Első oldal |
Előző oldal Ugrás erre az oldalra:
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 138 139 140 141 142 143 144 145 146 147 148 149 150 151 152 153 154 155 156 157 158 159 160 161 162 163 164 165 166 167 168 169 170 171 172 173 174 175 176 177 178 179 180 181 182 183 184 185 186 187 188 189 190 191 192 193 194 195 196 197 198 199 200 201 202 203 204 205 206 207 208 209 210 211 212 213 214 215 216 Következő oldal |
Utolsó oldal
Kati körülnézett a füstös szórakozóhelyen. Gyomra erősen korgott, bordája alatt a hasa beesett a napok óta tartó éhezéstől. Jánosék néhány hónapja kidobták a pikszisből. Hiába volt bomba, szórakoztató is, megunták, helyette három vidéki lányt látnak vendégül, fizetik nekik az albérletet. Ugyanúgy, mint annak idején neki. Műköröm, tequila, tízezresek. Még szerencse, hogy félrerakott a részeg pénzből egy kicsit, ki tudta húzni a szűkös telet, de most már nagyon fogytán van a pénz. Luxus lakásán, ruháin, sminkjén a nincstelenségnek nyoma sincs. Látszat mindenek felett – ez volt a mottója.
A krumplit csak vékonyan hámozd! A májkrémet csak kenyérrel lehet. A hagymát apróra a lábas felett. Tésztát gyúrnak az öreg kezek… A disznó, lányom, mögöszik mindönt. A tyúk napjába’ eccör tojik.
Isten cinikus hangja vagyok. Majd ez is biztos változik. Mert voltunk már annyi minden. (Sorolhatnám itt hajnalig…) Látom, ha hiszem. Látom, ha hiszem. A kedvenc mantrám ma így dobol. De ezt még meg kell MOST tanulni. És aztán? Várnak valahol…
Gyereknek is undok voltam. Utáltam a hármas számot, a legkisebb királylányt és a könyveket. Féltem a kockás pohártól, a fiúktól, és a sötéttel cimboráltam.
Azt a sírásra görbülő szájat azt a fancsali pofát, ami már akkor sem állt jól, mikor még hittél benne, és úgy csaptad be az ajtót magad után, hogy hullott fejemre a vakolat, - hagyd a parkban!
Meddig elég pénzért néma cinkosnak lenni a bajban? Meddig elég szakmai káoszban ülni évekért? Mikor szabad belemarni a kenyéradó kézbe, ha álmaim úgysem voltak e világra valók?
Mint galamb a dúcban, elüldögélek. Én is megérem a pénzem. Ősz van, és káosz a fényben... Egymásrabökő mutatóujjak erdeje. De az erdőt, ha élhetetlen csendje, az esztelen galamb is odahagyja.
Bohócok ugrálnak vigyorogva a falnál. Vörös fejjel ordítva, ha rándul a nyakukba vett selyemzsinór. Csak egynek görbül lefelé a szája. A többi még nem látja kívülről önmagát.
Tárgyak szobámban: szék, komód, konyhafalon tányér, csorba bögre. Kidobni egyet sincs erőm, belém vésődtek örökre.
Szeretnék lehasalni egy papírlappal és egy ceruzával, hogy lerajzoljam a járdán lengő hajnali füvek árnyékát. Valami ősemlékezet van ebben is, valami örök, valami Isten… De ha elkésem... kirúgnak.
a denevér is itt lesz valahol hallom ahogy apró bőrszárnyacskáin falja az estét mit érdekli hogy emberek a zebrán, hogy néz rám a macska, hogy sörözik a Lajos, hogy nem vagy sehol…
Minden elképzelésünkből hajó lesz, elindulunk végtelen kékséget tükröző tengeren, csendünkből
Adószakértő leszek lassan meg tőzsdeügynök és könyvelő Pedig csak kettő egyszerű kérdésre nem kaptam választ a hivatalban. Felháborító és tanulságos. Minden apró kis gesztenyét magadnak kell kikaparni, A hivatalnok csak fizetett bábu egy csicsás kirakatban, aki nem azért ül ott, hogy te megtudd a választ!
Talált utca. Kész boldogság. Beragyogja szavak napja. Rejtett szemekkel figyelik. Ő csak sétál. Nincs kalapja.
Itt már semmi sem enyém, csak a befeléfordulásom. Csattan a szó, röpülnek a papirok. Felhők közt zöld jádebuddha csücsül. Elfordulni, mikor a a másikat vágják. Lecsukott szemmel álmodni szebb jövőt. Csalóktól függeni, sosem volt mennyország. Anya másképp mondta. Most ki tévedett?
Mintha varázslat ülne a cégen. Mindenkinek ugyanaz fáj: a munka. Mintha nem is közöttük élnék. Befelé nézek és elhiszem, hogy én nem idetartozom!
Sokan vagyok. Nagyon. Akiknek írok. Hagyom. Semmi cifraság az asztalomon. Laptopom monitorján gondolatom, Sötét végzetfény, akárcsak én. Én. Én.
Hatmilliárd magány a földtekén.
Most már én is tudom, hogy nem szerették jobban mint egy koszos kutyát, akit csak muszájból tűrnek. Kanál merül a sárga lébe a tészta csúszik, a barna nyel. A szőke félrelökte, sír. Én meg csak... leültem enni egy ebédlőben.
A Tisza felett ballag már a hold, Arra, amerre vonul a folyó.
Kanyarban füzes, kikötött hajók, Ártérben víkendházak, nyaralók.
Neonfényben a Csónakház ragyog, Elpihentek a kajak-kenusok.
A Torkolatnál Damjanich-szobor, Győztes hadúr volt itt valamikor.
Sötéten mered, csillagokba tolva A Vártorony s a Vártemplom tornya.
A Tisza folyik: múlt, jövő, jelen, Ezüst szalagon ring a végtelen.
Hamerszki Erikának
Mint aki templomba tér be...
Az ünnepélyes csendben figyelve mélyen átéli: minden szavaknál szebben felzeng lelkében a zsoltár.
Első oldal |
Előző oldal Ugrás erre az oldalra:
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 138 139 140 141 142 143 144 145 146 147 148 149 150 151 152 153 154 155 156 157 158 159 160 161 162 163 164 165 166 167 168 169 170 171 172 173 174 175 176 177 178 179 180 181 182 183 184 185 186 187 188 189 190 191 192 193 194 195 196 197 198 199 200 201 202 203 204 205 206 207 208 209 210 211 212 213 214 215 216 Következő oldal |
Utolsó oldal