VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Géza morcosan és fáradtan tért haza a középiskolából. Mostanában egyre furcsábban viselkedett. A szülei kicsit megfeledkeztek róla. Ők is szakadatlanul dolgoztak. Kicsit úgy gondolták, hogy már úgyis nemsoká felnőtt ember lesz, ezért egy kicsit nem törődtek vele… Géza elővette a tankönyveket. Tanult, tanult… De egy kicsit elkalandoztak a gondolatai. Majd összecsapta az egyik tankönyvet s elővette a kis noteszát. Mostanában meséket írt. Fantáziája élénk volt, így ez ment neki. Egy királylány életéről írt… Majd hazajött az apja, Norbert. Géza eltette a noteszt. Norbert is fáradt volt. Öt óra felé járt. Barbara is hamarosan hazajött. Norbert megkérdezte: – Hogy megy a tanulás? – Megy. – felelte Géza.
már nem méred az időt összemosódnak nappalok éjszakák nehéz csend ül a vállakon szürke útvesztő a városi magány rátelepszik a mellkasodra hozzád szegődik a metrón ott ül a fáradt szemgödrökben elkendőzve a lényeg nem látható s nem hallható
Matekórán ülnek, talán valami történ a suli udvarán számos bombatölcsér.
A megmart házfalak és beköpött ablak mögött ülő számol, hányan hajba kaptak.
Olajszürke arcok, kiket mérgez a kor hadd éljenek, én a virágmézet adom.
Semmiről nem tehet. Csak egy ártatlan, rugalmas szarulemez, mégis egy vérbeli vamzer. Az anyagát mátrixsejtek termelik. Rózsaszínes árnyalatát az alatta futó vérerek és idegek okozzák. Folyamatosan nő, törődni kell vele. A nő mindenféle trutyiba nyúlkál, hogy gatyába rázza a háztartást. Nem ízléses közszemlére ereszteni őket, de nem árt számontartani. Az első osztályú trutyik között is a leghírhedtebb a mosogatólé. Förtelmes látványa attól függően hasonlít a hányásra, hogy aznap mit főzött. Enni muszáj, főzni kell, gyűlik a csetres. A nő körmöstül jól belenyúl a mászkosba, ragadósba, zsírosba, és ezen még a mosogatószer is vajmi keveset segít. A másodosztályú trutyik a vécékagylóban, a kádban, a mosdóban várnak a sorukra, meg vannak jajdulva, mint akiket odaköptek, véletlenül odacseppentek, odacseppentettek, odakentek, és a színük is milyen. A harmadosztályú trutyik már a besorolásuk miatt ki vannak borulva. Hogy hogy csak harmadikok, pedig aztán ők is. Ráömlenek, kilottyannak, kiprüszkölődnek, beleszáradnak, beporosodnak, összenyálazódnak, szétfolynak, lehányódnak, miközben mindebbe oltárian beleizzadnak. Csak azért nem került ide az összes, mert az egyéb trutyiknak már nem volt kedvük idesorolódni, és sutty, elhúztak az Antarktiszra, ahol az elnyűtt, viharvert körmök a vastag gyapjúkesztyűk alatt elbújhatnak. És a körömnek mindeközben közjátéka van. Menthetetlenül kopik, a lakk le-lepattog, tehetetlenül sodródik a végzete felé, mint a célját vesztett.
Isten ege alatt
Itt élek egy megosztott nép között a vén Európa közepén Harcaikban áldozat, leköpött idegen vagyok, testük szövetén.
Közöttük majd eljön a békülés az eltorzult hasadék újra összeforr, mint annyi sok sérülés mely ránehezedik a múltra.
Én maradok mindig az idegen leköphető védtelen másság szegények között is a nincstelen Isten keze között a gyámság.
Ősz volt. Amolyan igazi, aranyló ősz. A levegőben az érett gyümölcsök édeskés illata összekeveredett a fonnyadt falevelek fanyar, kesernyés szagával. A nap jócskán visszavett tüzes, nyári kedvéből, és mint aki búcsúzik, még egyszer végigsimogatta a házak oldalát, ahol a bogarak a langyos falakra tapadva melengették a hűvös éjszakában megdermedt, apró lábaikat. Az öregek is kiültek a kapuk előtti kispadokra, a bágyadt napfényben süttették nyilalló tagjaikat. Némely porta előtt négyen-öten is összejöttek, egymás mellett gubbasztottak, akár a fekete varjak a palánk tetején. Ilyenkor meg nem állt a szó bennük, jólesett felidézni a régen történt dolgokat, elmúlt életüket. A gyerekek, kicsik és kicsit nagyobbak, az árok szélén játszottak, így könnyű volt szemmel tartani őket .
Yucatánról mindig azt gondoltam, különleges hely. Már tudom, nincsenek különleges helyek.
Jégkristályok vannak, hópelyheknek mondják, kánikula van és madárfütty, amire másnap már nem emlékezünk.
Tükrök vannak és fekete leplek.
a szomszéd utca kövén, aranybarna rubensi színekkel elrajzolva, markáns csillagképek, kiérkeznek a rendőrök, ragaszkodnak ahhoz, hogy fennforgatott, fekete szemű, teljesen felrajzolva, az életet türelmetlenül intézi, említettem, zenét hallgat, egy márványtalapzaton, megtörtént a filmeposz, méter magasan, csupa szabadság. kulturális kezdősebesség a két világ között. arcukat a földre teszik, szinte ülnek, újabb és újabb rádióállomásokra másznak fel. ma bejöttek az udvarba, felesküdtek felhalmozni a szükséges ismereteket, mint a csecsen hadúr. képet kell festeni, mely ugyanolyan lesz, fényesen, dúsan. az utcán gyenge a megvilágítás, nehéz sorsú honfitársaimat keresem lerombolni a feladatok megoldása során keletkezett objektumokat. itt a kazamatákban lelőttek egy öregembert, senki sem hallotta a lövéseket.
Hullámzik. Őrjöng. Csapkod. Fuldoklik.
Nem ereszt. Szelídít. Lebegtet. Megtart.
Vasútállomás... előtte vasúti Búcsúzkodás... az idő szíve unatkozik Mondanak-e valamit e hideg sorok? A sors láthatja, amit az ember nem lát
Fülembe suttog a csend, izzad a homlokom. Bezártam az ajtót, ugye, bezártam, hallom a hangját, bekopog, kiabál, utána súlyos a hallgatás, nyitva az ablak, lobog a szélben a piszkosfehér függöny, a szívemhez kapok, ez fog elárulni, de nem mozdulok, ha most hirtelen becsukom, az még gyanúsabb, legszívesebben beleordítanék a csendbe, de ahhoz is rettegek, hogy a számon át vegyem a levegőt. Egy pillanatra ismét január van, nem érzem a forróságot, csak a rettegést a csontjaimban, a tompa akaratot, hogy a padlóra feküdjek, és ott maradjak örökre. Ülök a piszkos padlószőnyegen, és sírok. Már majdnem fekvő pozíció, majdnem január, nem akarom, hogy visszajöjjön, de inkább ez, inkább jöjjön vissza, mint hogy ismét én engedjek, ez az én kibaszott életem, hang nélkül sírok, mint egész életemben, haszontalan, szánalmas, undorító, életképtelen áruló, baszkodom a saját fejemhez mindazt, amit eddig tőle kaptam.
Sötét múltban botorkálva
Hamvas Béla koloskai hársára emlékeztet. Talán kevésbé zord környezetben, de itt is mindig meg kellett, és mindmáig meg kell küzdeni az életért. A göcsörtös, zömök törzsön egyenes vonalat nem talál a szem, izmos gyökerek gombolyulnak gordiuszi csomóként a hegyoldalba:
Töprengő pillangó a szőlőszemen. Egy pók lesi a kacs tövéből. Szürreál. A nappal mélyzöld. Én-lényegülés. Rajzolok egy félkört. A lap csupa ceruzaforgács. A friss kenyéren redők. Késtől származó bordák. A bent és a kint (mindegy) bináris kód. Ön-létesítés helyett improvizál
jó a falam olyan volt mint általában a falak
egy kerge fecske körbeszáll
(Ha volna valami, ami az alkalmazkodás szempontjait követi.) amit elfelejtenek, mert az ismeretek gyarapodását írja elő. beülteti a székbe, tárgyal vele, megfigyeli, így van, meg úgy van, magyarázatot adnak a fertőző betegségekre, sokszínűek, tehát a vírusok készen állnak a szaporodásra, a vizsgán begörcsölnek, aztán különböznek a nemek, valószínűleg háromdimenziós térben, kiírva munkaterület. (Legalábbis implicit.) összehúzza, működik, az osztályteremben a nők, azok akik férjhez mentek két történelmi esemény között, Magyarországon szocializálódtak. (Megvernek, megisznak, szeretetre méltók és éhesek, tudják, hogy meddig lehet leereszkedni.) szerencsére két mutató mozog az órában, csórók, egy egész életet szentelnek annak, Somfainé meg a lánya, az egyed, meg a fejlődés, a hegycsúcsok körüli párában, szakadt bugyiban, manipuláltak, kinyújtották a kezüket, ismerték a hangyák szokásait, Somfainé gőrkorcsolyázott, fiatal férfiról fiatal férfira vándorolt, az erőforrásnak megfelelően, a lánya pedig elérhetetlen volt, buzgó tempóban, kissé gúnyosan, viselkedésében alapvető, ha meg akarod enni a kezedet, edd meg, mondta a lánya és megette.
Nos, mit mesél a korántsem bécsi erdő illetve Hobo se róla, szó se róla, ha nem is muzsikál, de hexametereket sziszeg, disztichonokat susog
– Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang. Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat? Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a nesztóri öreg, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint: – Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel! – Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.
Már nem tudok semmit sem adni, üres a szívem és fejem. Elmentek mind, akik szerettek, ki mondana mesét nekem? Holdtölte van, vagy utcalámpák fénye ragyog az ablakon, anyám mondasz-e új meséket? Régi meséid már unom.
EGY HELYRŐL ÁLMODOM
Békés helyről álmodom, szelíd állatokkal és sűrű ezüstfenyőkkel, szent éggel, mely olyan mint a szerdai alkonyat és elhagyott zsoltár-sziklákkal. Tiszta víz folyjon viaszos kavicságyon, rekedt madarakat akarok, melyeket lenyűgöz a mély, hogy érezzem a hűvös keringést a véremben. Egy víziókban pihenő holdat a közelben, szüljön sikoly nélkül szürke csend fiakat, szivárványtűzben áramoljanak a csillagok, amikor én a zaj elől, a nő elől menekülve, az éjszaka szájában térdre rogyva, a jólétet otthagyva, szavak szennyében, baráti tanácsoktól agyonlapítva, mindig émelyegve, megszabadulva a komolyságtól, a szénportól, az öregség és a zavaros utcák keretéből kilépve, összeolvadok a fűvel, és imádság nélkül hagyom, hogy vállaim nőjenek a semmi csillagán.
|
