Szépirodalom

A napok egyre szűkebbek
hurokra gondolok
ami már kézfejem is elszorítja

árnyékom az állólámpával keveredik
egy gombnyomás szétválasztana
de nem kerülöm meg az asztalt
hogy villanyt kapcsoljak

A kávéautomatánál áll egy néni. Bazsevaszínű kendőbe bugyolálja időgomolyagarcát.  Csiga száját cuppogtatja. A hónom alatt két flakon Szentkirályi. Akciós. 99 forint. Nézem a nénit. Mindig leesik az aprója. Vagyis beesik a nagy dobozba. Aztán kiadja a kis lyukon. Kávé meg semmi. Flipper a Teszkó előterében. Egy öregasszony játszik. Eklektik retro. Lehangoló egy hely. Ennél bármelyik lepukkant kocsma hangulatosabb. Emberibb. Emberarcú kocsma. Izmus. Tehát a Teszkó előterében vagyok. Ahol semmi nincsen csak egy nagy bazi szemeteskuka. És egy nagy kávéautomata doboz. Meg egy tábla terpeszállásba. Pulyka tokányhús. 1698 forint per. Kilogramm.  Fehér krétával írva. Gondosan formált betűkkel. Mintha a hentes csak ezt a szószerkezetet tudná leírni. Mintha szerelmes lenne a Pulyka Tokányba. Mintha József Attila írta volna le. Flóra.

                                                                                                (történet három páratlan zoknifélpárról)
                                                                                                      -  hogy ne mindig olyan szomorút…
   
Mindig elgurulnak. A zoknik. A zokni párok.

Leginkább mosás után. Mikor pározná össze az ember. Nincsenek sehol. Eltűnnek.

Az ember ilyenkor bosszankodik. És inkább a kisgatyákat és a bugyikat hajtogatja be a szekrénybe. A zoknikat. Utoljára hagyja. Hátha megkerülnek.

Hétvégén jól az aljára nyúltam a szennyestartónak. Mostam. Kiteregettem a tiszta ruhát. Estére megszáradtak. Pározom a zoknikat. Gurigákba rakom őket. És találok három zoknit. Felemás. Mind másnak a párja.

Este rendeltem egy pizzát. Akkor hívott Zen. Azt mondta. Rosszat fogok álmodni. Üldözni fognak. Megint. Nem éreztem. Semmit. Jó volt. A kiegyensúlyozott. Semmi. A bizonyos. Valami. Ami nincsen. Jól éreztem. Magam. Zen szeret. A mesterem. Úgy hogy nem tanít. Csak van. Mellettem.
Most úgy érzem. Elhagyom érte. Európát. Még sosem éreztem. Azt sem. Hogy az országot kellene. Elhagyni. Úgy fáj. Hogy csak. Akkor tudom érezni. Már. Hogy magyar vagyok. Ha a kabaré csütörtököt. Hallgatom. Pedig fontos. Volt. Most is az. Csak nem tudom. Mibe kapaszkodjak. Csak Zen van. Ő meg világutazó. Mesélek neki. A hunokról. Attiláról. Csodaszarvasról. Meg hogy mennyi. Szentünk. És feltalálónk van. Zen csak mosolyog. Azok is. Világutazók. Mondja. Zen. Megnyugtat. Soha. Senki. Nem nyugtatott meg. Így. Csak anya. Régen.

Nem gyűjtöttem. Fázom, s riadtan kotrom, ha
tudom is, ujjaim, karom csak otromba,
alkalmatlan eszköz összefonni téged
egy képpé énbennem, bárhogy szeretnélek.

Ön volt a csend. Úgy, mint senki más 
ölelt ott bent, nyers bordaíveken 
feszítve fel egy néma vallomás: 
nem érdekel, csak Ön kell énnekem. 

                                                                                                                                    (sugárzás egy váróban)



Még sosem voltam M-án. De már egy éve. Gyakran fájtam. Kaptam egy beutalót.

És elmentem. Az M-re.  Külön elszeparált váróterembe kellett leülni és várni. Míg szólítanak.

Előtte a folyosón egy kis szobába kellett belépni. És megmondani a nevem. Életkorom. Voltam-e már itt. Szültem-e már. Kicsit hülyén éreztem magam. Úgy éreztem. Hogy azt kellett volna mondanom. Hogy igen van gyerekem. Szóval erősen belém szúrt. Hiányzik a nőiségemből. Egy gyerek. Azért fájok. Mindenhol. A női helyeken. Sóhajtok egyet. És olyan kurva esetlennek érzem magam. Mint kamaszkoromban. És eszembe jut. Hogy akkor olyan jó volt. Magányosat játszani. Meg engem nem ért meg senkiset. De most ez komoly. Nagyon komoly. Kiöltem magamból a szerelmet. Ami nélkül élni sem tudtam. Életfeltétel volt. És most kiöltem. Fennakadt a szeme. Rángatózott bennem. És meghalt. A szerelem. A levegő volt. A szerelem.

Tehozzád úgy értem, mint a csendhez, 
hittel, hogy minden, minden itt van 
ahogy kitöltesz, s visszareszketsz 
ébren is vágyott álmaimban, 

Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél
ahogy bejárja szürkülő utcáink zegzugát,
halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél
lapul, ne hágjon féktelen kedvében rajta át.

Bealkonyul, az oszlopon kigyúl a bágyadt sárga láng
alatta bokrok árnyékába gyűlik a sötét,
remegve fél, nehogy a kósza szél az elhagyott palánk
alá söpörje rongyait, kibomló köpenyét.

Kicsit pihen a távozó jelen, a fénykörben megáll
múltnak hajítva mindent mit hajnalban elhozott,
a csend a tér szívébe visszatér, az éj talán halál,
s a szél csak önmagának fúj egy régi dallamot.

Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
alán a vágy, hogy újra lássalak...

Pór vagyok és homou,
görbe hátú, homorú,
tetvek horgadt grádicsa,
az vagyok én, az, isa...

Úgy nyúlt hozzám, mint egy mohó, de intelligens jó tanuló, mint egy ovis, aki már tud késsel és villával enni, mint, aki felhúzza az ingjét a karján és nekilát a nagy lakomának.

Még sohasem kaptam szeretkezés előtt virágot. Engedem, csinálja úgy, ahogy tanulta előttem
vágyakozó nőktől, látom felesége vad gyönyörét, tudom, ő hogyan szerette. Olyan átlátszó férfiöl, olyan setén fogja meg a mellemet, mint bűntudattal felnőtt balkezes. Minden mozdulata tanult, bölcs empirizmus. Sehol egy kreatív póz, sehol egy őrült mondat, csak a bizonyítás és a késleltetés küszködő módszertana. És a rendszer működik, mint a tavasz, csörög, csattog, pattan, feszül, kipukkan.

Felvéstelek egy fára egyszer
egy szívbe téged, és önmagam,
nem mossa azt le semmi vegyszer,
örök időkre benne van,

most kínban hordja sebét a kéreg,
fa nem nő az égig, jól tudom,
mégis ahányszor visszatérek
nevem szívedbe álmodom,

s ha fatolvaj hordák jönnek érte,
és apróra vágják azt a fát,
s lángol, elhamvad törzse, kérge,
akkor mondom, hogy nincs tovább.

Ha majd a csöndek végleg megszakadnak,
és felnyögnek a messzi, vad hegyek,
s te félni fogsz, és úgy akarsz magadnak,
sikolts vagy súgj a szélbe; én megyek.

Úgy ébredni fel reggelente,
hogy nincs szikra a jégpáncél alatt,
s a visszaidézett naplemente
sem süt már boldog arcokat,

Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

Tanácsot ültek a majmok
a banánligetben,
hogy elejét vegyék a bajnak.
Én alul figyeltem,
és hallottam szavát az 
éppen fő majomnak:
– Ha három banánt kapsz,
kettőt adsz adónak,
visszaadok egyet, 
ha nem terem a fán
se levél se rügy,
se újabb friss banán.

Szótlannak hagysz, meztelennek,
felhőfáim messze mennek,
kékemléked visszajár a
távoltükrű víz partjára,
ott várlak egy cseppnyi csendben,
láthatatlan, érthetetlen
önmagamtól távol, messze,
kétségekben, jössz-e, lesz-e 
két csepp csendből egy csepp lélek.
Elcsodállak, elreméllek,
hull az eső, cseppek hullnak,
önmagadtól eltanullak,
átitattál, véges űröm 
esőtűkké összegyűröm,
csepp a cseppben. Rámhajoltam.
Magzatpóz egy cseppnyi jóban.
Szivárványom így képzelem.
Itt voltál csak, 
és nem velem.