Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ha hív nyugatra bóvli csillogás,
Ha nem csilingel úgy az égi más,
Miként a szív dobog, s a mérce sok,
Ha súlyra térnek át a jambusok,
Csak álljon ellen úgy a szívverés.
Hiába nyílt a nyelvben annyi rés,
S emelkedő a képlet, ám legyen,
Magyar maradt a dal, s e szent kegyen
Nem árt a súly, ha zeng a dallamív,
S csilingel itt, belül, ha visszahív.
Nem esküszöm, nem is fogadkozom,
Nem ér a gyűlölet, s nem átkozom
Az ellenérveket, s ki ötli ki –
Tükörbe nézzen ő, ha kell neki.

 

(„A kőgyerek játékszere” című kötetből, 1996.)

Amint az éjszaka a hegy tövébe lopakodik,
Kicsordul a sötétből az anyagtalan, bódító,
Sebesen mérgező éjnektár.

Felszívódik a tölgyek levelein, kikezdi a
Kérgét. Ott van a bogáncsban, útilapuban, fűben,
Sárga, lila és kék virágban.

 

(A „Napóra”-gyűjteményből)

Kíváncsi gyerekként, régen
Magnószalagokat mértem,
Volt köztük zajos és zenés,
S különbségük grammban kevés.
Így szólt az elmélet véne:
Mérhető különbség kéne.
Úgy véli, meglelte végre,
Ez az ész mértékegysége.
Mérlegre tett föl két verset,
Egy míveset és egy nyerset.
Betűnkét vigyázva rakta,
Dokumentálja száz akta.
E küzdelemben melyik nyer? -
Háromszázhatvan karakter
Lett mindkét kupac. - A mérleg
Nyelvébe harap: a méreg.

 

(„Az igazság szája” című kötetből, 1998.)

Az elfelejtett szigetre költöztem.
Szemem egy ugrással felméri
Szűk partjai cikcakkjában,
Kecském megszámlált fűszálai
Közé felsorakoztatott
Kék-szürke homokkőtáblákat.
Valamennyi égből pottyant,
Tengerből mászott elő vagy én
Szeltem ki e kis zátonyból.
Végigrovom az összes, ábrát
Még nem látott felületet.
Köszörül a szél, újravésem,
Mélyítem vonalaikkal
Ismeretlen vagy anyanyelven
A rugalmasan változó
Rajzokat és az örök írást.

 

(A „Teremrés” című kötetből - 1992.)

I.

Mézben úszom a Nap fele,
Lusta, hűvös mosolytengerben.
Torkig vagyok minden jóval,
Bőröm alatt aranypénzekkel.
A Napból csalóka, rideg
Fény ömlik, szememen átsurran,
S kergeti agytekervényeim
Utasait. Mosolya éget,
Szája kerekedik és már
Ő közeledik, nem én hozzá,
Míg dermesztően tapad rám,
Ragad, nyúlik, szorít a vastag
Méz és átkristályosodik
Érzem, a testem: Cukor-arany
Konglomerát vagyok, és még
Mindig ugyanúgy evickélek.
Mézben úszom a Nap fele,
Lusta, hűvös mosolytengerben.

 

— Úristen. Hogy tudsz te ilyenkor inni?
— Milyenkor? Minden napszak ugyanannyit ér, ha nem tudnád. És akinek szokásai vannak, az meg van öregedve, csajszi. Mi az, hogy csak este iszunk.
— Hajnali fél hét. 
— És? Éjszaka meg meló volt. Az normális? Ez csak egy sör.
— Meg két másik, a hátizsákodban.
— De most csak ez az egy van kibontva.
— Akarsz tévézni?
— Akar a faszom.
— Kértelek, hogy ne beszélj csúnyán.
— Bocs.
— És még mit akar?
— Kicsoda?
— Hát a faszod.

 

Egy budafoki kisközért előtt járkáltam. Már kiszámoltam, hogy van annyi apróm; bemehetek egy sörért. Azért tétováztam, mert ez is egyike volt azoknak a kisközérteknek, ahol a rezidens eladó pont annyira arrogáns, hogy kis híján érdemes még két megállót gyalogolni. Tíz lépés oda, tíz vissza, dönteni. De a lábamhoz zuhant egy madár. Először ösztönösen felnéztem, bár tudtam, hogy ötemeletes, hosszú, erkélytelen panelház alatt állok, sehol egy fa, tehát fészek sincs. Butaság. Milyen fészek. A madár inkább kifejlett példánynak látszott, semmint fiókának. Felnéztem.

 

Nem tetszik valami? Nincs is gazdád.
Először lemész az emberek közé 
a parkolón át, hogy meggyőződj,
tényleg nem vesznek észre.
Az órán a számlap utánaforog 
a percmutatónak, bosszantó, 
de az is lehet, hogy halálos játék,
nem engedi elütni a delet.

 

HAT ÓRA, IDEJE FELKELNI, károgta a női géphang a matrac mellől, a Nokiából. Ideje ám az apád faszát. Nyitott tenyérrel csaptam a billentyűzetre.
Április eleje van, a csípős reggeli levegő könnyedén hatol át az ablakszigetelésen, és én rémesen másnapos vagyok. Állítólag Tokióban a középiskolás lányok, ha megszorulnak, csak leveszik a bugyijukat, és eladják pár jenért a legközelebbi szexshopnak, ahol légmentesen záró nejlonzacskóba rakják. Ez ott népszerű árucikk, bejön a japán üzletember illedelmesen, öltönyösen, vesz egyet, meghajol, arigató, konicsiva, és szagolgatja hazafelé a metrón. Hát, a multivitaminnál csak gyorsabb lehet.
A magyar április reggeli levegőben alapból benne van ez az illat. Nemzetünk figyelmét valamiért elkerülik a jó dolgok, gondoltam.
Felülök.

 

A hátsó kertben állt a garázs és a kétszobás melléképület, az egyik szoba valamikor nagynéném fogorvosi rendelőjeként működött, a másikban újdonsült férjével maguk laktak, aztán mikor szolgálati lakáshoz jutva elköltöztek, mindkettőből vendégszoba lett.

A férj neve merő "ferenctorlódás", bár volt neki beceneve is és, ha a Szakirodalom igazat beszél, miszerint Isten megteremtette a férfit, hát akkor ő volt a prototípus.

A hetvenes években még súlyzóztak és nem badibildingeztek a katonaságnál, ennek megfelelően Frenki bicepszét még nem műszerrel tervezték, és összetételében is nélkülözte a szteroidokat. Viszont kurva nagy pofont tudott adni. Akkorát, hogy még diplomás felesége sem szégyellt anekdotázni az esetekről.

 

Köszönni alig tudtunk, olyan lárma fogadott minket az előszobában.

A tévé ijesztően bömbölt; a nappali csukott ajtaján szinte remegett az üveg. A termetes asszony, a házigazda felesége felkacagott, melírozott, rövid frizurás fejét megrázva egy kicsit, és eltűnt az ajtó mögött, hogy lehalkítsa a készüléket. Kezdtük lehúzni a cipőnket. Még mindig nevetett. Húsvét volt, de nem sütött a nap, a balatoni kisváros ebben az évszakban még nem mutatott számottevő életjelet. Apám barátja hívott meg minket.

 

Kíváncsi voltam, mikor veszed észre, hogy a bal kezem minden szeretkezéskor a párnán pihen, azzal nem érintettelek, rugós kést képzeltem a tenyerembe, és simán belefért az életedbe, mikor utána – mindig – azt suttogtam: megöllek. Kis hülye, mondtad. Nevettél. Nem tudhattad, hogy komolyan gondolom. A borostád nem hagyott nyomot a vállgödrömben, pedig, ha kiszámolom, csaknem négy esztendőt töltöttél ott, fogfájós hangoddal onnan próbáltál meggyőzni, hogy ez nem bűn, és ha igen, akkor sem.

 

a megnemadás
a megsem tagadás
a támadva üzekedés
a belésimulás
a sóvár kiválás
a szemérmetlenül
lüktető, buja bánat és
a részvétlen érintése lehet a jussod,
ahogy végig a neked szánt időn,
át a zápuló, ezredvégi éjszakán,
csupán a hold követ; kékes fénye
villantja halotti maszkod.

 

Leszáll a csönd;
mélyében mutatja helyed;
ismétlődik az ezerszer
elhallgatott magának
jogot követel.

Hatalmas hegyek mögül
akárha vér, zúdul alá
vöröslő lavina.

Ebben a szédülékeny
őszi délutánban
elmosódó arcod lebegteti
asszociációk kígyózó sora.

 

Valaki érkezik,
mély csöndjeimből
jóízűen kortyol.

Valaki visszajár
nagyot lélegezni
makacs földszagomból.

 

Visszafordulok
a bennem lakó Isten
eddig engedett.

Sírás fojtogat.
Nincs hely országodban le-
hajtani fejem.

 

Képernyőn megszakad az adás,
nem lesz se hang se kép
pánikkal szorongat
torkomban a mérgezett
almafalat is.

A szerelmes királyfi jöttét remélve
rokkant vállukra hányszor emelik még
koporsómat a hűséges törpék?

 

Résen

Valaki figyeli
meddig terjedek.

 

Rettenet

Csörömpölő múltunk
halk nesszé alázkodik.

***

 

Fenyegető szürke égbolt
decemberben szinte félholt,
menekülnél, de nem lehet
kimetszették a szívedet.

Jelenben a múlt kelleti magát
hallatszik hangos könyörgés,
az álomőrzéstől akkor se rettenj
ha mítosz húsába féreg tolakszik.

Bomlófélben a köztes anyag,
a románcnak befellegzik végleg,
vajon a könnyfakasztó szavakon kívül
mi tenyészik még a szövevényben?

 

A színesbőrű taxis megkéselte
fehér kollégáját egy drosztért vívott
helyi jellegű helyháborúban.
Pedig a fehéret is Szüntaxosznak

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal