Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Álmaimból kifaraglak,
reményeimből kitagadlak,
emlékedbe harapok:
kicsorbul fogam.
A csodák elnyíltak:
hervadt szirmokon
tapos az utca.
Bánatkék emlék
a vágyak sokszöge,
keresztre feszített kacagás
az ember vad hite,
ösztöne.
Tekinteted összetört tükrében
már sose láthatom magam.

 

senkik építik a
nagyra törő akácot

senkik választják ki a
nagy vizek hajóit

vágyaink templomában élők ők,
hétköznapi csodákat osztók

senkik emelik a piramisokat,
stonehenge függőköveit,
ők izzítják az űrszekeret

 

  Papír-folyók 50.
     -- Gyász és menyegző 
                                    Radnai Istvánnak                                    
 
Újszülöttként látjuk meg a hajnalt,
Anyánk már várt,  hónapok, évek,
gyertyára csalogatva apró fények.
Elrepülnek a napok,  holdak, paripák.

 

 


Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.


 

 

Csontjaimon már
csak a madárként vergő-
dő lélegzetem...

Virágszirmaink
napot s holdat vettek fel
úti társuknak.

 

Egyre több múlt időben ragozott ige,
egyre inkább nem figyelsz senkire.
Egyre több feltételes mód a sorsod,
elátkozod istent és magadban hordod.
Tudod-e a könnyek útját,
a sírás mélységét ismered-e?
Az akarat üdvösségét,
a ráncok szégyenlős hallgatását
tiszteled-e?

 

Már rezidens volt, amikor elcsapták. Nem a szaktudásával volt probléma. Kitűnő diagnosztának bizonyult, nagy jövőt jósoltak neki a professzorok. Ám egy szép napon látásvizsgálatra jött hozzá egy elegáns úr. Mindenáron jogsihoz akart jutni. Vastag borítékot csúsztatott a fiatal doktor zsebébe, aki nem tiltakozott. Inkább kvízjátékot csinált a vizsgálatból. Odaállította ugyan a pácienst a számjegyekkel teleírt lap elé, de kérdésekkel segítette. „Október hányadikán ünnepeljük az ötvenhatos forradalom évfordulóját?” „Hány éves korig érvényes hazánkban a tankötelezettség?” És így tovább.

 

Kollégista korában fedezte fel szónoki képességeit. Szobatársa elszabotálta volna az esti fogmosást, erre ő hatásos kiselőadást tartott neki a fogszuvasodás folyamatáról. Miközben beszélt, fokozatosan változott meg társa tekintete. Aztán amaz keservesen felcihelődött ágyáról, fogta fogkeféjét, és szó nélkül kivonult a fürdőszobába.

Ám kétséges, hogy a szavak hatalma ott tartja – e az üzemben. Három hónapja dolgozik ott,mégis képtelen teljesíteni a normát. Múlt héten a főnöke kollégái előtt szégyenítette meg. Ő pedig műszak végén odasomfordált hozzá, és bocsánatot kért tőle teljesítménye miatt. Az rá se nézett. Művezető vagyok, nem gyóntató pap, vetette oda a férfinak nagy sokára.

 

Ó, első ígéretnek asszonya,
     Óltalmaztass érettünk!
Végső feltámadásnak záloga,
     Óltalmaztass érettünk!

 

Te álbárány-szemöldökű,
Kerek e-világ-köldökű,
Halhatatlanság öldökű,
     Istennek ne álljál ellent!

Te bűn-pilises üstökű,
Csókos Jehuda püspökű,
Vér-pitymallat früstökű,
     Istennek ne álljál ellent!

 

      – Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang.
    Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat? Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a vénség, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint: 
      – Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel!
      – Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.
      - Ez egy elátkozott hely – búgott vészjóslón Samantha.

 

      Vanda mindenesetre már nem türtőztethette magát, ez (mármint kartalan fürdőköpenyujjának célzatos, sőt gunyoros birizgálása) volt az utolsó csepp méregpoharába, haragkelyhe betelt, majd kiborult – jaj, jaj, jaj – ennek egyenes következménye lett, hogy jobb kezét ökölbe szorította – jaj, jaj, jaj – s hatalmas lendülettel Brünhilda gyönyörű orcájába csapott – jaj, jaj, jaj. A hölgy a nagy erejű ütéstől leperdült a kerevetről s elterült a kövezeten. Ettől a hatalmas ökölcsapástól az Első Univerzumban napszél támadott és szupernovák kezdettek robbanni, minek folyományaként mellesleg, (mivelhogy Vandának két nem elhanyagolható, mitöbb egyenesen tekintélyt parancsoló melle is vagyon) új naprendszerek keletkeztek, a külső sötétségben, a földön, pedig lemeztektonikai és szeizmológiai tevékenység indult meg az istenhölgyi indulat miatt. Ám Szép Irén legnagyobb megrökönyödésére Hilda nem maradott tovább pár deuterouniverzális (abszolút) másodpercnél a földön, – ugyanis egyéb istenségeket egy hasonló erejű ütéssel egy abszolút (másodikuniverzális) órácskára az öntudatlanság birodalmába szokott száműzni, – hanem fektéből kettőt hátrabukfencezett, s máris talpra szökkent, mint valami macskaféle. 

 

     – Épp jókor érkeztünk, nézd csak ezt a nagy-nagy ünnepi diadalmenetet, milyen monumentális, szervezett és rendezett, csodálatos, csodálatos!!!
     – Látom, Ghabbal a díszfelfordulást, bocsi, díszfelvonulást, mi akar ez lenni valójában?
     – Ez a Shahin, a vezír diadalmenete.
    – Gondolom a Shahin az két és fél méteres pali, aki csicsás harciszekéren dülleszti mellkasát, ezüst vörös tolltarajos sisakban, vörös palástban, oldalán vöröslézer karddal, kocsiját négy sudár jaguár vontatja.

 

     Hát indult a két lány...,de nem virágot szenni. Brünhilda könnyű léptekkel, bár bal lábát kicsit fájlalva, melyet Szép Irén oly cefetül helyben hagyott. Vanda csúnyán sántítva, falábát erősen húzva, szegény csak egész karcsú, izmos testének minden erejét, lendületét bevetve tudta azt mozgatni, ugye csípőízület híján is, de azért hősiesen tartotta az iramot, így egyszerre értek Irén áramvonalas, testre szabott, kétszemélyes suhanójához. Csak hát a kalóznő kénytelen volt falábát lecsatolni, mert az űrjárómű pilótafülkéjébe csak behajtott lábbal férhetni, a vendégláb leszerelését egyébként fél kézzel is könnyedén oldotta meg, s le az ormótlan fatuskót csípejérűl. Akkor az iromba bal láb procuratort felkapta, a mellyihez szoríjotta, majd ugyanazon lendülettel Brünhildához dobta ily szók kíséretében:
– Tedd a suhanómba, szépségem.

 

Az ács nem ér ma rá, lemondta a munkát.
Most hová kerülök, jaj, mit tettem?
A völgyben várják, hogy feltűnjön az árnyék
helyettem, második napja nem ettem.

Harmadikból így lesz tévedésből első.
A fogason test nélküli kabát.
Addig csaltam, amíg valaki szembejött,
rám nézett, aztán feláldozta magát.

 

 

Netrológ
-    egy valaha élt költő sírtalan táblájára


Szerettem volna a réged lenni,
erdőket bújva, gombát keresve
avar közt matatni, széllel bélelt
kabátban járni, éjjel szeretve.

Most csak a véged vagyok, ez maradt,
a talált tárgyak osztálya bezárt,
egy néni kopogtat az ablakon,
menjek már, errefelé rég nem járt

 


Ha el tudod engedni – még épen tud érkezni.
A visszafogott perc csak a mutatót tolja el.
Az idő lejárt, hidd el most a csendet. Meg fogod
találni. Valaki még hátranéz, jegyet kezel,

és visszanéz megint, hátha utánaintegetsz.
Hideg a világ, úgy érzed, a cipzárt jól húzd fel.
Meg fog majd érkezni, ringó kikötőbe, máshol,
és akkor örülni fogsz, hiszen tőled indult el.

 

Rég jártunk itt.
A forrás elapadt,
a szent fa kiszáradt,
a háromlábú aranyszék üres.
Az út járhatatlan, sáros,
düledezik az álhitekből
összetákolt város.
A káprázat falai kemények.
Bortól homályos szemekben
csalóka fények villannak,
piszkos kéz kutat a romok között
aprópénz után.
Dohos idő a redőnyök mögött.
A törmelék alatt még felsejlik
egy régi rend alaprajza,
de az élet innen már
rég továbbköltözött.

 


Néhány kép maradt,
szavak. Kert, hajlék, otthon.
Elfagyott bokron

nem fészkel madár.
Mások tüzét tápláltuk,
nincs fény, nincs határ.

 

 

búvópatakként rejtőzünk
időnként összemos minket
egymással az Isten
mint a szétválogatatlan
piszkos ruhát

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal