Szépirodalom

A terepjáró elrobog, már rég csend,
de még félrefordított fejjel várni,
míg elül a por. 
Szmogos, süketítő hőség űzi fülbe a vért,
a többszintes autópálya-kereszteződés 
sem valódi, inkább, mint egy oldalára dőlt óriáskerék.
Oldaladra fekszel, és már fáj is.

„Az ötödik angyal is trombitált, és látám,
hogy egy csillag esett le az égről a földre,
és adaték annak a mélység kútjának kulcsa”
( Jelenések könyve 9.1)

Még az a jó, hogy a lelkem egészsége megmaradt, ha testemben törettem is. Mert amit nékem ki kellett ebben a városban állani, senkinek, még az unokámnak se mesélhettem eddig. Kezdenénk apámmal. Szokás volt, hogy este átsétáltam érte a Szepessy-malomba; haza kelletett kísérnem a munka után, hogy ne igyék. 

A szatyros nénik hogy megállnak,
mint két teherhajó. 
Kalap és cipő közé zárva 
őrzik, ami csak az orvosra tartozik,
most a hangjukat használják,
mángorlódik ki a mantra,
jól megnéznek, bűnös vagy, 
sompolyogsz a lompos vadonban,
Nem is köszönsz.

Rőt utcáról, vöröses fák alól jött be,
úgy látta, ráfonnyad az ég. Az angol lányra
hogyne emlékeznék - ifjúcska, és piszén mosolygó,
ha zongorához ül, görcsös kissé, fekete
félhangok fehérednek az ujjai alatt.
Bolondul bonyolult dallam,
aljas refrénnel - térdét összeszorította,
szemlátomást fojtogatta az alakformáló alsónemű,
s jól sejtettem, meg is jelent ott, alant
az éremnyi pisifolt, amit csak ilyen
tessék-lássék módon titkolt,
s miután lecsapta a zongora fedelét,
a fejecskéjét a térdemre fektethetem,
mondhatom neki szeretettel,
hogy elég volt, végeztünk.

A bébi a múltkor idedugja a telefonját, hogy mondjam rá, mert föl lehet venni, hogy esküszök, különben elmegy. Hogy én, Benedek András, esküszök, hogy mostantól nem iszok, alkoholt, és engedem beszereltetni a seggembe a kapszulációt.
      Amire, ha ráiszok, meg is halhatok. Bár abba, hogy isznak, nem szoknak amúgy meghalni, nem? Rámondtam, kétszer is.
Mert kiabál, hogy te tantufejű hjúing, hát nem tudol menni se rendesen, már olyan büdös a szád, mint aki lovat szopott, na. Bemész reggel a Lalihoz ketten, azt' ott halucináltok a konyak fölött, míg magadnál se vagy, utána meg engem ölelgetsz, pedig fel se áll a pucukád.

Az éjszaka fekete, hiába díszítik.
Nézd, milyen fekete. Én csináltam.
Ceruzád alól előbújt a nevem, 
a levélpapír igazi, a pipacs rajta nem.
Akik otthagyják a kávét, 
nem eszik meg a süteményt, 
amit rendeltek, azok szerelmesek?
Megkívánod a reggeli zörejeket.
Karnyújtásnyira a pánik,
a figyelmem: patak.
Melegítik a szőnyeget. 
Macska jár az én tenyeremen is.

Újévkor fiatal vízzel 
öblítette az arcát, első
víz, nem gondolt semmire,
szeme színe a föld színe,
víz néz a cserépbe,

a pálma alsó levelei rég
villamos-színűek, tél,
tépdeste az alsó, száraz leveleket, 
a pálma magasabb így, 
de nem illik túlságosan

„A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük
fel,ha megkockáztatjuk, hogy kevéssel túl is haladunk 
rajta, a lehetetlenbe.”
 Arthur C. Clarke

Megint esett. Az üvegfal előtt álltam, néztem a vizet a felszállópályán. Az esőcseppek, ahogy lehulltak, buborékokat vertek a betonon. Ha jól tudom, ez azt jelenti, hogy egyhamar nem fog elállni. Van-e olyan szeglete a világnak, ahol örökké esik? Ahol nem ismerik a száraz időt? Ma kilenc éve, hogy eldöntöttem, nem utazom többé.
Nem, ez így nem igaz. Hiszen Úton vagyok. De hogy az utam ne érjen véget, azt csak úgy biztosíthatom, ha el sem indulok. Ez persze lehetetlen. 

Egy félig sem fújt gumimatracon fekszem, a Dédi Házában. Ez itt a Dagoba-rendszer, Magyarország, Borsod, Újcsanálos. A Dédi Házát ugyan felújította az Ifjú Pompeius, de a falakból még mindig perceg a Dédi Dala, amit hosszú haldoklása idején egymagában énekelt, és én kihallgattam. Ő akkor egyszerre élte újra a közel kilencven évét, jó szóval sem illett zavarnom, ez az ő dala volt, és az utolsó találkozásunkkor, amikor a száraz ajkai közé öntöttem az alig ujjnyi, vizes fehérbort, mert már csak ezt volt képes befogadni, mosolyogtam rá; jó halál lesz ez (reggelre elbúcsúzott). 

Ernanit halottnak hiszik, 
pedig megint öngyilkos lett: nagyon sok vizet kell innia.
Üres levegőbe lépett, na de milyen hídról,
Hortobágyé messze kilenc nyílás, lehet a tested megszámolt kapuja, 
A gesztelyi híd kettője túl közel, már nem ér, a világ vége is hasonlóan festhet,

Nem tudom, mi történik velem,
gyanakszom. Fél év, egy év,
dél és éjfél, innen minden
egyformán messze van, 
Duna, Nílus, Hernád, 
rendőrséggel, villamossal teli városok,
rizsföldek és repcetáblák,
Sziklás-hegység, lankák és lapályok,
borsodi sem-sem táj,
monitorként pislogó varjúpöttyös ég,

Egy ív papír fehér marad,
mindig beszívja a nyomdafestéket,
pedig van egy fehér mondat, ami beszív téged,
ennyit a távolságtartásról,
a tenger magába zárta a túl sokat tudót,
vagy talán kíváncsi volt, azt akarta, csak neki mesélj,
és volt- e közben éneklés, bömbölő nevetés, 
vagy valami állathang, amit kiadott, nem találgatok, erre
nincsenek változatok, nincs több énnel kezdődő sor,

Kár lett volna összevarratni. A seb szélein, hiába tisztította le a megalvadt vért, máris megjelent valami lágy, varszerű sarjadás. Ezzel elkésett, ha össze is varrnák, akkor is durva heg maradna utána. Nem vesztett sok vért, amennyire az ingéről meg tudta állapítani; a folt nem volt nagyobb egy kistányérnál. 

Valószínűleg tiszta volt kint az ég,
amikor az arcomat a nyakadra tettem,
az első busz nyomorult zajára

filléres öröm a hajnali szürkületben,
a szívedet nem hallottam,
volt is, meg nem is, de azért járt,

Mintha lovak szemébe hazudtam volna.
Nincs kétség, a Bábos egy kis időt hagyott,
de a benyújtott számla címzettje én vagyok.
Elsorvad az igen, ha nem mondasz elégszer nemet.
Macabre-pózok az ózon-

A Csöpi presszóról jobb volna egyáltalán nem beszélni.
Tizenharmadik kerület, hát nem néztem meg soha pontosan, a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula sarkán lehetett? Kis körasztalok, puffok, nem túl alkoholistabarát tartózkodási közeg, de éjjel-nappal nyitva tartás, de helyszínelés, de standolás és a kihullottak éjszakai élete.
A Költőnek szétesett a műanyag tolla, a rugó kirakétázta a betétjét, elrepült, a Költő megtorpant, ezt nem nézhettem. Adtam neki másik tollat, fel sem nézett, meg sem köszönte.
Mit miért teszünk, ki tudja.

A forró, kora délutáni csend úgy telepedett a kertre, a házra, a garázsra, hogy az ember már keresné a szemével a verandán hintaszékben szivarozó borostás, izzadt arcú mexikóit, az úton boldogtalanul görgedező ördögszekeret, szemben a kocsma csípőmagasságban lengő csapóajtaját. De "el Siófok"-ban nem éltek mexikóiak, velük a díszlet is odalett, egyedül a bántóan zümmögő légy döntött úgy, hogy valóságos marad. Meg kellett hát elégedni a reménnyel, hogy a Balaton felől esetleg feltámad a szél, és rendbeteszi a dolgokat, mert ebben a süket nyári csendben ijesztően bátornak éreztem magam.

Tarr Bélának

Tegnap ismét elmaradt a világvége,
Hiába jövendöltek talányt a maják,
Hiába károgott balga s tudós gége,
Nem robbantott a "semmi"-hit, se a vaják.
Látót világtalan lámpája vezette,
Fényló égi-testtől féltett privátdepi-
Rettegését jó pénzért közkinccsé tette,
S várta míg a működ a reményt ellepi.
Feketék fehéren újhadrendbe álltak:
Túlszabad jelük pirosba vált és zöldbe.
Illuminátusok és illumináltak
Üstöke majd belecsapódik a Földbe.

Lilinek

Semmink sem csoda, s minden az?
Van kis végtelen, és más, ami nagyban ég?
Szemgödrünkben a tágas űr
Nem lát sem kifelé, sem befelé határt.

Már zsenge gyerekkoromban megtanította nekem galambszívű apám, hogy jóba kell lenni a szomszédainkkal. Nem könnyű őket lecserélni, és azt is csak úgy tehetjük meg leginkább, ha mi költözünk el, nem ők. Hosszú évekig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az atyai tanácsnak, mert lakhelyeim ideiglenesek voltak. Nem is kerültem komolyabb összetűzésbe szomszédaimmal, talán azért sem, mert nem volt tétje a dolognak. Eltűrtem az átszűrődő zajt, a beázást, a lépcsőn és a járdán a kutyagumit, de még hosszan sorolhatnám, mi mindent. Ugyanígy nem estek nekem féktelen indulattal a környezetemben lakók, pedig egészen biztosan vannak nekem is kibírhatatlan szeszélyeim. Három éve azonban, amikor hosszabb távra választottunk magunknak lakást a családommal egy többségében tulajdonosok által lakott társasházban, akkor hirtelen átértékelődött a szomszédsági viszony ápolásának kérdése. Már az elején elhatároztam, hogy visszafogom azt az élet egyéb területén fel-feltörő kegyetlen jóságomat, amellyel szándékaim szerint mindenki fejéből kiverném a rosszindulatot és a következetlenséget.