Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: Balatoni Világos (Vécsei Rita Andreának)

 

A forró, kora délutáni csend úgy telepedett a kertre, a házra, a garázsra, hogy az ember már keresné a szemével a verandán hintaszékben szivarozó borostás, izzadt arcú mexikóit, az úton boldogtalanul görgedező ördögszekeret, szemben a kocsma csípőmagasságban lengő csapóajtaját. De "el Siófok"-ban nem éltek mexikóiak, velük a díszlet is odalett, egyedül a bántóan zümmögő légy döntött úgy, hogy valóságos marad. Meg kellett hát elégedni a reménnyel, hogy a Balaton felől esetleg feltámad a szél, és rendbeteszi a dolgokat, mert ebben a süket nyári csendben ijesztően bátornak éreztem magam.

Ez persze nem az a fajta bátorság volt, amire az ember büszke lehet tizennégy évesen. Csak gyanítottam, hogy amiben elmerülni készülök, azt hívják unalomnak. A barátaim például. Nem történik semmi, és akkor cselekednek. Bekapcsolják a rádiót. Előveszik a jó könyveket. Átmennek a barátjukhoz, mert unatkoznak. Legalábbis ezt mondják. De hogy mit is jelent unatkozni, azt egyikük se mondja meg pontosan. Ha már tudják, hogy az unalom következik, keresnek tennivalót. Hogy elűzzék. Aki nem űzi el, az beteg lesz. Búskomor, vagy még rosszabb. Foglald el magad. Csinálni kell valamit.

Na most, az a helyzet, hogy szerintem nem kell. Én találkozni akartam az unalommal, mert még nem ismertem, de ezzel, azt hiszem, ki is merült a bátorságom. 

A garázsba mentem, és behúztam magam mögött az óriási furnérajtót. A garázs, természetesen, nem közönséges garázs volt, de ez nem ilyen egyszerű.

Most annak kellene következni, hogy "működött ott valamiféle erőtér". De én nem mondhatok ilyet, mert nem hiszek a természetfeletti hatalmakban, vagy a különleges képességekben. Csak tudomásul veszem, hogy ha az ember nem lármázik, valami mindig előkerül.
Kezembe vettem a hosszú nyelű cipőkanalat. Egy helyen durván meggörbült, odatettem az ujjam. Díszegyenruhához tartozó borjúbőr cipő reccsenését hallottam; nem lehetett egyszerű felhúzni egy ilyen cipőt, pláne, ha az embert megzavarták közben. A görbület: egy ingerült rendreutasítás nyomán keletkezett. 

Nahát. Megy ez. 

Gyerünk tovább. A legfelső polcon, mint minden garázsban, ott feküdt a vulkánfíber bőrönd. A satupadnak használt fiókos asztalról elértem. Frissen alakuló elméletem máris megdőlni látszott, mert a bőröndön nem volt semmiféle külsérelmi nyom; semmi, ami akár csak egy pillanatnyi "nem rendeltetésszrerű" használatra utalt volna. Kinyitni felesleges, nem voltam naiv, ezekbe a bőröndökbe mindig rossz, de házkörüli ügyködéshez még alkalmasnak ítélt ruhadarabokat, megkezdett és abbahagyott kötött pulóvert, lyukas harisnyát pakolnak, többnyire örökre. A súlyából éreztem, hogy ebben sincs semmi érdekes. Már készültem lemászni, amikor a pillantásom a csatokra tévedt. Eredeti madzagján, gyárilag felerősítve ott lógott a két apró kulcs, vidáman, fényesen. És nem voltak felragasztva a szokásos matricák. Ezzel a bőrönddel nem utaztak. Megvették, és félretették. Tartozik hozzá tehát egy levél, segített ki a garázs, és az a levél egy másik garázsban van, egy fehér bonbonos dobozban. A levél nagyon szomorú, mert aki írta, végül mégsem utazott el, aznap reggelre elszállt belőle a merészség, és a mostani hallgatagságát állandó gyomorégésére fogja, hogy ne kelljen soha beszélnie a nőről, aki már válni készült, és ő cserbenhagyta. 

Mi van még. Festékesdoboz.

Megrázom, tele van szögekkel. Semmi. Csak a fura érzés, hogy az idő mintha megszűnt volna tegnaptól holnapig feszített húrnak mutatni magát. Sűrűn szőtt, szabályos pókhálóvá vált, közepén a festékesdobozzal, amivel senki sem tudott mit kezdeni, itt volt már a telken, amikor építeni kezdték a házat, az ácsok szórták bele szögeket, aztán csak kallódott; üres tekintetek pásztázták a horpadásait, aki belerúgott, vagy egyik helyről a másikra helyezte, csak azért ért hozzá, hogy történjen végre valami ezzel a dobozzal, és utána kimondja hangosan is: unatkozom.
Visszatettem, de a kezem csak nem tudta elengedni, néztem, és megszürkült a polc mögé ragasztott falinaptár, nőtt a doboz, fárasztó és értelmetlen lett a délután közepe, én is annyira unatkozom, hogy akár bele is haraphatnék ebbe a dobozba, éreztem, hogy öregednek, száradnak a csontjaim, az a baj, hogy az egész felnőtt életemet azzal fogom tölteni, hogy bélyeget gyűjtök, pedig nem is lesz hozzá kedvem, gondoltam, amikor jött egy szúnyog, és én rövid, gyors mozdulattal rátapsoltam, a szúnyog, mint a lelőtt vadászgép, lassú spirálban zuhant a tornacipőm mellé, a dobozra inkább nem néztem többet.

Óvatosnak kell lenni, gondoltam; különben én is könnyen felkerülhetek valamelyik polcra. A villanások, hangemlékek, illatfoszlányok azért maradhattak a tárgyakban, mert egykor fontos, talán sorsfordító döntésekhez, egyszeri, elszalasztott lehetőségekhez tartoznak. Nem nyitnak meg ajtókat se ódon szalonokra, se málladozó falú mosókonyhákra, de ezek a maguk idején talán észrevétlenül maradt részletek fontosabbak lehetnek bármi kerek, elmesélhető történetnél.

Világos volt, hogy felfedezésemet jobb, ha megtartom magamnak, úgyis egyedül a nagyi vette volna a fáradságot, hogy legalább megpróbálja komolyan venni, de őt csak felzaklattam volna, a múltja már majdnem kész, csak néhány lépéssel jár előtte, nem volna szép dolog az egészet fenekestül felforgatni.

Mást pedig nem igazán érdekelt volna, hogy például a sok éve a bélelt díszládába helyezett, darabonként dupla rétegű selyempapírba csomagolt kávéskészletbe hogy kerülhetett az a csésze, aminek az aljára kövesedve ott volt még a mokkamaradék. Én persze tudtam, hogy valaki olyasmit mondhatott a máskülönben gondos női kezek tulajdonosának, amitől a mozdulatai egy pillanatra gépiessé váltak, és elcsomagolta a mosatlan csészét is. Szótlan maradt közben, az biztos. Örültem, hogy mégis megfejthető a világ, mert az efféle garázsok szerencsére telis-tele vannak rejtegetnivalóval. A magam részéről nyomozni fogok, amíg el nem jutok a saját múltamhoz. Mert amire emlékszem belőle, az csak arra elég, hogy elhiggyem: egyetlen világ van; az ok-okozatok, az egymást követő események, a következetesség világa. Akartam a másikat.

Nem szebbet, nem jobbat; hanem ami az orromnál fogva vezet, ne is sejtsem, mit fog akarni, aki évről évre változik bennem, akinek az összes előre megfontolt szándéka elfér ebben a festékes dobozban. Előre nem nézhetek, olyan nincs. Nem bánom, ha az életem bizalmi állás. És bizalmi állásokban néha eltitkolják az ember elől, mit is kell csinálnia.

Az alacsony ablak alatt egy régi, amolyan amerikai fazonú, kilincses hűtőszekrény morgott nyaranta. Tudtam, mi van benne. Rátettem a kezem a fogantyúra. Szerettem a kilincs kattanását, sokkal jobb volt, igazibb, mint a nagy konyhai hűtő gumis ajtajának kellemetlen, cuppanó hangja. 
Kinyitottam.
A sörök, mint rendesen, kupakkal befelé hasaltak a rácsokon. Vajon apuék megszámolták-e? Nem hiszem. Benyúltam. Nem esett jól a hideg palack érintése, a párától a címke ragasztása fellazult, nyálkásan csúszkált a tenyeremen.
Egyszer kihúztam keresztapám vadászkését a tokjából. Először jó négy lépés távolságból mutatta meg, közel se lehetett hozzá menni. Aztán lementek gyalog a szabadstrandra, én meg odaóvakodtam a 125-ös Polski Fiat csomagtartójához, nem volt bezárva, kiemeltem a kést, és lassan, centiről centire húztam ki a bőrtokból. Az Erő Pillanata. A Vadász Ideje.
A sör nem volt ennyire daliás ügy, igaz, az Ismeretlen most is éppúgy körülvett, de reszketett a kezem, féltem hogy kicsúszik az üveg. Letettem a Balatoni Világost a fényes cementpadlóra, és beszaladtam a házba a horgásztáskámért. Nagyi szobaajtaja nyitva volt, bekiabáltam, hogy pecázni megyek. Felkaptam a botot is, majd összecsukom útközben. 

A Sió-híd mellett volt egy rejtekhely; érintetlen, bokros rész, örültem, mikor felfedeztem, itt nem voltak eldobált csikkek és szaros papírszalvéták, kiegyenesedni ugyan nem lehetett, de legalább száraz és kemény volt a föld. Igyekeztem számontartani az ilyen helyeket.

Azalatt a negyedóra alatt, míg odaértem, nem melegedett fel a sör, nyitót viszont elfelejtettem hozni, sebaj, nálam volt a horgászdoboz. A csőrös fogóval, amit horogkiszedésre használtam, egyenként kellett a kupak csücskeit felfeszegetni, vigyázva, nehogy felrázódjon az üveg. Két ujjal emeltem le a kupakot, akkor néztem csak igazán, mit is csinálok. Tiltott tárgyakat máskor is tartottam a kezemben, ott volt a kés, a nagyapa légpuskalövedékei, a drága távcsöve, a dianézője. De azokat vissza lehetett tenni a helyükre, és senki nem tudta meg. Ne keverjük össze a dolgokat. Ez határátlépés. Nem szakad le az ég, ha sört iszom tizennégy évesen, de mégis volt itt valami visszafordíthatatlan. A döntés. Hogy önkényesen, magam választotta módon teszek pontot a gyerekkorom végére, történetesen ezzel a sörrel. Hatalom és félelem.
Három hosszú korty volt az egész, elsőre nem is rossz, gondoltam, az üres üveget visszaraktam a táskába, a kupakot zsebre, ki a bokrok közül, és elindultam a Sió-hídon. Egyik pillanatról a másikra fölrántott valami, mint a papírsárkányt a szél. Kihúztam magam. Buborékok pattantak a fejemben, a híd vaskorlátja viszonozta az érintésemet. A szembejövő autókban gyönyörű arcok, alattam, a csatorna vizében a boldog angolnák csoportja, legyezőszerűen szétterülve, ezüstcsíkokat húzva száguldottak a megnyitott zsilip felé, a Balaton felé. Arcon legyintett egy gyenge széllökés, a napfény végigsimított rajtam.

Uramisten, hát minden rendben van, miért nem tudtam én ezt eddig.

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.