Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Azt valahogy azonnal tudja az ember, hogy nem a szomszéd, vagy a postás kopog. Pontosan megválasztva a ritmust, az erőt, hogy a gyomrod remeg bele. És nem csak a tiéd. A rendőröknek gondolom, külön kopogás-órájuk van a rendőrisiben! Másképp honnan is tudhatnák? Megáll az ajtóban, felveszi a megfelelő tartást, igazít az arcán, felemeli a karját, kivárja a megfelelő pillanatot, amikor már lehúztad a vécét, de még nincs fönt a gatyád, amikor a szomszéd elzárta a csapot, és odakint az összes közlekedési lámpa pirosra vált, aztán egy kis belső mosollyal, ad a fának! Dumm, dumm, dumm! Ötös! Nem lehet nem meghallani. Nem lehet nem venni róla tudomást. Nem lehet nem odaállni a kukucskálók elé.

 

Születésnap

Már felnőtt vagyok, észrevettem,
de még nem volt igazam.
Mióta is nem jártam
- mert nem járhattam -
birtokomon, a kinőtt házban?

A liftesfiú elmúlt hetvenéves,
golfcipőben, állva megvárt.
A szakácsok éjfélkor hintáznak,
homlokukon óraszámlap,
a halk kattanásokra

 

Határ Győző 100 éves

Szabad vers a világosság hercegének

 

Jönnek a lélegző szemantika-hüllők. Az ész és az ásványok a tomus lapjai alól. Éjszaka teremti meg a szellem a léptékváltás kereteit. Mondatok Golghelóghi szájából. Bűbáj, az epatírozás (meghökkentés) nélküli erudíció. Kialakulás elképesztés és kalkuláció nélkül. A kontúr eloldása a félelemtől. az igazságot nem annyira megtaláljuk, mint inkább magunk hozzuk létre. Az ott levő valóság a kifejezésen innen fekszik és önmagában (magára utaltan) tovahalad. De a gondolkodás/mód megállítja és felfalja az intuíciót. Szint nem is emberi mű nagy ritkán egy könyv. Isten maga diktálja. Miképpen akarunk valamiről valamit megtudni?

 

hosszú téli estén felolvasnék neked

kollázs Határ Győző verseiből

felkacagok csúfos végemen reggelenként
és oldalogva takarodni kell
szöknöd a tömegsír hullaszagától
találok hasonszőrű rabtársakat?  

csütörtökömről péntekemre virradóan
szeméttelepen a verset ne szaporítsd
életvitelem a halál vitele
szétálló fogakkal cipelem  

 

Madárcsicsergés dallamára öltözködöm, a szobába betűz a nap, rá a tévé képernyőjére, párom leereszti a redőnyt, hogy valamit lássak a műsorból. Kortyolom a teát, szétárad bennem a nyugalom, kár, hogy a macska kívülről elkezdi kaparni a teraszajtót.

– Sicc, a mindenedet! – ijesztek rá, de macskánk már rutinos jószág, tudja, hogy az üveg mögött védve van. Fekete, hosszú szőrű cica. Fiaim – eléggé stílustalanul – Cirminek nevezték el. Én Ördögnek hívom, sokkal jobban illik rá. Ámbár van egy közös neve is, mellyel alkalomadtán megtiszteljük négylábú családtagunkat: XIII. Mélyegő Őnagysága. Mi macskás família vagyunk, minden hibájával együtt szeretjük ezt az önző, kéjenc, szabadelvű szőrmókot. Ördög az ötödik individuum nálunk, szavazati joggal. Gyakorta kifejtettem már ehhez kapcsolódó véleményemet az elvakult kutyarajongóknak, amúgy fél-komolyan: áruljátok már el, hogy a csudába tudjátok szeretni azt a hízelkedő, szolgalelkű állatot?

 

Az árva lárva balladája

Fogy az ózon.
Begubózom.

 

Csendélet

sparhelt mellett mereng a repedt kredenc
viaszkos vászon az öreg asztalon
lavór szappan len-törülköző
egértelen halott a csend

 

A mennyekben vagyunk. Shakespeare-t angyalok veszik körül. Legyezik őt. Ám a mennyekben könyvek is vannak Shakespeare számára, de mások szórakoztatására is. Köztudott hogy a világ legnagyobb írója 1616-ban elment az élők sorából. Azóta a mennyben valóban boldog. Már nem kell neki "Lenni vagy nem lenni” és ehhez hasonló nagy mondandójú írásokat kiagyalni magából. Nincs is erre már szükség. Még csak egy szonettre sem. Aztán az angyalok ahogy befejezték a legyezést, könyveket hoznak neki. Van mit tanulnia a klasszicizmusból és romantikából hiszen annak idején ő már nem élt a Földön.

 

Sötét erdő

Ki nem találok.
Kitalálod, miért nem?
Te is itt bolyongsz.

 

Tegnap deportált voltam az Anna Frank naplójában,
ahol a ránk adott ruhával hitet cseréltünk,
pedig magyar vagyok, nekem sem térkép e táj.
Amott nagyapám kaszált,
ott apám sütött hajnalban kenyeret,
emitt 'mostohám' túrt szénért hegyet.
Véremben annyi más, tán egy vonóval is, vagy többel?
Ki tudja?
Mégis belénk égtek a sminksebek, a zsírzselé a hajba,
és még talán sohasem voltam ennyire koszos,
a körmöm alja és a fülem töve is,
és sohasem jártam azelőtt szögesdrótok között,
sosem tereltek zárt kettes sorokban,
nem voltam bezárt a szabadban,
nem vonták meg eddig a mobilom és a mobilitásom.

 

Vasúti célkereszt
a Napló nyomán

Hajnali egyre jár… Vad szelet kiállva
kimeredt ruhákban leroskadunk,
zúzmarás udvarra szikrázik az éjjel,
szárnyszegett magány a vasárnapunk.

Szemek száz miértje sötétül szívemre,
ráncokat kártolt ránk szenes mocsok,
kihasadt körmök közt, felpüffedt tenyérben
szappandarabka az emberi jog!

 

Mikor én voltam az erdő, olyan hatalmassá váltam, nem lehetett látni, hol kezdődöm, és hol van a túlsó szélem. Pedig nem akartam én akkora irdatlan nagy lenni, mert épp fákat rajzoltam sok-sok levéllel, aztán egyszerre mégis rengeteg erdő lettem. Egészen igazi. De, tényleg! Fa voltam, meg bokor, avar, árny, és napfény, szóval minden, ami egy erdőben kell, hogy legyen. És erdész is, de már turista nem tudtam lenni, mert ahhoz nem voltam elegen.

 

Böhönc, a gyógylovacska  

Böhönc kicsit idomtalan,
kedves, szelíd kanca,
jól nevelt és engedelmes
muraközi fajta.  

Sokat búsult, mert manapság
nem kell terhet húzni,
munka nélkül maradt szegény,
s kezdett dúlni-fúlni.  

 

Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata; dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért, mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a környéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparosgyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek.

 

majd összeszedem magam

kollázs Szőke Imre Ragyogó idők c. írásából

még egy cigit akartam elszívni
a franciaágyon
hangosan nem mondani semmi különöset
szóval nem tudom mikor kezdődött
a ragyogó idő
aki smárolni akart velem
jó hangulatban telt el a rémület
örültem és nyilvánvaló volt
hogy figyelem a saját lélegzésemet
megölték felkoncolták
a csepeli gyártelepet
vágyat hagyott maga után
a lenin szobor kitátott pofája
rozsdaszín köntöst viselt
a többes szám első személy
biztosan rosszul csókolok
mondtam az égő szemű kutyának
de nem tudtam ki gyújtotta meg
tonettszékkel kellett volna
távol tartani a női őrséget
a téli palotában
de most még nyár van
leszartam a lábam
vagyis azt hogy nem elég szép
bebeszéled magadnak hogy hallgatsz
mondtam a lánynak a franciaágyon
negyvennyolc éves vagyok baszki
indulok a trafikba cigarettáért
később majd összeszedem magam
és szétszedem
beszélgetek
egy cirkuszi porondon
mert egzotikus állatok vagyunk
pincében táncolunk ölelgetjük egymást
a franciaágyon
bárcsak ne ilyen volnék
napbarnított rüsztöm
gyere ki velem sétálni
ezen a szép őszi délutánon

 

 

A félreértett szellem

A Szent Lélek ihletése

Akár a kezdet előtti percek.
Bennük szövődnek egymásba lelkek.
Lakói egy ismeretlen helynek.
Néhány elgondolhatatlan szerzet.

Ők áztatják el a kertet.
Erdőket mozgatnak, tavakat szülnek.
A réten fekszenek és a felhőn ülnek.
Remények állnak fel üregeikből,

és a megnyugvás kijön a hitből.
Mint sárgából s kékből a híg zöld.
A lélegzetükben van a válasz.

Kottái a betöltött hiánynak.
S mint szerteágazó és újraszőtt lényeg,
megérti végre, miért lett.

 

Vágy

Oly megfoghatóan tapintom ujjaim között a vágyat, hogy könny szökik szemembe.
Miért kívánlak?
Miért akarlak Téged? Megható hiányát érzem tested melegének.
Illatom illatod nyomába sarkall,
Vágtatok véremmel – megvakult angyal – ki, a vadsötét, jégkarcos éjszakába..

Nem vagy itt! Bőröm hiába várja ujjaid libabőr szorítását!
Vergődöm.
Forró az ágyam.
Honnan tudom, hogy egyedül tenyered hűti lázam?

 

Genetika

Nézek. Nézek és hallgatok. Nézek oldalról, s nézek szemből is. Néha kicsit fentről, s néha kicsit, egy egész kicsit lentről. A lényeg az, hogy a kép nem változik! A fejem búbjától a talpamig, pont földig érek! Nem érek fölé, s nem érek alá! Jól van ez így. Mivégről ez az örökség, azt bíz’ nem tudom. Lehet éppen anyai, vagy apai. Emlékezetem szerint minden ősöm földig ért. 

Gyorsan, szinte kapkodva a feleségem nézem. Megnézem bal, majd jobb szemmel, de bíz ő is úgy van ahogy kell. Pont a földig ér!

Mosolyogva nézem kisfiam. Ő visszamosolyog. Sírásra is csak akkor görbül a szájacskája, ha éhes. Remélem, a szüleire hasonlít majd ő is. Hisz nincs is annál fontosabb, hogy pont a földig érjen!

 

Szfinx

itt maradtam gigászok korából
tartani fegyelmet eget verő oszlopcsarnokokat
megjártam régészek kamráit tevekaravánok pihentek
lábaim előtt óceánokból igazgyöngyöt szedtem
a tengeri szörnyeket engedelmességre szorítottam és
őriztem a rendet korok előtt idők után kívül és legbelül
ha lélegzel engem lélegzel ha iszol engem iszol ha ürítesz én
távozom testedből engem szül minden asszony én harapok minden
húsba engem földelnek el minden halottban és tejtestvérem mind
Mózes Nabukadnezár Platón Cicero és Ágoston de csavarogni csak úgy
a ligetben egyedül Hamvassal szeretek

 

Tavasz – Indulj el egy úton

 

Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjuk
Egymáshoz se szóljunk”

 

Mint gyermekkoromban annyiszor, lábaimat magam alá húzva ülök a frissen sarjadt, zöld fűben. Felettem a kék ég, előttem a cseresznyevirágzás. Két hatalmas fa. Apám ültette mindkettőt. Festeni sem lehetne rájuk több virágot. Az alsó ágait hosszúra metszette, ne kelljen az unokáknak létráról gyümölcsöt szedni, csak kinyújtják a karjukat, ha eljön az idő. A fekete, ropogós cseresznyék ideje. Most fürtökben, szemmagasságban virágcsokrok, rajtuk méhek zsongnak szorgosan. Kőhajításnyira a tyúkudvar. A vén kakas a szeme sarkából figyeli minden mozdulatom, a tyúkok bátrabbak, alig karnyújtásnyira önfeledten kapirgálnak. Élvezik a tavaszt. Igazuk van. Én is ezt teszem. Dúdolom a dalt, ami már napokkal ezelőtt befészkelte magát a tudatomba.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal