Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Deák-Sárosi László: A szomszéd nője mindig zöldfülűbb

Már zsenge gyerekkoromban megtanította nekem galambszívű apám, hogy jóba kell lenni a szomszédainkkal. Nem könnyű őket lecserélni, és azt is csak úgy tehetjük meg leginkább, ha mi költözünk el, nem ők. Hosszú évekig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az atyai tanácsnak, mert lakhelyeim ideiglenesek voltak. Nem is kerültem komolyabb összetűzésbe szomszédaimmal, talán azért sem, mert nem volt tétje a dolognak. Eltűrtem az átszűrődő zajt, a beázást, a lépcsőn és a járdán a kutyagumit, de még hosszan sorolhatnám, mi mindent. Ugyanígy nem estek nekem féktelen indulattal a környezetemben lakók, pedig egészen biztosan vannak nekem is kibírhatatlan szeszélyeim. Három éve azonban, amikor hosszabb távra választottunk magunknak lakást a családommal egy többségében tulajdonosok által lakott társasházban, akkor hirtelen átértékelődött a szomszédsági viszony ápolásának kérdése. Már az elején elhatároztam, hogy visszafogom azt az élet egyéb területén fel-feltörő kegyetlen jóságomat, amellyel szándékaim szerint mindenki fejéből kiverném a rosszindulatot és a következetlenséget.

A magasföldszintre, az alattunk lévő emeletre költözött egy vékony, szőke nő, aki már az első napokban nekilátott a tűrőképességem próbára tételéhez. Órák hosszat tett-vett a nyitott ajtaja előtt. Festett, mázolt takarított, az ajtó zárját és a névtábláját is leszerelte, majd vissza, aztán mindkettőt többször lecserélte. Ott élt társadalmi életet a lépcsőházban. Egészen biztosan számon tartotta, mikor a legnagyobb az ajtaja előtti forgalom, és akkor fogott teendői elvégzéséhez. Szokatlan volt a kapcsolatteremtési módszere, hiszen bármely irányból közelítettem meg az ajtaja előtti szűk lépcsőfordulót, ő háttal fogadott. Nekihajolt a fontos munkájának, és úgy tolta hátra a fenekét, hogy azzal elvágja az áthaladás lehetőségét. Ügyes pszichikai érzékkel választotta meg a korlátig tartó távolságot, mert azon belül épp nem fértem volna el egyenes testtartással. L-alakban meghajolva, domború testrészeitől két centiméternyire lett volna ugyan esélyem az elhaladásra, így azonban zavarba hozhatott volna engem előtte vagy szemtanúk előtt. A gyanús közeledés látszatától tartva inkább vártam addig, amíg ő a távolság beállításával meg nem adta, ha nem is szándékosan, a zöld jelzést. Ez az akár csak másodpercekig tartó várakozás, mint később rájöttem, olyan fényt vethetett rám, mintha legeltettem volna szemeimet az általa kiemelt testrészein. Azt nem állíthatom, hogy a nő nem volt szemrevaló, viszont azt sem, hogy igen. Sosem sikerült alaposabban megfigyelnem nőies domborulatait, mert mindig lefoglalt az általa teremtett kényelmetlen szituáció megoldása. Sikeres elhaladásaim után mindig olyan gyanúsan tekintett utánam, mint arra, aki lopva végigtapogatta őt egy zsúfolt villamoson, és névjegye átadása nélkül szállt le. Az általa kiprovokált feszültséget valószínűleg felhasználta indulatai legitimálásához, mert időnként ingerülten rendreutasított az ajtócsukási módszeremet illetően. Mindössze néhány méter távolságra nyílt ajtajától a lépcsőház bejárati ajtaja, és ez utóbbit szerelési hiba miatt csak kisebb lendülettel lehetett becsukni. Ez a néhány méternyi távolság elegendő volt az ajtócsukás zajának lakásába jutásához a lépcsőházbeli visszhanggal megsokszorozott hangerőn. Napközben sietve haladtam át a lépcsőházon, akárcsak azok, akiknek hozzám hasonlóan nincs egyetlen unatkozásra szánt másodpercük sem. Mindig lendülettel csuktam az ajtót. Erős túlzással azt lehetett állítani, hogy e mozdulatba az egész épület beleremegett. A mimózafülű nő azonban nem tett mindig nyomban szemrehányást. Az első néhány nap elteltével kivárta azt a ritka pillanatot, amikor - és ez hetente átlagosan egyszer fordult elő - egyik férfi hozzátartozója meglátogatta őt. Addig sétáltak kettesben a ház előtti járdán, amíg valamennyi szomszéddal össze nem futottak. A nő tüntetőleg feszítve párja oldalán sorra majd valamennyi szomszédját leteremtette. Nyomdafestéket nem tűrő szidalmaival csupán a férfiakat illette, pedig a bejárati ajtót a legdinamikusabban a legfelső szinten lakó hölgy tudta bevágni. Nem a társasház szerkezeti elemei megóvása érdekében emelte fel hangját, hanem a nyugalma megzavarása miatt tette szóvá panaszait. Leginkább azért háborgott, mert hajnali nyolc és kilenc óra között számára érthetetlen módon megnövekedett a lépcsőház forgalma. Szerinte ebben az alvás szempontjából legfontosabb időszakban nem illik a társasházból ki-bejárkálni. Jómagam otthon dolgoztam, és elgondolkodtam azon, vajon meg kell-e sértődnöm, ha valaki például hajnali hét előtt halad át sietve a lépcsőházon. A szomszéd nő semmiféle jellel nem utalt arra, hogy éjszaka kimerítő fizikai vagy szellemi tevékenységet végezne. Egyetlen látható elfoglaltsága kutyájának napi hat-nyolcszori sétáltatása volt. A kutyája mérete fordított arányba állt azzal a hangerővel, amit a gazdája szitkozódását elnyomó ugatásával volt képes okozni.. Az ugatás finoman szólva is túl jól érvényesült a lépcsőház akusztikai adottságaival.

Érzékeny fülű szomszédnőmnek hiába próbáltam megmagyarázni, hogy én nem érzem felelősnek magam a rosszul szerelt ajtó nyitása és csukása miatt, és hogy a probléma megoldása érdekében egyedül én jártam az építtető cég nyakára a hiba kijavítása érdekében, ő a válaszomat sosem hallgatta meg. Ilyen esetben mindig elbújt a lovagja mögött. Az ajtó szorulásának kijavítását többször is megkísérelték az építők, de eredménytelenül. Miután a kutyás nő kifakadásait követően mindig bevonta az antennáit, én írásban tettem neki javaslatot a helyzet megoldására. Azt ajánlottam neki, ha zavarja őt az ajtócsukódás, javíttassa meg az ajtót a lépcsőházban lakók költségére. Felvetésemre nem reagált, mert bizonyára minden szabad percét lefoglalta egyetlen látható elfoglaltsága, a kutyája teljes hangerőig való ingerlése. Megelégeltem a helyzetet, egy idő elteltével magam kértem árajánlatot mesteremberektől az ajtó megjavításával kapcsolatban. Találkozót javasoltam a lépcsőházbeli hat lakás tulajdonosának az ügy megvitatása céljával. A kutyás nő „véletlenül” épp otthon volt, eljött a megbeszélésre. A közös szomszédunk nappalijában már nem volt olyan harcias, mint velünk külön-külön, a lovagja is hiányzott mellőle. Elsírta nekünk, hogy őt valójában nem az ajtócsukás zavarja, hanem a fölötte lakótól érkező zajok. A közvetlen felső szomszédja nem volt jelen a megbeszélésen, így a többi jelenlévőnek elpanaszolta róla, hogy szerinte az homoszexuális, mert olyan orgiákat rendez időnként, amelyektől éjszakákon keresztül nem tudja lehunyni a szemét. Láttuk ugyan a szomszéd fiatalembert pityókás, a nyálukat csöpögtető, nagy darab fiúk társaságában, de nem értettük, miért kellene nekünk ebből bármilyen következtetést levonnunk. A kutyás nő egy beázás ürügyén áthívott mindannyiunkat a lakásába. A mennyezeten látható furcsa színárnyalatú térképfoltokról azt állította, hogy azok az orgiák időtartama alatt keletkeztek. A helyszínen megmutatta az ágyában fekve, milyen testhelyzetben szokták őt érni az orgiák zajai. Mi, a többiek már a megbeszélés lényegére szerettünk volna térni. Az egyik jóhiszemű tulajdonostársunk azt javasolta neki, aludjon talán a másik szobában, mivel egy lakóközösségnek nem áll módjában megváltoztatni a felette lakó feltételezett szexuális szokásait. Erre már ő is gondolt, jelezte a kutyás nő, de sajnos, az ő játékmackói ezt a szobát szeretik. És valóban úgy vette birtokba a szobáját a legkevesebb kéttucatnyi szigorú tekintetű játékmackó, mintha azok katonai erődöket védenének.

Sikerült meggyőznöm a lakóközösséget, a kutyás nőt is beleértve, a lépcsőház ajtajára való csapódásgátló beszerzésének égető szükségességéről. Tömérdek mennyiségű görcs szabadult fel bennem. Úgy véltem, a csapódásgátló felszerelésével olajozottan fognak működni a lépcsőházi „kapcsolatok” is, és meg fognak szűnni az összetűzések forrásai. Ez mégsem így történt, mert a kutyás nő a későbbiekben is rendszeresen talált okot mérgei elhintéséhez. Olyan jelentéktelen ürügyek hangoztatásával háborodott fel rám, amelyeknek lényegére ma már visszaemlékezni sem vagyok képes. Szerettem volna egy jó kiadósat káromkodni neki, a feleségem azonban bölcsen leintett. Szerinte jobb megfogadnom az általa is ismert atyai intelmeket. Tűrjünk csak, mert az hosszabb távon mindannyiunk számára előnyösebb. Én ebben már egyre kevésbé hittem. Ám mielőtt határozottan állást foglalhattam volna az odakáromkodás melletti vagy elleni kérdésben, a nő eltűnt. Egy szép tavaszi nappal kezdődően már nem láttuk őt sem a kutyájával, sem nélküle. Hirtelen távozásáról egy ajtajára kifüggesztett, mindenki figyelmét magára vonzó üzenet tudósított. Szárított virág és virgács között az alábbiakat olvashatta az arra járó: „Fél éve keres téged a kis hercegnőd és az édesapja. Ezúttal csak anyák napján szerettünk volna köszönteni téged.” Alatta más kézírással, de órára pontosan ugyanazzal a keltezéssel: „Drága Jenőm (vagy Mózsim vagy Ferim)! Ezt talán nem kellett volna! Jenőné (Mózsiné vagy Feriné).”

Valamennyi lépcsőházbeli megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kiderült, hogy a kutyás nő lakását egy külföldről hazatelepült fiatal házaspár vásárolta meg. Úgy véltem, egymás és a féléves kisfiuk leköti megfelelő mértékben a figyelmüket, nekik nem lesz szükségük a szomszédok energiáinak pióca módján való elszívására. Valóban kellemes tapasztalatokkal indult a szomszédi viszonyunk. A férj egy seregnyi ötlettel állt elő a lépcsőházban lakók közösségi életének a javításához. Igaz, valamennyi ötlet ugyanaz volt, és azt több tucatszor elmondta mindenkinek külön-külön: ki kell cserélni a lépcsőházban található izzókat kisebb teljesítményűekre! A megvalósításért ugyan semmit sem tett, de már az igyekezet csírái is jóleső érzést válthattak ki a többségben. Engem például cselekvésre ösztönzött, amikor sorra kiégtek a lépcsőházi izzók, és más nem mutatkozott hajlandónak kicserélni egyiket sem. A feleség az ötletnél tovább jutott, mert ő már azt állította, hogy több ízben megtisztította a bejárati ajtók ablaküvegeit. Ezt nem sikerült elhinnem, mert a ragasztós és festékes foltok hónapokon keresztül ugyanazokat a ronda rajzolatokat mutatták. Munkája eredményességére vagy akár a tényére vonatkozóan nem tettem szóvá észrevételemet, mert jóindulatúan mosolygó figura volt a dagadt gyerekével együtt.

Újdonsült szomszédaink roppant barátkozó kedvűek voltak, különösen a feleség. Sorra szinte valamennyi környékbeli gyerekes családdal szervezett közös programokat. Ezek az igyekezetek azonban majd mind az ő csalódásával értek véget, mivel az egy-három éves gyerekek erőltetett összebarátkoztatása nem bizonyult számára elég hatékony unaloműzésnek, ráadásul a csemetéket nem érdekelte egymás személye, csak a játékok, de ha mégis, akkor ez az érdeklődés abból állt, hogy a nagyobbik püfölte a kisebbiket. A szomszéd nő a többiekénél szórakoztatóbbnak találhatta a mi kisfiunkat, mert megkülönböztetett figyelemmel kedveskedett neki hasznos, de gyakran fölösleges ajándékokkal. Szinte napra pontosan megérezte, mikor kell neki például vízfestéket ajándékoznia: akkor, mikor előző nap már tőlünk is kapott egyet. A mi kezdeményezésünkre ritkán sikerült összehoznunk a két gyereket, de ha az anyuka szerint az ő fiának volt szüksége társaságra, akkor nekünk illett ráérnünk bármilyen körülmények között. Igazán meglepő volt számomra, a szomszéd anyuka mennyire kedveli az én kisfiamat. Hosszú perceken keresztül képes volt dicsérni egy bizonyos tulajdonságát, igaz utána ötször annyi ideig tömjénezte ugyanezért az erényért az ő zseniális utódját. Minden ajándék és dicséret mögött ott lapult az előre megfontolt szándék. Ha például az ő gyereke szobatisztasággal kapcsolatos bámulatos előrelépéseiről akart dicshimnuszokat zengeni, akkor előtte néhány percig az én fiamról érdeklődött e témában, egészen addig, míg szerinte már nem foghattam gyanút a felvetés célzatosságát illetően.

Egy idő után kezdett kissé rossz ízűvé válni számomra ez a furfangos dramaturgiájú öndicséret, akár a gyerek rendkívüli ügyességére vonatkozott az, akár a szülei anyagi jólétére. Szerencsére azonban ritkítani kellett a találkozásokat, mert a kisfiamat a húga születése agresszívabbá tette, így a szomszédunk csemetéjét is ott ütötte, ahol érte. Épp akkor voltunk kénytelenek mellőzni a kedves és csinos tyúkanyó-szomszédot, amikor ő azért költözött haza a közben ismét külföldön munkát vállaló férje mellől, mert kint jó társaság híján unatkozott. Közben nekik is született egy lányuk, és az udvari, illetve környékbeli sétáltatások újabb alkalmakat biztosítottak a két család találkozásaihoz. Ekkor már mindkét fiú ütötte, tépte a másikat, de a szomszéd anyukát ez nem érdekelte. Ha akartam, ha nem, folyton összefutottunk. Jobb híján társalognom kellett a szomszéd nővel, még akkor is, ha egy órán keresztül megjegyezhetetlenül lényegtelen dolgokról esett szó. Képtelenség volt vele a beszélgetésünket logikus mederbe terelni. Ezek a kényszerű, üres gondolatcserék még elviselhetőek maradtak volna számomra egy ideig, hiszen kihívásnak tekintettem a semmi tartalmas megvitatásának lehetőségét, ám egy sebezhető pillanatomban nagy hibát követtem el. Célirányos kérdésére válaszul elmondtam, hogy én tollforgató vagyok. Ezt követően a szomszéd anyuka a gyerekek homokozója mellett filozofikus vitákba és műveltségi vetélkedőkbe próbált engem belerángatni. Meg kívánta mutatni az egyébként nem létező olvasottságát és csiszoltságát. Mélyen szántó vitát kezdeményezett például a kerti törpék esztétikai értékével kapcsolatban. Áradozott a pipázó vén cserépmanók szépségéről. Tudja ő, mit beszél, bizonygatta, hiszen egyik rokona Angliában kertitörpe gyártó manufaktúrában dolgozik. Milyen jól mutatna néhány gnóm az udvaron, mennyire örülnének neki a gyerekek – mondta, miközben húzta az orrát az udvaron tervezetlenül elültetett virágokra mutatva. Azt találtam mondani, hogy a virágok a legrendezetlenebbül elültetve is szemet gyönyörködtetőbbek, mint a legszélesebb vigyorú kerti törpe. Ez a kijelentésem mély ellenérzést és heves ellenállást váltott ki belőle. Én biztatni kezdtem, tervezze meg az udvar növényzeti arculatát, biztosan örülnének neki a tulajdonostársak. Mivel bevallása szerint ő ilyesmire nem ér rá, meg mertem jegyezni, hogy akkor talán nem a legkövetkezetesebb magatartás azok munkáját szidni, akik egy-egy virágot elültettek. Miért vár el különleges kertészeti szakismereteket például az én három éves fiamtól, aki két árvácskát ültetett, és gondozott? Ráadásul gondoljon bele: amin nem akarunk, vagy nem tudunk változtatni, azon talán nem is érdemes bosszankodnunk. Példaként felhoztam az utcánk szemközti oldalán épült új házak ízléstelen színkombinációját. Az újrameszelésüket én nem kezdeményezhetem, ezért nem is mérgelődöm, különösen mások előtt e nem létező lehetőség miatt. „Vitapartnerem” ennél a pontnál dobta be a tartalék-játékszabályát: ne próbáljak mindent megjavítani, ideálissá tenni, mert a tökéletesség unalmas. Ezt követően már nem próbálkoztam retorikai eszközökkel rávezetni őt az objektív igazságra, hiszen percekkel korábban még ő dohogott nem megváltoztathatatlan körülmények, például az udvari növények koncepciótlan elrendezése miatt. Elhatároztam, hogy az ő modorában, az ő eszközeivel tromfolok rá a következetlenségeire. Már régóta bántotta szépérzékemet a lépcsőházi ajtó festék- és ragasztófoltos üvegablaka. A lépcsőházat a tulajdonosok takarították felváltva. Azon a héten épp a mi lakásunkra került a sor. Féltett gitáros körmeimmel nekiestem, és vegyszerekkel kristálytisztára kapirgáltam a szomszéd nő által állítólagosan agyontakarított, de mindig ragacsosan hagyott ablakokat. Munkám eredményét kénytelen volt tudomásul venni, bár elismerése a feladat elvégzésének hihetetlenségére vonatkozott, mint a hasznosságára.

Lám, nem csak a toll meg a gitár áll jól a kezemben, hanem a dörzsszivacs is – ujjongtam magamban. Örömöm nem tartott sokáig, mert nem sokkal később a szomszéd nő a lépcsőn található titokzatos eredetű foltokról tett említést a feleségemnek. Egyik közös szomszédunk állítólagos felháborodását tolmácsolva ő mérgelődött nekünk, hogy mit keresnek lila foltok a frissen felmosott lépcsőházban. A lila foltokat a kisfiammal hagytuk a lépcsőházban, mert csak utólag vettük észre a cipőnkre ragadt, fáról hullott epret. Én fölsöpörtem az elhullatott eperdarabokat, de a műkő felmosását nem találtam életmentő fontosságúnak. Mivel a foltok nem ragadtak, úgy véltem, az mossa fel, akinek bántja a szépérzékét, vagy az, aki azon a héten a soros takarító. A soros takarító véletlenül épp a felháborodást tolmácsoló nő és férje volt, de e tény tudomásulvételének semmiféle jelét nem adták. Felcsattantam a magatartásukon. Szóvá tettem a feleségemnek, hogy be fogok olvasni a szomszédoknak, de ő leintett. Jobb a békesség – mondta, és ők ugyan közel egy éve nem takarítottak a lépcsőházban, részben a férj hosszú külföldi távolléteinek köszönhetően, de a hét végéig még meggondolhatják magukat, adjunk nekik még egy esélyt. Indulataimat visszatartottam a hét végéig, és a hétfő olyan kellemes napsütéssel köszöntött ránk, hogy minden bosszúságomról megfeledkeztem. Délután kisfiammal az élelmiszerboltba tartottam, és mellénk szegődött a szomszéd anyuka két csemetéjével. A fiam a kerékpárjával folyton rá akart hajtani a nő lábaira. Fizikailag sem volt könnyű a sorozatos próbálkozást megakadályozni, de pszichikailag egyenesen próbatételnek számított számomra. Mire a bolthoz értünk, már én hajtottam volna a nő lábaira kamionnal vagy tankkal. Bevásárlás közben sikerült az árukészleten való meditációval megnyugtatnom magam. Ennek az lett az ára, hogy közben elfeledtem megvenni mindazt, amiért jöttem, és vásároltam egy kosárnyi fölösleges édességet. Hazafele a két fiú összekapott. Meg akartam akadályozni a tettlegességet, de az anyuka leintett. Hagyta, hogy az ő rosszcsontja behúzzon az én fiamnak, de amikor az vissza akart ütni, nevetve a kakaskodók közé állt. Érzelmileg felkészített egy kiadós veszekedéshez. Én azonban nyugalmat, és barátságos mosolyt erőltettem arcomra, de megkérdeztem, foglalkoztatja-e még őket a lépcsőházi takarítás kérdése. A válasz mindössze annyiból állt, hogy valóban, mintha az utóbbi időben kevesebb figyelmet szenteltek volna a lépcsőház tisztaságának. Két utcasaroknyi csend következett. Még mindig kedvességre törekedve megjegyeztem, hogy engem a múlt nem érdekel, csak a jövőre lennék kíváncsi. Erre már nem érkezett válasz, hanem újabb két saroknyi csend következett. Még mindig álnyugalommal, baráti érzelmeket színlelve jegyeztem meg: állításával ellentétben foglalkoztatja őket a tisztaság kérdése, mert a koszt észreveszik, hiszen zavarták őket a lila foltok. Nehéz helyzetbe hozhatott engem a hallgatása, mert jobb ötlet híján csak megismételni tudtam a legutóbbi kérdésemet. Ekkor már ingerülten azt válaszolta, hogy a hat család közül csak a másik magasföldszinti szomszéd takarít, és azért háborodott fel ránk helyette, mert mi otthagytuk a foltokat a lépcsőkön. Én megjegyeztem, hogy a fő beavatkozást elvégeztem, lesöpörtem az epermaradványokat, az esetleges felmosás már a soros takarító dolga lehetett volna, aki a múlt héten épp ő volt. Arra nem emlékezett, hogy ő lett volna a soros, de megígérte, hogy megnézi. Mondtam neki egy-két enyhén bántó kifejezést, mert állításával ellentétben rajtuk kívül mindenki takarított, de a mérgemet végül mégis visszatartottam.

Kritikai észrevételeimet - akkor úgy láttam - nem tettem meg hiába, mert a sértődött nő még aznap alaposan kitakarította a lépcsőházat. Sajnáltam, hogy ilyen simán megúszta az egy éves kihagyást, és a foltokra vonatkozó, a legrosszabbkor időzített szemtelen megjegyzéseit. Káromkodni akartam volna neki egy cifrát, kiadtam volna az elődje, a kutyás nő iránti mérgemet is, de sajnálattal meg kellett állapítanom, hogy az el fog maradni, mert közben tudomásomra jutott: hamarosan el akar költözni a családjával együtt. Két nap múlva azonban beállított hozzánk a megbántott anyuka, és elsírta magát. Tudja, hogy hibázott – mondta töredelmesen - mert kihagyott több vissza nem térő takarítási lehetőséget, de mi igazán figyelmeztethettük volna őt a barátságunkra való tekintettel, és nem kellett volna nekem azt mondanom a gyereke előtt, hogy amit ő művelt, az a „pofátlanság teteje”. Én óvatosan megjegyeztem, hogy a beosztást mindig én függesztettem ki a hirdetőtáblára, és ezért senki még köszönetet sem mondott. A gyerekével kapcsolatban pedig nyugodjon meg, nem árt, ha az megismeri a pofátlanság fogalmát éles szituációban. Erre a nő olyan hisztériás rohamba pörgette magát, hogy a közben kibontakozni készülő káromkodási kísérletemet belémfojtotta, és a kisfiam ijedtében bepisilt tőle a helyszínen.

Sajnálom, amiért nem hozott kellő minőségű feloldást a szavakból és gesztusokból álló csatározásunk, mert én a következetlen szomszédomra való rápirítással csak tanulságos példát akartam mindannyiunk elé állítani. Én a katarzis árán akartam jó szomszéddá válni, de ez az én kegyetlen módszeremmel nem sikerülhetett. Milyen szomszédok lettünk volna a későbbiekben, azt nem tudom, mert a puffaszkodó nő és családja közben elköltözött. Hétről hétre és napról napra halogatták távozásuk időpontját, végül pontosan egy nappal a takarítóként való sorra kerülésük előtt felcsomagolták utolsó ingóságaikat egy tehertaxira.

  
  

Megjelent: 2014-08-06 09:47:01

 

Deák-Sárosi László (1969) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.