződései miatt – nemzetbiztonsági és demográfiai szempontból nézve a dolgot – talán mégsem annyira üdvös, de mindezt csak rebesgetik, nagyméltóságú uram, nem állít itt már senki semmit, a hangszálakat görcsbe rántotta a félelem. Márpedig a félelem mérgez, és nem csak rossz tanácsadó, de minden baj legfőbb forrása is: hallgatag, alamuszi nyuszit farag az emberekből, történelmi tapasztalat viszont, hogy ha az alamuszi nyuszik nagyot ugranak, a földre visszaesve laposra tapossák azt is, amit nagyon nem lenne szabad. – Te miért nem félsz? – kérdezte kíváncsian is, bosszúsan is a házmester. – Ó, aki mindenét elveszítette az elmúlt 26 év alatt, és csak a haja maradt, az már nem fél itt a Földön semmitől, hátha még azt is tudja, hogy a Fenn való! – válaszolt mosolyogva a Mama. – Fogjuk rövidre – kérte a házmester –, mit kéne hát tennünk a helyzet orvoslására, szerinted? – Hogy kendnek milyen eszközei vannak, azt én nem tudhatom, nagyméltóságú házmester uram – válaszolta hosszas töprengés után a Mama –, de józan paraszti ésszel úgy gondolnám, hogy ahol a hulladékgazdálkodásra 8,431 milliárd forintot tudnak elkülöníteni, ott csak akad néhány milliócska, a hajléktalanjelölt, nélkülöző Magok szociális bérlakásokba történő, szelektív elszállásolására is! Ha a német kollégáiban volt annyi felelősségérzet, egészséges hazaszeretet és humánum, hogy merték maximalizálni, a minimálbérhez igazítani a berlini albérletárakat a népük védelme érdekében, akkor csak van valami megoldás a Magok éhezésének, fogyásának, kivándorlásának megakadályozására is! Ha például az adóhivatal a földhivatallal és az önkormányzatokkal karöltve megvizsgálná legalább azt, hogy az elmúlt 5 évben hány lakástulajdonos nem fizetett adót, hány albérlője után, ha az utólag behajtott néhány milliárdocskányi albérletadóból épülne néhány kicsi pénzért bérelhető szolgálati- és szociális önkormányzati lakás, mindjárt enyhülne a feszültség! Tudja, házmester uram, az alsóbb emeleteken lakik néhány kínai büfés is: példaértékű logikával vezetik az üzleteiket. A kínai büfések már pontosan tudják, hogy sok kicsi többre megy, hosszú távon jobb, ha a törzsvásárló rétegüket védik, az ő pénztárcájukhoz mérik a napi betevő árát, (még akkor is, ha naponta több száz menüt kell így kifőzniük, ”tojáso’ri’„-vel), mert az a néhány gazdag, elit vendég, aki időnként betéved a boltjukba, egyszerre sokat fizet ugyan, de szélkakas módjára forog, és az első kedvezőbb széljárással odébb áll, felmarkolva mindent, amit csak markolni bír, és jogos tulajdonának érez, míg a törzsvásárló réteg esőben, szélben, fagyban is eltartja a boltot – híven, rendületlenül! Hosszú távon egyetlen tisztességes országnak sem lehet érdeke sem a gátlástalan, egymást szipolyozó feketézés szorgalmazása, sem a saját népének a legyengítése, de hagyjuk az államot, az állam elsőrendű kötelességét, nem értek én már itt lassan semmit, túl magas ez nekem, házmester uram, nem is erről akartam én most beszélni, valami más van az én tarsolyomban. – Halljam! – mondta szűkszavúan a házmester. Ekkor a Mama kifejtette a tervét az adománygyűjtő, jótékonysági rendezvényről, a Szeretlek Budapest Fesztiválról, amire a Didergő királyt is, az Ország Egy Ház összes lakóját, a felsőbb emeletek lakóit is meghívhatnák, átadta a házmesternek a listát, amin a 9 múzsa pártfogoltjainak a neve szerepelt, mind csupa közismert, kiváló, érdemes művész – mert akár volt róla papírja, akár nem, mind az volt, aki ezt bevállalta. A lista utolsó lapjára írt neveknél a házmester megtorpant: csupa ismeretlen asszonynév virított azon az oldalon. Kérdőn nézett a Mamára. – Az anyák és a lányok minden emeleten hallják a ketyegő bombákat – magyarázta a Mama –, azon tanakodnak most is, hogyan lehetne boldogabb jövőt teremteni: az oktatás, a mezőgazdaság, az ipar, az egészségügy, a kultúra újratervezésén fáradoznak, ülnek egész nap a facebook előtt, ötletelnek, jó lenne már őket is komolyan venni: ha kend az engedélyt megadja és az adománygyűjtő jótékonysági rendezvényt megtartjuk, nagyméltóságú házmester uram, ezek a lányok, anyák, asszonyok 9 fehér sátorba leülnek, meghányják-vetik, hogyan lehetne az emeleteken elrejtett bombákat hatástalanítani, kifőzik, kisütik az ellenszereket, ötleteiket papírra vetik, a szeretet pecsétével lepecsételik, és átadják azt a Didergő királynak, hogy az lássa: az asszonyok segíteni akarnak, és féltik az Ország Egy Házát, és érzik, hogy nagy vihar közeledik, és a király időnként kapkod. – Miért kapkod a király, szerinted? – kérdezte szigorúan a házmester.
– Azért kapkod – válaszolta a Mama –, mert ami volt, az az oldás ideje volt. (És amit a férfiak megoldottak, azt a tiszta szív erejével már csak az asszonyok és a múzsák pártfogoltjai tudják újrakötni.) A Didergő király kapkod, mert elszakadt a néptől, a tanár elszakadt a tanulóktól, a szülők elszakadtak a gyerekeiktől, a test elszakadt a nemtől, az orvosok elszakadtak a betegeiktől, a művészek, a költők és az írók elszakadtak a valótól is, meg az igaztól is, a szó elszakadt a tettől: csak kongó érc és üres cimbalom minden szavunk, minden mozdulatunk. De nyissa csak ki a szemét, kend, nézzen szét maga körül: alvajáró tetszhalottak ülnek az íróasztalok mögött, az emberek lassan már köszönőviszonyban sincsenek azzal a szereppel, amit a többiek között betöltenek. Otthon, a szerettei között, a kend szeme sem ilyen szúrós, mint a hivatalában – tette hozzá nevetve a Mama –, vagy igen? Nem szólt erre a házmester semmit, csak nyelt egy nagyot, mozgott az ádámcsutkája, látszott ez jól. „Milyen pimasz ez az asszonyság – gondolta –, mit személyeskedik ez velem? De tetszik, nem tetszik, sok igazság van abban, amit itt összehordott. A szívünk is betegeskedik, nem ártana rá valami gyógyír, és ha az orvosok már nem segíthetnek, hátha a Múzsák pártfogoltjainál van a fájdalomcsillapító, az enyhülést hozó szer, hátha a fehér sátrakban az asszonyok valóban kifőzik a kór ellenszereit, hátha összeállítják a gyógyulás diétás receptjeit, hátha a Magok boldog jövőjéről szóló álmaik is hoznak valamit a konyhára, veszíteni végül is nem veszítünk semmit – gondolta a házmester –, ráadásul mindez nemcsak a mostani, de a mindenkori Didergő királynak is hasznára válhat. Arról már nem is beszélve – szőtte tovább a gondolatait a házmester –, hogy a nélkülözőknek és a rászorulóknak bizony jól jönne most minden segítség, és nem ártana legalább egyszer próbára tenni a nép szívét sem, lássuk, mennyire tiszták, mennyi szeretet lakozik bennük, maradt-e még bennük valami az erkölcsből, vagy csak a szájuk jár?” – Én még csak-csak hajlanék rá – válaszolta hosszas töprengés után –, de ki kezeskedik érte, hogy nem pártütés van a dolog mögött, és hogy a nép nem kezd majd lázongani, hogy nem esnek egymásnak, hogy nem kezdenek törni-zúzni? – kérdezte. – A tapasztalat az egyik biztosíték – mondta a Mama –, a nép már tudja, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző, aki rosszat tesz, rosszat kap cserébe, a rosszat a rosszal orvosolni nem lehet, aki kardot ránt, kard által vész el. A második biztosíték az én éhezésem lesz, nagyméltóságú házmester uram, mert aki azalatt a 9 nap alatt a másikat bántani meri, az engem bánt, az nekem csinál rosszat, az az én életemmel játszik, mert én a Senkiföldjéről jövök, én nem tartozom sehova, mögöttem nem áll senki, csak fölöttem. Engem nem véd senki, csak a Fenn-való – mondta a Mama. – Én tehát nem egy csoportért, nem egy népért teszem, amit teszek, én a Magok ősi szokása szerint az Ország Egy Ház békéjére akarok ráböjtölni, márpedig az én szívemnek a ház minden lakója egyformán kedves. A harmadik biztosítékot, nagyméltóságú házmester uram, a 9 Múzsa bátor, tiszta szívű pártfogoltjai jelentik, akik a színpadról lesétálva elvegyülnek majd a nép között, leszállnak közéjük, mint a csillagok az égből, szép szóval csitítják a dühöngőket, humorral oldják a feszültséget, eszükbe sem jut gumibottal zabolázni a népet, a sorsukra hagyott, elvadult árvákat, hanem szép szóval is oktatják, játszani is engedik majd őket, röviden: végzik majd, ami a dolguk: mutatják az utat. Jól értenek ők még ehhez, nagyméltóságú házmester uram, csak a helyére kell billenteni az eszüket: ami eddig a hivatásuk volt, vagy lehetett volna, az innentől kezdve a küldetésük lesz. De ha még több biztosítékot akar kend, kösse ki, hogy a rendezvényre férfiember csak akkor teheti be a lábát, ha a bejáratnál fel tud mutatni 3 őrzőt: gyerekeket és/vagy asszonyt, hajadont, anyát, nagyanyát. Ha az idő nem szorongatna és a lakástulajdonosom sem taposná a nyakam, szebben szólna, tovább tartana a mesém, de a végére legyen most elég annyi, hogy a házmester kijelölte a helyszínt, kiadta az engedélyeket, segített a szervezésben is, a Mama és a barátai összehívták a 9 múzsa pártfogoltjait, nemzetközi hírnévnek örvendő, külföldi művészek is kötélnek álltak, árusok is jelentkeztek, ingyen osztották az ételt és a források tiszta vizét, az asszonyok kifőzték a jövő meséit, volt nagy dínom-dánom, akinek még nem volt párja, ott megtalálta, köttetett is később sok-sok fényes lakodalom. Az összegyűlt pénzekből és az adókból, amit időközben kíméletlenül behajtottak az ismeretlenség homályában megbúvó lakásspekulánsoktól, üresen álló bérházakat újítottak fel, létrehozták a világ legelső, integrált lakóépületét is, amiben az együttérzés és az együttműködés törvényei uralkodtak, és amiben a leggyengébb láncszemek egymást segítve szervezték meg az életüket: volt is nagy öröm, tánc, móka, kacagás, béke, világraszóló esemény lett az Ország Egy Háza, a Szeretlek Budapest Fesztivál. Itt a vége, fuss el véle, de ennyi azért most nem elég – akinek tetszett a mese, küldje el a mesemondónak járó három pengőt is, a Mama számlaszámára[2], mert még pénzből él az ember ezen a Földön, és ha egy meseszép, úgy dukál, hogy fizessenek is érte; a meseírás is komoly, időigényes munka, a mesemondókat vagy nem, vagy alulfizetik, pedig ők nem fényevők! Ha a mese tetszett, úgy helyes, ha szájról szájra jár: ne szakítsd meg a láncot, küldd tovább a legtisztább szívű barátaidnak, okuljanak s tanulják meg belőle: egy fecske nem csinál nyarat, de az első fecskék igen.
[1] l. az „Agyrém az albérletpiacon” c. cikket [2] A Balázs Csilla Kinga 11773353-00252977 OTP számlaszámra.
Megjelent: 2015-07-25 16:00:00
|
