VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kis Pál István: Az ember mértéke (Emlékképeim Bálványos Hubáról)
Az ember mértéke Emlékképeim Bálványos Hubáról
Bálványos Huba: Az Ember mértéke (1968)
Én utolsó éves szakközépiskolás voltam 1969-ben Csepelen, ahol elektroműszerészetet tanultam. Gyakorlatra a Vasműbe jártunk, na, nem ám elektroműszerészkedni, inkább csak a központi karbantartó műhely villanyszerelői mellé, segédkezni. A gyakorlatvezetőmmel épp az Öntöde egyik olvasztó kemencéjének nagyjavításán dolgoztunk. Az üzem többi kemencéje persze zavartalanul és teljes intenzitással termelt. Fojtogató füst, szálló korom, nehéz por mindenütt... szóval nekünk is jutott bőven az élvezetekből. Ott találkoztam először Bálványos Hubával, aki Derkovits ösztöndíjasként járta a Vasmű üzemeit és rajzolt, többnyire vázlatokat, szénnel és ceruzával. Ahogy az egy évvel később – a Csepel Galériában – bemutatott rajzokon látszik, leginkább a vas- és acélöntöde, a nagy kovácsüzem, no, meg a munkásarcok jelentették számára a témát. Egy reggelinél váltottunk először szót, amikor odaült mellénk a mesteremet rajzolgatni. Az persze nem szólt, mint ahogy máskor se, ha evett. Nem érdekelte. Én annál nagyobb érdeklődéssel néztem a varázsos biztonsággal munkálkodó, a miénkhez hasonlóan szénporos kezeket. Aztán a rajz készülte közben elkezdett beszélni. Ahogy a papírra vetette, mindjárt meg is magyarázta, melyik árnyfolt vagy épp csak árválkodni látszó vonal, milyen szerepet kap majd a készülő képben. Tizenhárom évvel volt idősebb; a műhelyfőnök művészelvtársnak titulálta. Az öntőműhelyben mindez nem számított, a sűrű portól maszatos arcokból kivillanó tekintetek keresték egymást, nem az idő rajzolta ráncok. Amikor elkészült a kép, megkérdezte, hogy szoktam-e rajzolni? Én inkább csak írogatok, mondtam kissé elbizonytalanodva, ám, nem kis meglepetésemre, ettől még inkább felvillanyozódott. Akkor ott a helyed az Olvasó Munkás Klubban, pénteken ott tartok vetítettképes előadást a mexikói forradalmi freskófestészetről, Orozco, Rivera és Siqueiros munkásságáról. Gyere el, ott találkozunk! Én meg mentem. Tamási Lajos költő, a Klub vezetője mondott az előadáshoz bevezetőt. Ott tudtam meg, hogy Huba – Az ember mértéke című alkotásával – a Firenzei Nemzetközi Grafikai Biennále (1968) Monte dei Paschi di Siena aranyérmese. Az előadás életre szóló élményemmé lett, és a több mint négy évtizedes barátság elindítójává. A lenyűgöző tárgyi tudáson, a kivételes előadói kvalitáson túl leginkább a világlátása hatott rám. Megvesztegethetetlen humanista volt. Hidegen hagyták a demagógiák, a politikai lózungok, csak és kizárólag az ember érdekelte. Művészként is, rajzpedagógusként is! Az első évtizedek inkább a népművelő és a művész barátságának jegyében teltek. Én levelezőn végeztem el az egyetemet, miközben már képesítés nélküli népművelőként dolgoztam. A elkövetkező – közel negyedszázadnyi – időben egyáltalán nem írtam verset. Elfoglalt és ki is elégített hivatásom, az értékközvetítés. Később újságíróként, de pedagógusként is maradtam leginkább népművelő. De bárhova is kerültem, a képzőművészeti események szakmai megalapozásában, a vizuális nevelés területein, a művészeti ismeretterjesztő munkában ő volt a legfontosabb partnerem. Ezek a találkozási alkalmak, márpedig volt belőlük az évek során bőven, pompás lehetőségét kínálták a baráti csevejnek, a lelki- és agytornáknak, és mi rendre éltünk is vele. Így lett ő a művészetről vallott nézeteim alakításában illetve kialakulásában példaadóm és mesterem. Fontos iránytűm lett a nagyívű pályát befutó mestert nyomon követni. Látni, hogy litográfus műhelyében, hogy újul meg a technika, hogy érlelnek gyümölcsöt az újabb és újabb kísérletek, hogy próbálja végig a kutató szenvedély a sokszorosítási grafikai technikák mindegyikét, hogy ötvözi és egyesíti azokat, hogy talál formát az egyre mélyülő gondolatnak, az egyre expresszívebb látomásosságnak. Megvallom, eleinte féltettem, a pedagógusképzés elméleti alapozásában vállalt prófétaszerep eltereli majd a figyelmét az alkotó munkáról, az autodidakta művészekkel és mozgalmaikkal való bíbelődés a saját, a neki rendelt misszióról. De nem, ő tanítva is folyton tanult, leginkább mélyebben, egyre mélyebben belelátni az ember, az emberi lélek titkaiba. Nem a mesterséget akartam ellesni tőle, hanem a tartást, a méltóságot, az emberséget... Nem lepődött meg, amikor újra írni kezdtem, szerinte, éppen ideje volt. Különösen kedvelte a klasszikus formák és az életörömlíra iránti elkötelezettségemet, a művességet mindenben nagyra tartotta. Az utolsó tizenöt évben kapcsolatunk természetes módon alakult át művészbarátsággá. Leginkább azt követően, hogy elkészült és megjelent a Tamási Gábor fotóművésszel közös verses albumunk a Csepel Vas-és Fémművekről, REKVIEM címmel. E könyv példáján nyúltunk vissza a közös pályaindító élményhez, és kezdtük el tervezni a Vasharangöntők ciklust, elsősorban kiállításban gondolkodva. A 70-es évek elején készült rajzokból ő válogatott ki 12 műhelyrajzot és 12 portrét. Az első négy versnek még együtt örülhettünk... aztán a sorozatot egyedül kellett befejeznem. A szekszárdi Babits Mihály Kulturális Központban rendezett emlékkiállításon én ezzel tisztelegtem az emléke előtt.
Megjelent: 2015-05-02 16:00:00
|
