VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomBátai Tibor versei (Ha a vers ellenáll (macsó villanella-féle), Vételi zavarok, szavak nélkül hidat)Ha a vers ellenáll (macsó villanella-féle) Ha ellenáll, s kevés a hatalmad, Elég a kell, ha nem az a szabad. Ki kedvét veszíti, ha elakad Éjjel felébredtem álmomból, pedig sosem szoktam felébredni. Alszom, mint a tej. Anyám szerint egy robbanás se keltene fel, és jaj, ha ő még egyszer az életben úgy tudna aludni, mint fiatal korában! Talán a padlás miatt történhetett, hogy nem a saját ágyamban alszom. Éjjel két óra lehetett vagy három. Olyan már többször is előfordult, hogy ilyenkor feküdtem le, főleg, ha buliban voltam, vagy elücsörögtem a gép előtt, de hogy ilyenkor keljek fel, olyan még nem. Ütődötten nézegettem körbe, mi legyen, aztán óvatosan leereszkedtem a lépcsőn, összeszorított farpofákkal,mintha beszarni készülnék. Halkan lépkedtem a nyikorgós lécspőn, nem akartam felébreszteni senkit. Úgy terveztem, kiosonok a teraszra és elszívok egy cigit. A saját szobám előtt mentem el olyan nesztelenül, hogy igazán magam is meglepődtem. Lábujjhegyen, kezemben a nyári O’Neil papucsommal, hogy majd a teraszon fölveszem. Már hideg van. Már majdnem tél. Arra gondoltam, hogy ott alszik az ágyamban egy idegen csávó. Annyira idegen, hogy a szavát se értjük. érvénytelenítő Mikor lejár a csodák szavatossága, Ha nincs a végén pont, A hősöket a kezdet elnyeli és Nem vonatkoznak már semmire. Köszönöm, megvagyok. Semmi extra. Sem jobban, sem rosszabbul, mint annyian, mások. Peregnek a napok, van munkám, néha ki is fizetik. Annyit soha, hogy egyenesbe kerüljek, de így megy ez mostanában. Múlik az idő. Ez a legnagyobb baj. „Az idő telik, a böcsület fogy” – ahogy Kósa Jóska bácsi mondta mindig. Néha megállok és eltöprengek, egyre gyakrabban arról, mire futja még az időmből. Mit végeztem, mit nem, mit kellmég elvégeznem, és mi az, amit szeretnék elvégezni. És ha az ember gyereke számadásokba bonyolódik esténként, az a legbiztosabb jele annak, hogy elmúlt már ennyi meg amannyi. CSENDÉLET HALOTTAKKAL * a valóságos tengert * nem fér a madár a kalitkába * és háromszor kukorékolt a kakas A szabadság elveszíti fontosságát, ha álmaink lépnek a helyére. Kilépek az ajtón, kimegyek a kert végében lévő tóhoz, leguggolok, belemártom a kezem a vízbe, és megsimogatom a hullámokat. Most kellemesen csiklandozza a tenyerem, de van úgy is, hogy belemar a jeges víz, elfehérednek tőle az ujjaim, de én csak áztatom tovább, amíg bírom. Anyám keze volt ilyen télen, amikor a szatyrokat cipelte a boltból. Felállok, lehúzom a cipőt, és lábujjammal éles vonalat húzok a part menti kavicsokba. Ez a határ, eddig mehetek. Átúszhatnám a tavat, vagy egyszerűen kisétálhatnék a kovácsoltvas kapun is, nem tartana semeddig. Egészen biztosan nem könyörögne, az is lehet, hogy soha többé nem keresne, sőt úgy tenne, mint észre sem venné, hogy már nem vagyok. Pontosan kétszáz lépés a terasztól a tóig, és kétszáznyolcvanöt vissza, ha nem a pázsiton keresztül vágok át, hanem a kis, kacskaringós kerti ösvényen. Ady Endre Góg és Van Gogh fia vagyok én. Az Én fülemnek mindegy már, Szeptember elért az ősz, a sár, ma köd szitál, mint bogáncs ragad belénk; mély- 2014. szeptember 1. A könyvtárossegéd Gotica moderna
1.
Rágyújtott, amíg várakozott. Maradt nagyjából negyed órája, hogy kibámuljon az ablakon és elszívjon egy cigarettát, mielőtt az átváltozás befejeződik. Nem öltözött fel, nem is lett volna értelme. Majd utána. Talán sohasem fog hozzászokni. Az érzés... inkább az érzés hiánya zavarta, miközben a jobb tenyeréből kiinduló változás eluralkodott csuklóján, al- és felkarján, majd a vállán is. A látvány és a vele járó tudat végletesen elborzasztotta. Szó szerint gyűlölte magát; gyűlölte az elfeketedő, túlvilági bőrt, a csontszerű karmokat, a félig anyagtalanná váló húst – elmondhatatlanul gyűlölte a benne lakó démont. csendélet lepedővel és cukrobácsival megkésett költemény földre zuhant Irén gömbölyűségeihez simulok, karcsú csípőjét ölelem, kéz a kézben kavarogva, egymást támogatva kerengünk, mint egy pallón, a létrán át, körtánc kígyózik a Holdra, mögöttünk a Föld. Élen a szakfelügyelő, mint a Halál, vezeti léptünk, hátul Buc és apám, őt is visszük a kristálytiszta holdbéli partra. A sötét oldalon alszunk majd, ahol az éjszaka tömör és sima, mint a metszett gránit…
– Elég belőled Buc, túl kíváncsi vagy! Ha ott csillogna a szuperközeli telehold alatt egy ezüstös létra, biztos felnyargalnál az ismeretlenbe. Én meg rüszttel eltrafálnám a létraszárat, s hullana darabokra, mint egy papírmasé. Odafent ragadnál… – Felmásznék rajta akkor is – erősködött Buc. – Fel én… Mikor én voltam a mozdony, nagyon sokat dolgoztam. Pedig nem akartam én kimelegedni, poros-maszatos lenni, meg lótni-futni egész délután, mert sokkal inkább szerettem volna zsírkrétával rajzolni, befejezni azt a házat, amit még délelőtt kezdtem el, csak az ebéd miatt nem tudtam rendesen megrajzolni a tetejét, aztán meg aludni is kellett. És mikor végre hozzáláttam, hogy a tetőcserepeket kiszínezzem, akkor hirtelen mozdonnyá váltam. De, tényleg! Egészen igazivá. Volt sok kerekem, pontosan tizenkettő, megszámoltam. És volt ütközőm, áramszedőm, hisz villanymozdony lett belőlem, volt kürtöm is, meg három lámpám, kettő alul, egy meg felül, szép háromszög alakban. Őszidő Iriggyé sárgultak Afrika felé tart, 2005 október Az Oláh (Kései halotti beszéd) Milyen barátság volt a miénk, Gyalu? Te kóbor poéta, te öreg kamasz, te száműzött herceg, te vén renegát. Tegnap egy vaskályháról jutottál eszembe. Amilyen az etédi dolgozószobádban állt, tetején föltornyozott kéziratköteg -- fényképem van róla. -- „Péter fiam, hozd a kalapácsot és azzal verjed az írógépet, mert nem bírom végighallgatni, hogy ilyen lassan teszed tönkre!” -- Emlékszel, ott volt még Blénesi Éva meg Bágyi Bencze Jakab. A Mátyás templom ódon boltozata alatt hallgattuk a Csíksomlyói passiót. Elnéztelek téged. Mellbevágóan archaikusnak tűntél a majd ötven évvel fiatalabb Enikő mellett. Milyen kapcsolta volt köztetek, Gyalu? -- Te nagy ember egy kis korban -- mondta rád ott valaki. Rainer Maria Rilke Die Sonette an Orpheus – Szonettek Orpheuszhoz
Szerettem, szebb volt nekem a másiktól Kecskekörmöt talált a parton a kavicsok, tört kagylóhéjak közt. Felvette, forgatta, tapogatta, aztán belemerítette a hideg vízbe és kiöblítette belőle a beleszáradt homokot. Lerázta, megvárta amíg megszárad és a zsebébe tette. Elviszi magával. Tudta, hogy mások zacskóba földet gyűjtöttek vagy virágot préseltek, mindegy is, de kell majd egy darabka otthon. Az öreg Jeszenszkyre gondolt, a lelkészre, aki a lánya hajából rejtett el egy tincset, mielőtt elhurcolták, pedig ő nem hagyta el az országot, csak Recskig vitték. Volt egy fiú, a szeme olyan kék, hogy a lányokat azonnal rabul ejtette. Akit háromszor megkért, hogy legyen vele, az mind úgy is tett. Sokan próbáltak ellenállni a varázsnak, végül mind engedelmeskedtek a szemeknek. Túlélés Tegnap ugyanolyan volt. Ma más. Nem szavatol semmit erőfeszítésem. Mi máson múlna hát az összeadás? Egymásnak eshetünk. Nem kell keret sem. 
|
