Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: A keresztapa

 

A hátsó kertben állt a garázs és a kétszobás melléképület, az egyik szoba valamikor nagynéném fogorvosi rendelőjeként működött, a másikban újdonsült férjével maguk laktak, aztán mikor szolgálati lakáshoz jutva elköltöztek, mindkettőből vendégszoba lett.

A férj neve merő "ferenctorlódás", bár volt neki beceneve is és, ha a Szakirodalom igazat beszél, miszerint Isten megteremtette a férfit, hát akkor ő volt a prototípus.

A hetvenes években még súlyzóztak és nem badibildingeztek a katonaságnál, ennek megfelelően Frenki bicepszét még nem műszerrel tervezték, és összetételében is nélkülözte a szteroidokat. Viszont kurva nagy pofont tudott adni. Akkorát, hogy még diplomás felesége sem szégyellt anekdotázni az esetekről.

Frenki, tanult szakmájára nézve, fogtechnikus volt, ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ő lett a keresztapám. A korai időkben Ivánnak, a fogorvosok Lugosi Bélájának dolgozott. Ivántól még az is félt, aki amúgy nem fél a fogorvostól, pedig ilyenből kevés van. Ivánnak kedves szórakozása volt, hogy akár a legegyszerűbb amalgámos fogtömésnél is eleinte úgy viselkedett, mintha ő lenne a megtestesült Orvosi Felelősség. Hihetetlen apparátust vonultatott fel érzéstelenítőkből, homlok- és szájszélszéltörlő – garantáltan többszörösen sterilizált – kendőcskékkel hadonászott a mit sem sejtő páciens feje körül, asszisztensnőjét emlékeztetve közben az Asszisztensnők nemlétező Hippokrátészi Esküjére, aztán amikor a beteg a tovább már nem fokozható ősbizalom érzetével, alélt eufóriában hevert el a székben, Iván egy pillanatra eltűnt, majd saját készítésű vámpírfogsorával a szájában, ritkás haját a feje tetején copfba fogva velőtrázóan rikoltott a szerencsétlenre. A porcelán köpőtál többnyire ripityára tört a ráájuló páciensek feje alatt, de a kárvallottak mélyen hallgattak, legalábbis nyilvánosan nem beszéltek a történtekről, részint a szégyen miatt, részint mert a kocsmában rá lehetett hibázni, ki volt a legutóbbi „madár", aki a reggeli felesnél még újságolta, hogy fogorvoshoz megy, délután meg félliteres korsóba, tisztán kérte a kannás bort.

Egyszer persze elkerülhetetlenül a felügyeleti szervek fülébe is eljutott valami a dologból; Ivánt berendelték, mire ő annyit mondott, hogy na jó, volt egy kis hoppá, de menjen ki a védőnő bátran akármelyik iskolába, és ha csak egy rossz, vagy hibásan ellátott fogat talál, akkor ő, a siófoki víztorony alatt, délidőben, hegedűszó mellett, lumbágójával mit sem törődve kinyalja a saját seggét.

Való igaz, hogy Iván dühöngő őrült volt, másfelől viszont nem volt nála jobb fogorvos akkoriban a széles megyében. Keresztapám sokszor éjfél utánig görnyedt az apró köszörűk, csiszolókorongok felett, és gyártotta Iván megrendeléseit a harapásnyomos minta viaszlapok után, tűrve Iván kiszámíthatatlan, olykor őt sem kímélő eszelős tréfáit, amit aztán lovaglással, tenisszel, és más, kevésbé előkelő sportágakkal vezetett le, beleértve az utcai harcot is. Frenki kedvességgel szelídített, derűvel átitatott „originál macsóenergiája" a takarítónőtől az utazási iroda főnökasszonyáig mindenkit levett a lábáról. Volt egy ritka képessége: soha nem merevedett rá a szerepe, minden társadalmi réteggel szót tudott érteni, és közben mindvégig egységes figura maradt. Magabiztossága nem szigetelte el; ellenkezőleg, akik érintkeztek vele, úgy érezték, részesültek külső-belső erőiből. (Működött a strandon egy rendkívül barátságtalan palacsintás néni, rendszeresen végigizgultam a sorbanállást, aztán, odaérve elég volt arra gondolni, hogy kérné Ő, Frenki a palacsintát. És sikerült. Legyőztem a nénit.)

Móninak sem kellett sokáig udvarolnia. Házasságuk egyben munkakapcsolat is volt, lévén nagynéném fogorvos, így Frenki végre megszabadulhatott Ivántól, hogy ezentúl Móni pácienseinek reszelje a míves fogakat. Aztán alfahím-természete mégis fellázadt e többszörös mezaliansz ellen, az mégsem járja, hogy a felesége egyben a főnöke is, úgyhogy gondolt egyet, és egy napon odaállt a hitelbe vásárolt, használt kisteherautójával a többi fuvaros közé, a TÜZÉP- telep bejáratához. 

Megvolt a helye a Siófok környéki keménylegények hierarchiájában, s ez megkívánt egy bizonyos stílust, de családi körben született úriemberként viselkedett. Olvasta Kerouac-ot, megvolt neki az „Úton" első magyar kiadása, amit lelkesen ajánlott nekem is. Ennek következtében az én ideálképzésem akkori szakaszában sokkolóan rövid út vezetett a tökéletes indiántól, a „nemes vadembertől" a nemkülönben tökéletesnek tűnő, sziporkázó szellemű, magukat hol Buddhának, hol James Deannek képzelő részeges csavargókig.

Frenki komolyan vette a keresztapaságot, igyekezett, ha nem is Istennek tetsző, de azért használható életelvekkel beoltani, én pedig fogadóképes voltam, mert Frenki tényleg úgy élt, ahogy beszélt, másfelől őszinte empátiával és kíváncsisággal viseltetett mindenevő érdeklődésem és sajátos világképem iránt.

Ezekből az egyszerű igazságokból bőven jutott késő-kamaszkoromra is. Akkor már kizárólag fuvarozásból élt, nem is rosszul, és olykor magával vitt rakodónak, hogy némi zsebpénzre, és persze megfizethetetlen élettapasztalatra tegyek szert.

A ZSUK fémplatóján állva volt vagy harminc fok, büdös is volt, büdösek is voltunk, nagyon közel ahhoz, hogy eldobjuk a szeneslapátot, és csak akkor tört ki belőlünk a megállíthatatlan röhögés, amikor a földúton elhúzó autó még egy kiadós porfelhővel is beterített minket. Ennél szarabb már tényleg nem lehet, akkor miért érzem, hogy mégis, ez az igazi, hogy nini, bazmeg, a világ közepén állok. Nem „térdeltem be" a vállamra kapott cementes zsák alatt, mert Frenki egyszemélyes, tapssal kísért „gyerünk, nyüzüge" szurkolókórusa vitte helyettem a zsákot, és szénportól fekete képpel, izzadságban fürödve is lezsíroztuk nekem a randit a ringó csípőjű falusi lánnyal, dekurvajó.

A fuvarrendelések a balatonszabadi kocsma pultja melletti faoszlopra voltak kirajzszögezve, két kanyar között ott volt a lehetőség, hogy egy jól időzített korsó sör tegyen csodát a görcsközeli végtagokkal, és addig nem is mentünk tovább, míg Frenki fel nem heccelte Mérit, a csaposnőt, hogy szidja már nekünk egy kicsit azt a nagytalpú kurvaistent. 

A kacsatelep tulajdonosa nem engedte, hogy beálljunk az udvarra; egyszerűbb volt kint marasztalni a teherautót, mint egy kis időre biztos helyre terelni a hápogó sokaságot, ezt még értettük, jól van, becipeltük a hat mázsa kukoricát, csúszkáltunk a bokáig érő kacsaszarban, aztán elszámolásnál a tulaj még az ötvenesből is kért vissza, az is jól van. Frenki csak kacsintott a vezetőfülkében, amikor bontottuk a két dobozost. Azt hittem, ennyiben maradtunk a nagyhasúval, aztán pár nap múlva véletlenül brikettet vittünk a kacsatelepre kukorica helyett, és véletlenül a kapu elé szórtuk le, de aztán három perc se kellett a kiszaladó agrárkapitalistának csak kikiabálni a kocsiból, hogy remélem, van jó lapátod, baszod, már ha ma még ki akarsz állni a szakadt kombiwartburgoddal, hogy elmenjél kukoricáért, bár a kacsa megeszi a lengyel brikettet is, ha nagyon éhes, na szevasz.

És Frenkinek az ilyesmi bőven megért tízezer forintot. 

Később a sörről áttért a viszkire, mert szerinte az is megérte a plusz befektetést, és dzsonivóker csak csatákat nyerhetett, mert Frenkit egyelőre nem tudta leteríteni, mint ahogy a válása sem. Az új szerelmével az egyszobás albérletből nekirugaszkodva felépítettek egy tanyaházat, kocsikerék-csillár lógott a plafonról, és egy időben lovak is voltak, aztán Frenki két sztori között mellékesen megemlítette apámnak a telefonba, hogy a tanyaház, az bizony leégett, és nem fizet a biztosító, a jogsiját egy évre bevonták, piás volt egy kicsit, valamint a kertmozi pénztáránál, a helyi erőkkel megejtett rutinpofozkodás alkalmával egy szerencsétlen mozdulattól a felkarjában elszakadt egy izom, és hamarosan műtik a csípőjét, protézist kap bele, de nem a melótól robbant le, gyerekkora óta kínlódik a csípőjével, hogyhogy mi van a Katával, hát elment, talán nem bírta a viszkiszagot, és jelenleg semmije sincs, csak a papír, hogy leszázalékolták, de ki nem szarja le, az élet szép, a lányából is micsoda bombázó lett, jöjjünk össze valamikor.

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.