VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Farkas Molnár Péter: Kecskeköröm
Kecskekörmöt talált a parton a kavicsok, tört kagylóhéjak közt. Felvette, forgatta, tapogatta, aztán belemerítette a hideg vízbe és kiöblítette belőle a beleszáradt homokot. Lerázta, megvárta amíg megszárad és a zsebébe tette. Elviszi magával. Tudta, hogy mások zacskóba földet gyűjtöttek vagy virágot préseltek, mindegy is, de kell majd egy darabka otthon. Az öreg Jeszenszkyre gondolt, a lelkészre, aki a lánya hajából rejtett el egy tincset, mielőtt elhurcolták, pedig ő nem hagyta el az országot, csak Recskig vitték.
Látni akarta a Balatont, mielőtt elmegy. Meg az apátságot és a szülői házat. Hajnalban besétált a faluba, a többiek mentek tovább, majd igyekszik, és utoléri őket. A házuk előtt megállt, szerette volna megölelni az anyját. Nem tehette. Csak bajt hozna rá. Ha valaki meglátja, és eljár a szája… Nyilván keresni fogják. Még sötét volt, amikor elindult, föl, az apátsági templomhoz, de már vörösödött az ég, és nem akarta, hogy a reggel a faluban találja. Felnézett a két toronyra, erőltette a szemét egy darabig, a sötétben épp csak érzékelte, merre van a templom. Inkább a víz felé sétált, beszívta az iszap és a korhadó nád illatát. A túlpartból nem látott semmit, magába nyelte a novemberi köd. Állt, búcsúzott, végül felkapta a kopott hátizsákot, megigazította kabátja alatt a piszkos sálat, amit még Bodó tekert a nyaka köré, és elindult. Ha nincs szerencséje, a cipője is elvásik, mire Tapolcáig gyalogol.
Bodó… A kis gimnazista lány. Vajon megvan-e? Amikor negyedszer jelentek meg a tankok, már a Hűvösvölgy felől jöttek, nem a Dunától. Menni akart eléjük a csapatával, de a nagy bajszú Szabó bácsi megfogta a könyökét. Végigmutatott a Széna téren. – Hagyd, már nincs értelme. Menjetek el. Majd mi, öregek megakasztjuk őket. Vitatkozott, de a kemény, kun arcú férfi hajthatatlan volt. – Tűnjetek el! Megölnek mindannyiunkat. És akkor ki folytatja majd? Menjetek a határra, még átcsúszhattok. Éjjel lopakodtak ki Budáról, Kelenföldnél. Csányi elvált tőlük, azt mondta muszáj hazamennie, az anyja a fél lábával nem boldogul nélküle. Kollár is, Szegő is otthagyta őket. Akkor kapta Bodótól a sálat. A kis taknyos ott lábatlankodott, remegett a hidegben, de azt mondta, jön velük. Aztán Szegő kézen fogta és elcibálta. Majdnem Martonvásárig kellett gyalogolniuk. Ott akadtak az árokba csúszott teherautóra, gondolkodás nélkül ellopták. Hosszú az út Sopronig.
Későn hallotta meg a kocsizörgést, már nem tudott volna észrevétlenül letérni az útról. A bakon ülő férfi megbökte a kalapja szélét, aki akarta, vehette köszönésnek is. – Szálljon fel, elvihetem egy darabon. Ismerte a szekeres embert, a házuk ott áll az iskola utcájában. A nevére nem emlékezett. – Hazulról jön? – Budapestről. A kalapos emésztette egy darabig, amit hallott, aztán csendben megkérdezte: – Benne volt? Bólintott. – Benne. Nem beszéltek többet.
Két nap múlva Ágfalván találta meg a teherautót. Üresen áll a dűlőút mellett. Kereste a többieket, remélte, nem vágtak még neki a határnak. Bement a kocsmába, de kérdezősködni nem mert. Bort kapott, kenyeret, meg egy darabka kolbászt. Kifelé jövet egy borostás, rossz arcú férfi nekiment, majdnem fellökte. Zavartan kért elnézést, lehajolt a hátizsákért, közben odasúgta: – Tűnjön el innen, az istenit! Teli a falu kék ávósokkal. Lezárták a határt, igazoltatnak mindenfelé! A feje zúgott, kimerült volt és gyenge az éhségtől. A pohárka vizezett bortól szédelgett. Most mihez kezdjen?
Először Vágót látta meg, aztán Padost, az évfolyamtársát. Végül a kis taknyost, Bodót. Felszisszent. Körülnézett, odaszaladt hozzájuk. – Ez mi az istent keres itt? – mutatott a lányra. – Hagyd. A házukat szétlőtték, az anyja meghalt a romok alatt, az apjáról senki nem tud semmit. Hova ment volna? – Hogy a francba találtál ránk? – förmedt a kisírt szemű gyerekre. – Kérdezősködtem. Nagyszerű. Nincs elég bajuk?
Dagasztották a sarat a szántáson. A katonák hirtelen léptek elő a bokrosból, ott álltak, tőlük pár méterre. Elemlámpa fénye vágott a szemükbe. – Hová lesz a séta, ifjúság? – kérdezte egy kedélyes hang. Valaki sziszegett: – Fussatok! Kiugrott az elemlámpa fényéből, és rohant. Hallotta a zavaros kiáltozást, aztán a lövések száraz csattanásait. Hasra vágta magát és nem mozdult, csak a szemét meresztette. Fülelt, a legkisebb neszre rohannia kell tovább. Nem hallott semmit. Egy óra múlva elkezdett kúszni visszafelé, nagyjából arra, ahol feltartóztatták őket. Majdnem rátenyerelt a sárban Vágó holttestére. Arrébb, valami kupac feküdt. Odamászott. A kis Bodó volt az, nyitott, üveges szemmel bámult felfelé a semmibe. Az eső szemerkélt, csíkokat mosott a lány fehér arcára, amely szinte világított a sötétben. Nem tudta, meddig fekhetett ott a sárban. A hideg térítette magához. Reszkető kézzel nyúlt nadrágja zsebébe. Elővette a kecskekörmöt és a gyereklány tenyerébe tette. Aztán letekerte nyakáról a sálat, és letakarta vele a csöpp, beesett arcot. Ne ázzon tovább ebben a hideg, apró szemű esőben. Arra gondolt, a szemét le kellene fogni, de nem volt hozzá ereje.
Kúszott egy darabig, aztán felállt és botorkált tovább a sötétben. Háromszor is elvágódott, a földbe telepített aknákra gondolt, de nem érdekelte a halál. Botladozott, csúszkált, vitte a lába arra, amerre a határt sejtette. Akkor esett össze a kimerültségtől, amikor a fényszóró hangos csattanással bekapcsolt, és valaki ráordított a sötétből: – Halten Sie an! Wer ist es dort?
Megjelent: 2014-10-23 18:30:28
|
