Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: Az ötödik sípszó

 

„Az ötödik angyal is trombitált, és látám,
hogy egy csillag esett le az égről a földre,
és adaték annak a mélység kútjának kulcsa”
( Jelenések könyve 9.1)

Még az a jó, hogy a lelkem egészsége megmaradt, ha testemben törettem is. Mert amit nékem ki kellett ebben a városban állani, senkinek, még az unokámnak se mesélhettem eddig. Kezdenénk apámmal. Szokás volt, hogy este átsétáltam érte a Szepessy-malomba; haza kelletett kísérnem a munka után, hogy ne igyék. 

Ahogy meglát, először nem nagyon örül, aztán mégis. Nem rossz ember, de a savas bortól nem úgy vannak a fejébe’ a dolgok, mint máskülönben. Nem is az, hogy berúgik, hanem ahogy a kövekről mesél. Arról az ötről, amik Miskolcra estek, mikor anyám vélem fogantatott. Mint a gyerekfejek, akkorák, és kénszagúak. Dörgött, villámlott, meg nagy bolond szél lett, ahogy lehulltak a kövek, és megint csend. Ezt mindig elsorolja, de nem jó hallgatni. Mondja, hogy vigyázzak, mert pendelykés koromban se szagolt meg a kutyánk, hanem elkerült, és aznap, mikor születtem, felrobbant a malomkerék.

Aznap kezdte meg a működését az úgynevezett bölcsészkar. Elég nagy volt a tömeg az aulában, mindenki boldogan ismerkedni próbált, én is. Odasétáltam két fickóhoz, jó másfél fejjel kimagaslottak a többiek közül. Az egyik Bódy Gáborra emlékeztetett, a másik a fiatal Pajor Tamásra. Vad, kiszámíthatatlan alakoknak látszottak; az egyiknek kutyaszeme volt, a másiknak rókaszeme. Miskolci kocsmákról beszélgettek, hogy a Győri kapu környékén van a Pintes, a Borókás, a Kinizsi utcához, ahol laknak, közel van a Katica, itt szemben, a kis-Avason pedig a Karcsi bácsi kocsmája. 

A kutyaszeműt Zöldényinek hívták, a másikat Robertó Szaltónak. Pár perc után heves vitában találtam magam a magyar neoavantgárdról; lenyűgözőek voltak, egymás szavába vágtak. Egy csapásra elszállt vált a dédelgetett elképzelés, hogy én itt majd disztingvált egyetemista leszek (még ha hivatalosan nem is volt ez még egyetem, de ígéretet kaptunk, hogy az lesz). 

Ők pedig úgy álltak ott, mint két, százkilencven magas bikacsök, már a látványuk szétverte bennem a jólneveltséget. Közéjük akartam tartozni, bajba jutni.

Egyedüli lyány voltam, olyan magamnakvaló-féle, se nem cserfes, se nem merész, nálunk nem is igen szerették a fölhajtásokat. Vásárba kijárhattam apámmal, meg a Bábasárja-patakhoz egyedül, ott nagyon szerettem. Csak néztem a locska habot, meg a köveket az alján, háthogyha ide esett az ötből valamelyik. Ott lesett meg engemet a Drótár Jánoska.Nem akart az semmit, közelebb se jött, hanem nézett, de nagyon...Hátat kellett fordítsak, nem bírtam el, hogy így bámul. Vártam, mi lesz. Rugdostam a fűcsomókat, eleredt az eső, akkor visszafordultam, nem volt ott. 

Reggelre már jöttek értem. Apám ment ki, de azonmód falnak taszították, szólni se volt ideje, rögtön világát vesztette. Hangoskodtak, hogy vigyük a boszorkányt, vigyük a törvényre. Megkaptak, szekérre dobtak, de akkor már én is el voltam ájulva.

Sok helyen laktunk, az Avasi lakótelepen még velünk volt Zöldényi. A szobában egy felfordított kartondoboz és a hálózsákjaink, a konyhában a piacról felcipelt kofaasztal vasból. Székek nem voltak. (Lent, a Papucs presszóban is állva, maguk elé meredve ittak az emberek.)

Robertóval kínai szakosok lettünk, egyből hatezer éves civilizációs háttér, mosolyogtunk Zöldényin; mit nekünk a hétujjas nyenyec sámánkesztyű, ha Lao Ce mutatja az utat. Tengerész-italok járták, rum és gin, a szomszéd pedig az első éjszaka után kirajzszögezte az ajtónkra, hogy maguk nem egyetemisták, hanem állatok. Zöldényi ítéletet hozott, tovább kellett állnunk Robertóval.

Tapolca következett.

Nagyon fázva tértem magamhoz. A blúzom vizes, tán próbáltak fellocsolni.A lábom feje meztelen. Négyen álltak körül, kihegyezett botok a kezükben.

Nem is nagyon láttam, kifélék, oly sűrűen osztották a pofont. Hej, hát mi a csudát akarnak ezek. Tócsa gyűlt alám a ruhámból, meg hát a hólyagom is elengedte közben a magáét. Vallattak, mitől betegedett meg a Drótárék nagyobbik fia, meg egyszerre annyian a Vereshíd utcában. Meg hogy mi módon cserélődött el a Szabariék kisgyereke; az anyjoknak ki kelletett menni szükségre, s hogy visszament a házba, egy fürtös, sápadtforma ded nyígott a bölcsőben az övék kopasza helyett. 

A bőröm fölszakadt, igen szurkáltak a botokkal, hogy boszorkány vagyok, és meg fognak égetni. Rám kiabálták, hogy én csináltam ki azt is, mikor a Varkoly bognár szekere a száraz úton megsüllyedt. Jaj, Édesanyám -

A tapolcai ház, ahová Robertóval költöztünk, a Görömbölyi út legfurcsább háza , az erdő felé nincs kerítés. A tulajdonos nemrég halt meg, az értékeket elvitték az örökösök, de azért sok dolog előkerült, és nem mindnek lehetett örülni. A fiókokban régi képeslapok, rengeteg gyógyszer, és egy szépen kidolgozott, pornográf rajzgyűjtemény. 

Az egyik fiók nehezen nyílt, Robertó megrántotta. Nagy csomó hosszú, szőke haj fordult ki belőle. A nappaliban hatalmas festmény: fiatal, szőke nő kékben; bárhová álltam, minden szögből rám nézett. És mintha még valamire, ami talán mögöttem volt, talán bennem.

Mutatták, a csizmám ott lóg a kéményben. Mutatták, hogy be vagyon kenve azok ganajával, kiket megbetegítettem, hogy a rontás visszaszálljon rám. 

Jött az Ignác pap, ő keresztelt engem, de most utálattal méregetett. Egy levélféléből olvasott, mintha prédikálna. Akkorra már kezem-lábam lekötözték.

Jövendölésről szólt a levél: hogy amikoron az öt kénkő Miskolc városára hullik, öt boszorkány fogantatik, s ártatlan lyányok képiben hoznak számos bajságot a városra, ha míg Isten segedelmével meg nem találtatnak. 

S lám, egyikük én volnék, s hogy engemet el kell pusztítani, ha csak valamely hitben erős férfi a házassággal meg nem vált. 

S fejemet két kézzel megragadván, szőke hajamból két csomót kitépett; egyet a tűzre vetett, a másikat rejtette a reverendája korcába.

Ahogy belaktuk a házat, mind több nyugtalanító részletbe botlottunk. Az erdőre néző, üvegezett terasz ajtajára apró, műanyag játékkatonát ragasztottak; itt a házőrző keresztesvitéz, mutatta Robertó, de nem volt kedvünk nevetni.

Nem tudom, hány napig tartottak, reggel van-e, este van-e, nemigen voltam eszemnél. Néha jött az Ignác pappal egy csendes szavú férfi, rólam beszélgettek. Ez a férfi később elvett feleségül, így menekültem meg a máglyától. A tavasbarlang közelébe költöztünk. Minden gyerekünk, még az unokánk is szőkén született, de az uram, áldassék érte, sose mondta, hogy boszorkány vagyok. Hogy a másik hajfürtömmel mi lett, nem tudom.

Egyszer kimentem az udvaron magában álló fáskamrába. Néhány lépés után megnőtt a csend, és mire beléptem, szálanként ágaskodott a pihe a nyakamon. A kamra csaknem üres volt, a sarokban púpozódott egy kis maradék szén. Nem szép ez a szén, gondoltam. Megindultam a kupac felé, mintha dróton húznának, az orrom kis híján beleütközött a szemközti falba – mintha át akartam volna rajta menni? Sarkon fordultam, és megláttam az ajtó belső oldalán a feliratot: Memento mori. 
Nevetséges.

Nevetséges, de akkor miért nem kapok levegőt. 

Nem tudom, hogy keveredtem vissza a házba. Láttad, kérdezte Robertó rám se nézve. Nevetséges, nem?
Este már nem volt kedvem beszélgetni, a kisebbik szobában feküdtem le. Kimerültnek, betegnek éreztem magam, néztem a fejem fölött az apró ablakot. És de alig fogtam fel, hogy egy pillanat alatt átláthatatlanul párás lett az üveg. Képtelen voltam becsukni a szemem, pedig már jócskán húzott befelé az álom. Éreztem, ahogy a plafonról a hatalmas, szőke hajsátor – ott volt már, mikor lefeküdtem? – lassan az arcomra ereszkedik. 
A következő pillanatban üvöltve álltam az ajtóban. Nem is az a jó szó, hogy falfehér voltál, mondta később Robertó. 

Hideg volt, begyújtottunk a gázsütőbe. Robertó mesélni kezdett egy házaspárról, akik így haltak meg, álmukban, mert kialudt a láng. Nem bírtam hallgatni, bekapcsoltam a rádiót.

Kedves hallgatóink, az ötödik sípszó éjfélt jelez.

Egy, kettő, három, négy.

Nem tudom, mikor néztünk egymásra, de az ötödik sípszót már nem hallottuk. Addigra kint voltunk a szállingózó hóesésben, a lámpafényben fürdő Görömbölyi úton. Érezni lehetett a februári hidegben gőzölgő tapolcai gyógyvíz illatát, és egyikünk sem köszönt a mellettünk fázósan elsiető szőke hölgynek, pedig hármunkon kívül nem volt más az utcán.

 

(in: Miskolc KapuCíner - a Spanyolnátha antológiája a nyolc évszázados Miskolc köszöntésére, Hernádkak, 2010)

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.