Turányi Tamás: Az ágy sarkára hajított bugyi
— Úristen. Hogy tudsz te ilyenkor inni?
— Milyenkor? Minden napszak ugyanannyit ér, ha nem tudnád. És akinek szokásai vannak, az meg van öregedve, csajszi. Mi az, hogy csak este iszunk.
— Hajnali fél hét.
— És? Éjszaka meg meló volt. Az normális? Ez csak egy sör.
— Meg két másik, a hátizsákodban.
— De most csak ez az egy van kibontva.
— Akarsz tévézni?
— Akar a faszom.
— Kértelek, hogy ne beszélj csúnyán.
— Bocs.
— És még mit akar?
— Kicsoda?
— Hát a faszod.
Már az éjszakai műszak utolsó negyedében, a holtponton átesve, eldöntöttem, hogy reggel Annával tartok. Tulajdonképpen elég volt nekem eldönteni; akkoriban mindig. Annának az volt a fontos, hogy foglalkozzanak vele, és volt is néhány kipróbált embere erre a célra. Igaz, nekem állítólag előjogaim voltak; ha nem értem rá, akkor nézett más megoldás után. Bűbájosan. Büntethetetlenül. Semmit sem titkolva.
A harmadik hetemet töltöttem a Cégnél, igyekeztem, a munkámmal azt hiszem, többé-kevésbé elégedettek voltak, persze nem az igyekezet számított elsősorban. Első szabály: légy laza. Ez a gyártósor, ugye, nem egyszerű, a mérnökök úgy tesznek, de ők sem tudnak mindent, és ha nem idegeskedsz, bent vagy a klubban. Nem kell előhozakodni a nagy szakértelemmel, egyelőre bőven elég, ha sokatmondó arckifejezéssel jársz-kelsz, mondták a kollégák. Fontos volt, hogy az ember kivel áll szóba és mennyi ideig. A nők itt is olyanok, mint a többi gyárban, panasz, a kötelező intrikák, infó első kézből az akciós árakról, öt perc alatt készült vélemény rólad. És az ember vagy nem törődött a pletykákkal, vagy mindegyikükre szánt pár percet, és komoly képpel olyanokat mondott, hogy látom ám, nem véletlenül téged osztottak be ide, más ezt nem tudná így csinálni, azaz többé-kevésbé megismételte, amit az illető, sokszor nem is alaptalanul, saját magáról fél órával azelőtt mondott. Friss hajfestést, új műkörmöt sem ártott észrevenni, de ennél több nem is nagyon kellett a védettséghez.
A kezem is ráállt a napi rutinra, a gépek is hálásak voltak. Néha azért bele kellett menni kockázatosabb vállalkozásokba, az előmenetel, ugye, de itt a kudarcot is díjazták, mert abból tanulsz, csak tartsd be a szabályokat, és főleg vigyázz azokkal, akikkel vigyázni kell.
Egy nagyon kövér szőke és egy nagyon vékony barna lány egymás szavába vágva kiabált a Főnökkel. A kövérnek agresszív babaarca volt, a vékonynak agresszív angyalarca. Nem mondhatnám, hogy kiegészítették egymást, de ellentámadásuk bámulatosan összehangoltnak tűnt. Ott hibázott nagyot a Főnök, hogy a felettes-beosztott közötti vitába hagyta belevegyülni a férfi-nő közötti vitát, pedig erre, és persze mindenféle más Hátrányos Megkülönböztetésre itt szigorú, ráadásul írott szabályok voltak. A lányok le is csapták a magas labdát könyörtelenül. Már csak az számított, ki a hangosabb. És mindig a nő a hangosabb, mert ő az, aki „kipakol". Az utolsó szó rendszerint másnap reggel, az irodában hangzik el, és a hatalom szava halk, és nincs helye válasznak, nincs következő mondat.
Tudta mindenki, hogy nem lesz ez másképp ezúttal sem, ennek ez a rendje, a többi lány is csak a rend kedvéért nézett össze felvont szemöldökkel, a fiúk pedig megtehették, hogy vigyorogva megálljanak a közelben, és szellemeskedő megjegyzéseket tegyenek, mert ez is a rend része volt. Még a rádiót sem volt értelme kikapcsolni.
— MÉG VALAMI?— kiabálta tajtékozva a vékony lány, mi tagadás, eléggé alpári hangon. Itt volt az ideje, hogy a Főnök visszavonulót fújjon. A többiek is szétszéledtek. A lány ott maradt ülve egyedül a válogatóasztalnál. Kíváncsian néztem, legalábbis azt hittem. És akkor eltűnt alólam a műmárvány járólap.
Ezt én nem fogom megúszni, gondoltam.
A fülemben tovább csengett ez a „még valami"; a hangsúly, az artikuláció leginkább pályaudvari büféket, súlyos józsefvárosi ámokfutásokat, nyitva felejtett lakótelepi ablakokból kihallatszó ordítozásokat idézett fel. Ezzel éles ellentétben ott volt a lány testtartása, ahogy ültében kihúzta magát, felszegte a fejét. A szabályos homlokból hátrasimított haja. A villogó, bizonyos szögből sárgára váltó, zöld szeme. Az ijesztően finom vonalú kéz, a minden törékeny porcikájából sugárzó elemi vadság, a körmök hegyéről is szikrázó dac.
Ki a franc ez. Semmi közöm hozzá.
Megtörténhet, hogy azon a helyen, ahol addig az életed vakfoltja volt, egyszer csak megjelenik valaki, aki cudarul és megfoghatatlanul más, mint te, mégis halálosan nélkülözhetetlen. Akivel se közös érdeklődés, se közös emlékek, de még közös nyelv sincs, és az ellenszenv az első, ami felhívja rá a figyelmedet.
Biztos, hogy nem kíváncsi a múltadra, valószínű, hogy arra sem, amit gondolsz, de nagyon is elképzelhető, hogy jobban ismer, mint a tulajdon szülőanyád. És azt gondolod, hogy először látod.
Nem igaz.
A fejedben már rég ott vannak a bölcsességek arról, hogy milyen az álmaid nője. Akit évek alatt faragsz ki, már látott részletekből raksz össze, a vágyaid ellendarabja, maga a zsákfoltja rokonlélek, az Androginos másik fele, akivel egyszer majd teljes lehetsz, mert igenis erre van kitalálva az egész, gondolod.
Aztán belefutsz a megtestesült idegenségbe. Aki, hiába leltározod végig az éberálmaidat, nem olyan. De úgy kihasadsz tőle, mint a repülő burkolata, az összes érzésed meg, amiket eddig szépen nevelgettél, kiszökik egy pillanat alatt, és abból, ami a helyére besüvít, te egy jó darabig semmit nem fogsz érteni. Bizonyos értelemben még járni is újra meg kell tanulnod, már ha hagy rá elég időt.
Tudtam, hogy észrevett. Azt is, hogy vagy most rögtön kirohanok az öltözőbe, összeszedem a motyómat és ész nélkül húzok innen, vagy egyszer s mindenkorra tudomásul veszem, hogy elkezdődött, és valószínűleg igen sokba lesz ez még nekem.
A szeme ide-oda járt még a felindultságtól, „ A vonuló rácsoktól pillantása olyan tág, / hogy már nem fog semmit át", valahogy felbukkant ez a két sor Rilke párduc-verséből, ilyen lehetett az a pillantás. Azzal a különbséggel, hogy az én párducom korántsem volt ketrecben, hanem éppenséggel körüljárni készült egyet. Nem is késlekedett tovább. Lassan felállt, és csak akkor szakította félbe a nagyon is nekem címzett nyújtózkodást, amikor a póló alól már kivillant kétujjnyi őrjítő fehérség. „Szedem a hajnal harmattyát, szedem a hajnal harmattyát, szedek is, hagyok is, szedek is, hagyok is" , ezt már egy tiszta öregasszonyhang recitálta a fülemben. Legutóbb akkor, amikor kis híján megérintettem egy háromszáznyolcvan voltos vezetékvéget a csavarhúzómmal. Semmi tetszeni vágyás, csupán fémtiszta kihívás volt a mozgásában. Egy száznyolcvan centis, alig ötvenkilós, álmában is felhúzott íj állt előttem. A szemkontaktusnak semmi jelentősége nem volt, a döntést természetesen a mikrobiológia hozta. A feromonok jóváhagyás nélkül indultak útnak, és zászlót cseréltek a légtérben, mint két futballcsapat – kapitány a kezdőkörben. Nekünk mindössze annyi maradt, hogy késleltessük a biztos végkifejletet.
De ne nagyon.
A kötelező köröket már a bizonyosság tudatában futottuk le, mint két tudós, akik az eredmény birtokában azért elvégzik az ellenőrző kísérleteket. Beszélgettünk, azt hiszem. És már hallottam a nevetését. A várakozás izgalma mindig a legádázabban infantilis és idétlen megjegyzésekre késztetett, és ez vagy elriasztotta a leendő partnert, vagy ráérzett, és akkor már együtt is voltunk. Ki mit figyel a másikon. Én a nevetését. A felkínálkozó-nézést vagy eleve tudják, vagy megtanulják, és utána még bőven jöhet meglepetés. De ha egy lányt úgy istenigazából megnevettettem, az nekem egyenértékű volt az ágy sarkára hajított bugyival.
— Akkor megvársz?
Kétségbeejtő félórákig tudott zuhanyozni. Nyilván a zuhany is része volt annak a világnak, ahol vagy erotikus élménnyel szolgálnak a dolgok, vagy nem is érdekesek, gondoltam. Vagy eleve adott — nem igazán csodálkoztam, amikor egy kisebb utazótáskából arzenálnyi vibrátor borult ki — vagy lelemény kérdése. Samponkupak, hajszárító, fotelkarfa, forró vízsugár — úgy néztem körül, mint valami Othello.
Aztán ez az Othello magától is rájött, hogy sokkal jobb, ha ezekre a tárgyakra a továbbiakban úgy tekint, mint szövetségeseire. A tárgyak nem fáradnak el, és olykor még életre is kelnek a tanulékony kezekben.
Hát igen. PVC Rómeó a gyengéd pillanatokhoz tette hozzá a csillagos eget, Plastic Danny pedig a kezdődő sikolyt volt hivatott a macskafélék torokhangjává korbácsolni. Mint a szembeforgalom az evolúciós sztrádán: van, akiből épp az eszközhasználat csinál újra állatot.
Idővel egyre rafináltabbak lettünk, minden kósza ötlet megvalósításra talált, az is, hogy „közben" hívja fel az akkori főnökét. Mi ment át a meglepően határozott és kerek mondatok között, nem tudhatom, mindenesetre attól fogva valahogy természetesebb hangon beszéltek egymással, ahogy ennek tanúja lehettem nemegyszer. Ha tehettük, szabadságot vettünk ki, és egész napra bezárkóztunk a lakásba. Vagyis délutánig. Amíg a szemben lévő irodaház foncsorozott üvegfalán meg nem jelent a Nap. Akkor mennem kellett. De a bezárt lakásból nem a szabad levegőre léptem ki. Nagyon is rabságnak tűnt minden, ami nem maradt odabent.
Volt a sarkon egy borozó. Nem lettem ideges, amikor odaállt mellém a Félkegyelmű Überkapus.
— Te. Figyelj.
— Igen.
— Kibaszott delfinek — és nyitott tenyerével körözött a fülei mellett.
— Befejelik. Pedig már itt a labda, itt, itt. Kijössz? Meccsre.
— Hozzál jegyet — fordultam vissza a poharamhoz, mert nem szoktam két-három percnél többet tölteni ebben a kocsmában. Jobb volt, ha az utcán kezdett zsibbadni a lábszáram a három deci száraz fehértől.
Überkapus utoljára nyolcvannyolcban védett, a Kispest ellen, éspedig bravúrosan, de neki ez kevés volt. A Cousteau-filmek hatására búvárkodásra adta a fejét. A bányató sötét vizében karhosszig se lehetett ellátni, de ez őt nem nagyon zavarta. Az összes felszerelése a Skála sportosztályán vásárolt „békalábból" és egy rosszul záró úszószemüvegből állt, és utolsó alkalommal elég ügyesen fel tudott jönni négy és fél méterről, ahhoz képest, hogy állítólag kisebbfajta agyvérzést kapott odalent. Mesélték, hogy felhozott egy másik garnitúra műanyaguszonyt, azt mondta, egy halott búvárról húzta le. Azt is mondta még, hogy szólt a delfineknek, majd ők felhozzák a tetemet, és akkor megnézhetjük.
De nem hozták fel.
Megjelent: 2014-08-05 19:55:24
|
|
Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.