Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: A jó pásztor

 

Köszönni alig tudtunk, olyan lárma fogadott minket az előszobában.

A tévé ijesztően bömbölt; a nappali csukott ajtaján szinte remegett az üveg. A termetes asszony, a házigazda felesége felkacagott, melírozott, rövid frizurás fejét megrázva egy kicsit, és eltűnt az ajtó mögött, hogy lehalkítsa a készüléket. Kezdtük lehúzni a cipőnket. Még mindig nevetett. Húsvét volt, de nem sütött a nap, a balatoni kisváros ebben az évszakban még nem mutatott számottevő életjelet. Apám barátja hívott meg minket. A barát, származására nézve, kurd volt, a kurdokat pedig a törökök is, a perzsák is üldözik, ennyit tudtam. Noszad, vagyis mostani nevén Max, fiatalkorában részt vett az ellenállásban, majd Ausztriába menekült, megházasodott, és most már európai. Bécsben él az osztrák feleségével, de Magyarországon vettek nyaralót, mert beleszerettek a balatoni tájba. Max haja teljesen kiszürkült, finom, éles vonásai voltak, és szépen beszélt – egyáltalán nem emlékeztetett a nyaralóhelyeket egy időben ellepő arabokra. Néhanap sütött báránycombot paradicsomos rizzsel, ez volt minden. Nemigen mesélt. 

Nemrégiben a Vöröskereszt segítségével sikerült felkutatnia az apját, most ő is velük él. Anyám annyit mondott a kocsiban, hogy ez egy analfabéta, ráadásul süketnéma, gyakorlatilag civilizálatlan hegyipásztor, lehetőleg ne mutassak megütközést, meg fogom látni, milyen kedves bácsi – nem sok kedvem volt az egészhez. Akkoriban látott először televíziót, mondta anyám, és nem tud tőle szabadulni, mert ha felnyomja a hangerőt, a rezonancia miatt mégiscsak észleli, hogy abban a dobozban beszélnek. Most is el van bűvölve biztosan, mondta anyám. Menjek csak be, üdvözöljem, biztatott a feleség. Hát jó. Kopogtam, ezen megint nevetni kellett. Ahogy nyitottam az ajtót, már el is képzeltem egy apró, bajuszos, szúrós szemű emberkét, akivel jó lesz vigyázni, mert fürgén bánik a késsel, és semmilyen emberi nyelven nem beszél – megközelíthetetlen, mint Kempelen Farkas sakkozógépén a zord maharadzsa-bábu.

Nálam jó két fejjel magasabb, tagbaszakadt óriás billegett a szoba közepén, háttal, a képernyőre szegezett tekintettel. Elefántokat láttam így billegni az állatkertben. Néztem. Felém fordult. Először a hatalmas, húsos fülei tűntek fel, köztük a szelíd, barna szempár, kölyökmosoly. Lágy, elnyújtott hangokat adott ki, de nem úgy, mint egy debil; ezek a hangok kifejeztek valamit, talán a saját, egybeszabott rendjét, hogy minden jól van – hogy ismeretlenül rátörtem, az is jól van. Lefegyverző volt, ahogy egy pillanat alatt áthidalt mindent, köszöntést, kényszeredettséget, elképzelhetetlenül sokféle távolságot. Ilyenkor mit kell csinálni. Buzgón bólogatva nevetett rám, egy darabig semmi más nem történt. Nem tudtam levenni a szemem a füleiről, a hatalmas hallószervek hasznavehetetlenül, csúfondárosan a fejére ragasztva, ez nem igazság, gondoltam, és máris rokonszenvet éreztem, talán meglátszott rajtam, mert, még mindig széles-vidáman, a lapátkezével a vállamat kezdte veregetni. Nem ülünk le inkább, kérdeztem a szememmel. Lassan beleereszkedett a kanapéba; mutatta, hogy üljek mellé. Néztük a tévét. 

De közben persze egymást néztük. Neki csend volt a fejében, ezt az előnyt nem lehetett behozni. Mégis megpróbáltam. Én mozdulatlanul ültem, ő ültő helyében is állandóan az önkéntelen mozgás állapotában volt, a hangokat helyettesítette-e, nem tudom, de hamar meg lehetett szokni. De mit csináljak én. A gesztusaim, döbbentem rá, mind-mind a beszédhez kötöttek, alátámasztanak, nyomatékosítanak, módosítanak, elterelnek valamit, amit mondok közben, a beszéd általi megelőzöttségben van csak jelentésük, ez itt nem lesz jó. Ha meg csak ránéznék, az azt jelentené, hogy közölni akarok valamit, de hát nem tudok. Rám nézett. Sajnálkozóan.

(Késő, mondta.)

Mihez képest, kérdeztem. Az ablaküveg nagyon tiszta volt, észre kellett venni, hogy a fűzfa gallyai, mint a táncosok keze, együtt mozogtak az enyhe széllel, nemcsak engedelmeskedtek, de folytatták is, amit a légmozgás rájuk kényszerített, mintha saját akaratukból mozdultak volna meg, hivalkodóan, kényes eleganciával hullámzottak az ablak előtt, jelentés nélkül, magáért a mozgás öröméért, míg én karót nyelten tapadtam a kanapéba. Lassan bólintottam: igen, nézel. Hirtelen öregnek éreztem magam, álmos lettem, feltámadt bennem a vágy az öntudatlanságra, semmivel, amit birtoklok, nem tudnék most mihez kezdeni, gondoltam,

(hozzád jöttem)

tettem hozzá, és láthatóan beérte a válasszal, komolyan nézett, és futotta ebből a komolyságból a következő kérdésre is,

(tudtad?)

ami nem igényelt választ, se igenlőt, se tagadót, a derűje mögé nézhettem, megengedte, látni engedte a szemében a menekülést, a rejtőzést a hallgatás énekébe az ünnep zsivaja elől, az öröktől fogva jelenbe, ahol az élet nem egyenes vonalú mozgás, nem az események folytonosságának pontsorozata, nem az értékelendő tettek mezeje, nem a keletkezés-múlás árapálya, hanem valami állati és isteni időtlenség, hiszen most itt ül, pedig hónapokkal ezelőtt nemhogy a televíziót, de az elektromosságot, a vezetékes vizet, az újságot, a gázfűtést sem ismerte, s bizonyára tető alá is csak éjszakára húzódott, de most itt van, senki se kérdezte, hogy akar-e itt lenni, mégse fél, én se féljek tehát.

Nem kérdezhettem, mit tud, amit mi nem, az addig kiszámítható, sorstól-szabadult, véletlentől nem érintett világában mi az, ami most tudatossá változott, a másíthatatlan változatlanságból kiragadja-e, erősebb-e az ő ezernyelvű hallgatása az én alaktalan hallgatásomnál. 

(Késő)

mondtam én is, késő, hogy csupán képek által ragadjam meg önmagam és őt is, folytatnom kell a gyerekes megfigyeléseimet, de

(segíthetek)

biztosított, hogy az ő süketségéből következő némaságom eljelentéktelenítheti a testi mivoltunkat, és ugyan nincs idő másfajta érintkezést megtanulni, arra mégis jó ez a néhány perc, hogy belássam, az, amit mindennek gondoltam, a szavak általi megismerés csak egy a sok közül, ha külön nyelvet beszélnénk, az még bőven okot adhatna zavarra, de mivel egyáltalán nem beszélünk, így zavarnak sincs helye, olyan valóságban találtuk magunkat, aminek szükségképpen felül kell múlnia a képességeinket, hogy egymást megérthessük, sőt, az értés maga vált feleslegessé,

(akkor meg miért nem ülsz nyugodtan, úgyis mindjárt kimész,)

mondta, elszégyelltem magam, áttekinthetetlen, elgondolhatatlan akartam lenni, ahogy ő, a semmiféle beszédhez nem tartozó arcjátékával, mozdulataival, és akkor hirtelen játszani kezdtünk az ujjainkkal, utánoztuk az ablakon túli fűzfagallyakat, aztán már nem utánoztuk, hanem hárman lettünk, ő, én, a fűzfa.

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.