VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Igyekeztem minden héten legalább egyszer meglátogatni nagyapámat, és nemcsak azért, mert finom házi borral kínált. Szerettem vele beszélgetni, szívesen mesélt a régi időkről. Ahogy fogyott az üveg tartalma, úgy nőtt egyre jobban a mesélési kedve, nyílt egyre szélesebbre a kapu elmúlt ifjúságára. Anyám születése, munkája a vasútnál, házassága mamámmal, fiatalkora, a bujkálás a háború alatt. Ő volt az én saját bejáratú oralhistory automatám, és az sem zavart különösebben, ha az egyes történetek újramesélve mindig különböztek egy kicsit az előző alkalomhoz képest. Ma az ötvenes évek kerültek terítékre a bor és a stifolder fölött. Papám arról mesélt, hogyan tartották a feketevágásokat, mennyire óvatosan kellett eljárniuk a néhány besúgásra hajlamos falubeli miatt, és kiknek kellett extra adag kóstolót küldeni, hogy betömjék a szájukat. Már mindketten eleget ittunk, és tréfás hangulatba kerültem. A történetek visszatérő szereplője nagyapám egyik komája, a Truman Gyuri volt. Elfogott a vágy, hogy végre kiderítsem, ki lehetett ez az ember. – Papa, a Truman Gyuri rokonságban állt az amerikai elnökkel?
A kikötőben éri a hajnal Jónást, idegen partra érkezett, a lengő kötélhágcsóba kapaszkodva áll megint, sután, lábujjára, sárgult körmeire, szétázott lábbelijére meredve, mögötte a hajópalánk emelkedik-süllyed ütemesen, ahogy a verdeső tenger hányja-veti magát alant, hűsítő hajnali habokat hintve a hullámhegyekre, s öklözi Jónás keményen konok halántékát, hogy ismét így, karjait magasba lökve mondja hevesen az égre a magáét:
Hasznos élményeim foltozgatják a rongyos hétköznapokat, kiérezhetőek a szél zúgásából, csendes utcák kockaköveiből lépeim alatt, a harmóniából, amit mértani testek találkozási pontjain a hibátlan illeszkedések élménye váratlan kivál ma, a kötelező groteszkségek, gyűlölködések, s egymást alázások korában. E „kaotikus tendenciák” fölötti apróbb győzelem örömétől is lehetnek felbecsülhető percei néha a napnak, ha
Két fiatalember pecázott a tóparton: Bandika és Ernőke. Egy darabig csendben figyelték a kapásjelző karikát, de csak nem akart egy hal sem horogra akadni. Öt óra. A nap épphogy felbukkant a látóhatáron. – Ma nincs szerencsénk – bosszankodott az idősebb, a fekete baseballsapkás Bandika. – Nincs – hagyta helyben fiatalabb, piros baseballsapkás havere. – Jut eszembe, sikerült a vizsgád, Ernőkém? – Meghúztak. Pedig mindent tudtam, kivéve azt a tételt, amit kihúztam. – Micsoda pech! – sajnálkozott Bandika. – Aztán mit szólnak hozzá az őseid? – Nyilván nem ugrándoznak örömükben. De a pech, az pech, van ilyen. Ezt nekik is meg kellene érteni. – Egy kizárás és bukta után? Szerinted van olyan szülő, aki ezt megérti? Na, nem azért, én megértem, hiszen én is átmentem már effélén. Csakhogy egy szülőnek más srófra jár ám a gógyija. Most mit csinálsz: megismétled az évet vagy elmész valahova melózni? – Me-lóz-ni? Ilyen izmokkal? – emelte fel Ernő vékonyka karjait. – El tudsz te engem képzelni lapáttal a kezemben? – Nehezen – nevetett fel Bandika nem kis büszkeséggel saját izmaira sandítva.
Tanulj alázatot! Nincs szabadon mászkálás, nincsen most ölelés. Falak közé szorítva csak… Nem gondoskodsz: neked vásárolnak. S kanapé hív, s kényszerű pihenés. Ki elköltözik, ki kerül. A lakásban ajtókkal zsilipel. Nem peregnek napok. S ketyeghet a polcon: minden óra végtelenbe nyúlik el. Dali-féle cseppfolyós idő. Amorf.
Megtörtént, a királynő újból fölszabadult, aztán szüleim kihülő házára szállt le, pihenni. Megbámultuk a falra tapadó lélegző puttonyt; mert a királynő úgy döntött, az a megfelelő hely összesimulni, szusszanni egy jót, árnyékban.
Magányos voltam, nem része semelyik hű bolynak. Ugyanakkor tudtam, él a királynőm, a szép combú.
Zsanett tíz éves lett. Nagy nap a mai. Két évet kellett várnia, míg a nővéréhez hasonlóan telefont kapott. – Szia Papa, tudunk most beszélni? – Igen, tudunk. Honnan hívsz? – A Cherry Hinton Parkból. Sétálok a kutyával. – Ugye, együtt is jártunk ott, amikor nálatok voltam? – Igen, tényleg! – Mi újság? Hogy vagy? – Éppen szomorú vagyok. – Miért szomorkodsz? – Mert nem tudok szaltózni a trambulinon. Akárhogy próbálom, mindig az oldalamra esek.
Korán reggel volt, az Alsónémediről Pestre tartó busz tömve volt emberekkel. Egy szemüveges fiú vadul lapozgatott egy könyvet. A közlekedő túloldaláról egy hasonló korúnak tűnő, magas srác szólt hozzá:
kificamodott az ágy lába öregemberek kése esik az idő poharába
– Fáradjon be, a doktor úr már várja! – Köszönöm! – Tessék! – Jó napot kívánok, doktor úr! – Hasonlóképpen, hölgyem! – Bocsánat: „Asszonyom”, ha meg nem sértem. – Ó, persze, persze... Tehát, asszonyom, foglaljon helyet! – Köszönöm.
A NAGY TISZTÁTALAN FÉNY
Amikor a nagy tisztátalan fény visszaad a halál nyelvű világnak és két lépésre vagy a rohanó angyal uralta égtől amikor a föld fekete szelleme a szomjúságtól kóvályogva - mérhetetlen időben - összegyűlik egy helyet, egyetlen helyet keresve amelyben megkerülheti a megrendült lassú természetet; amikor nem keresel senkit hogy vezessen, a magányt kertté varázsolva a félelembe merült magányt; amikor minden kihűl és a kiáltás amely betömi saját száját újabb, rettenetes, áthatolhatatlan kiáltással.
Kora reggeli indulást terveztünk. Mindössze másfél óra az út a vasútállomásig, de kalkulálni kell azzal, hogy bármi közbejöhet. Nem késhetik le a vonatot. Várnak minket. Számítanak ránk.
Ígéretünkhöz képest pár perc késéssel érkezünk, de még így is bőven időben vagyunk. Bekanyarodunk a szalagház mögé, ami szomjazó fák fölé magasodva őrzi ismeretlen sorsok szemérmes titkait. Ígértük, hogy segítünk lehozni a csomagokat az emeletről, de látjuk, hogy nincs rá szükség. Indulók és maradók állnak az ébredő fényben, szótlanul. Lábuk mellett fegyelmezett rendben állnak a csomagok: három aprócska bőrönd, egy-két hátizsák, és két nagyobbacska bevásárló táska. A szükségletekhez képest elenyésző személyes holmit rejthetnek a gondosan összekészített, útrakész csomagok. Ennyi az élet, amikor dönteni kell. Ennyi lehetett alig fél évvel ezelőtt is, amikor idesodorta őket az életben maradás ösztöne. Akkor a fákon még nem volt levél, ma meg rozsda színű takarót terít elénk az idő.
A könyvek másképp égnek, égnek is, meg nem is, mintha töprengenének közben, az elparázslók védőn borulnak az alattuk még sértetlen lapuló tán megmaradókra, nem lobogva égnek, füstszag sem szállong felettük, lomhán lángolnak, megadón omolva s fölpöndörödve,
Széthajtom könnyen mint
– András bá'! András bá'! Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól. A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja. – Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz? A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int. – S az miért jó, hallod-e? – Mert melegít.
A borzalomnak arca van, a képzet mozdulatlan, azon túl, határon a limes, ahol a sötétbe borult árból dereng elfordult félprofil másfelé tágult íriszével, ködös, néma partszakasz kísértetfákkal. ezen túl a semmi. de határán a limesen légritka mozdulatlan fehér park hol öngyilkos füzek hóba hajolnak-
Fáradt vagyok. Lenne még dolgom bőven, de a fejem megtelt, muszáj egy kicsit pihenni. Nem lenne jó hat körül elaludni, mert akkor fél éjszaka ülnék az ágyban, meredne a szemem, mint a vasvilla, reggel meg leengednék a redőnyt az agyamra. Megpróbálok kis pörgős videókat nézni. Most nem mulattatnak a sütizős-főzős anyagok, a szerencsétlen indiai munkások házépítős filmjeitől meg kilel a hideg. Rendben van, hogy a turbánja tetejére kettesével feldobál 14-16 téglát – egyszer, sportból, de egész nap? Minden nap? Mászkálnak a magasban mindenféle védőfelszerelés nélkül, nekem meg tériszonyom van a hokedlin. Inkább tovább keresgélek.
A SZÍVRITMUSSZABÁLYZÓ MARADHAT
Elég, ha rajongva örvendsz hajnalán a napnak, a fénynek, a napfénynek, gazdagnak, szegénynek, mosolyogva átköszönsz a túlélő ágyszomszédnak. Elég csak tiszta tudattal ébredni, figyelmesen, leltározva nézni körbe, óvatos, magzati fejforgással, bácsi, néni, elnyomva az emlékező, hasonlítgató gondolatokat, vagy legalábbis elhallgatni, tagadni rezdületlenül, visszatenni a polcra az aláhúzkodott T. Bernhard-kötetet, lenémítani a laptopot, tévét, rádiót, okostelefont, a kávéfőző és a szívritmusszabályzó még maradhat, aztán irány a lapuló-túlélő-érdemrend-átadó ünnepély, hol vár rád a vérplazma-svédasztalnyi letérkövezett jövő.
mesélt neki erről a régi katonai temetőről, ahol gyerekkorában játszótér híján a közelben lakó gyerekek összegyűltek, a sírok közt bújócskáztak, sőt a tűztoronyba is felmerészkedtek, az volt a mászókájuk, hiszen a hősök sírjait is a dombtetőre gondolták az utódok, mivel a torony fából készült, és magas gólyalábakon állt, magyarázta Mamó, a létra csak azután kezdődött, így a kisebbek nem is tudtak onnan körülnézni, figyelmeztetni se tudták a többieket, hogy közeledik az őr, de mire nehézkesen felkerekezett az emelkedőre, a merész gyerkőcöknek már csak a hűlt helyét találhatta, ide menekült, most ő is, a kisunoka, amikor szorult a hurok a nyaka körül, kezdtek kiderülni dolgok, amiket legszívesebben meg nem történtté nyilvánított volna,
Vergiliusi alternatíva
Végzetes út fele hajtja a lába, menteni indul a Dante nyomába. Máglyaparázsnak erős tüze régen várja e testet a lávavidéken.
Üszke leperzseli, serceg a talpa, kínja sziszegve bevinnyog a dalba. Fűtnek az ördögök egyre, ha fáznak, nincs foganatja ma már a fohásznak.
|
